Tényleg végig játszottak a zenészek?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Elsüllyeszthetetlen és a leggyorsabb
Maga Isten sem lenne képes elsüllyeszteni ezt a hajót – mondja önelégülten a James Cameron-féle Titanic-film egyik jelenetében a roppant ellenszenves Billy Zane, és ha létezett valaha olyan mozinéző, aki úgy ült le a film elé, hogy ne ismerte volna a történet végét, ebben a pillanatban kezdhetett el gyanakodni arra, hogy a hajó a víz alatt végzi pár órán belül. A legenda szerint a Titanicot jó előre elsüllyeszthetetlenként hirdette a kapitánya, a tervezője, és a tulajdonosa, a White Star hajótársaság. Valójában semmilyen nyoma nincs a korabeli sajtóban ilyen nyilatkozatoknak, a White Star marketingje kimondottan annak sulykolására épült, hogy a Titanic a valaha épült legnagyobb és legfényűzőbb óceánjáró.
Az „elsüllyeszthetetlen” jelző először a katasztrófa után, a New York Times április 16-i számában bukkant fel a cég alelnöke, Philip A. S. Franklin nyilatkozatában, aki arról beszélt, hogy ő nem érti, az egész baleset hogy történhetett, és azt hitte, a hajó valóban elsüllyeszthetetlen. Ezt a szerencsétlen nyilatkozatot kapta fel a sajtó, és fújta fel egészen addig, hogy a Titanic gazdái hívták ki maguk ellen a sorsot a kérkedésükkel a hajó elpusztíthatatlanságáról.
A filmek nyomán vagyunk hajlamosak azt is tényként kezelni, hogy a Titanic sebességrekordot akart dönteni az Atlanti-óceán átvágásával, és ezzel elnyerni a híres Kék szalag díjat, ami a világ mindenkori leggyorsabb utasszállítójának járt több mint száz éven keresztül. Valójában a Titanic sosem próbálkozott ezzel, és esélye sem lett volna rá. Az óceán nyugati irányú átszelésének rekordját ekkoriban a Mauretania tartotta 26,06 csomós (48,15 kilométer per órás) átlagsebességgel (az eltérő útvonalak miatt nem az átkelés idejére, hanem az átlagsebességre adták a díjat). A Titanic elméleti végsebessége 24 csomó, a tervezett utazósebessége pedig 21 csomó volt, de a gyakorlatban ettől is elmaradt a hajó: az Ír-tengeren tett próbaút során mindössze 18 csomós (33,34 kilométer per órás) átlagot és 21 csomós csúcssebességet sikerült elérni úgy, hogy az óceánon szembejövő Golf-áramlat hatását sem kellett legyűrnie. A rekorddöntés tehát irreális elképzelés lett volna, azt utólag költötte a korabeli bulvársajtó a sztorihoz. Bár az igaz, hogy feszített tempót diktált a kapitány, hogy az amerikai újságok lapzárta előtt beszámolhassanak a Titanic New York-i kikötéséről. A Mauretania világcsúcsa egyébként közel húsz évig élt, csak 1929-ben döntötte meg a Bremen nevű német óceánjáró.
SOS Titanic
Az SOS szignál, a segélykérés nemzetközi jele, és egyben az egyetlen Morse-kód, amit a világon szinte mindenki megért, elválaszthatatlanul összefonódott a Titanic katasztrófájával, a legenda szerint a hajó süllyedésekor használták először. Valójában a vészjelzést akkor már hat éve szabványként fogadta el az International Radiotelegraphic Convention kongresszusa, és a világ összes bajba jutott hajója ezzel a kóddal kért segítséget. Harold Bride, a Titanic egyik túlélő rádiós operátora visszaemlékezése szerint a süllyedő hajó rádiós tisztje, Jack Phillips a baleset után először a brit hajóknál akkoriban még elterjedtebb CQD segélykérő jelzést kezdte el sugározni, és csak később kezdte ezt a nemzetközi SOS-sel váltogatni.
Közismert legenda, és a hajótársaság elbizakodottságának illusztrációjaként szokták emlegetni, hogy a Titanicon nem volt elég mentőcsónak az utasok és a személyzet számára. Ez valóban igaz: a hajó 20 mentőcsónakjában mindössze 1178 ember számára volt hely, vagyis a fedélzeten tartózkodók nagyjából felének. A Titanicon egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem volt telt ház: az utaslista szerint az első osztályon 324-en, a másodosztályon 284-en, a harmadosztályon pedig 709-en utaztak, holott a hajó kapacitása 1034, 510, és 1022 ember lett volna a három osztályon.
A korabeli brit kereskedelmi kamara szabályozása a 10 ezer tonnánál nagyobb hajók számára 16 darab, összesen 9625 köbláb kapacitású, 900 embernek elegendő mentőcsónakot írt elő, ezt a Titanic bőven túlteljesítette. Ez a szabályozás akkoriban már húsz éve életben volt, és sokan elavultnak tartották – a Titanic 46 ezer tonnája bővel túlmutatott azon, hogy 10 ezernél kelljen meghúzni a legnagyobb hajók kategóriájának határát. Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan úgy változnak a biztonsági előírások, hogy a hajó minden egyes utasa számára kell, hogy legyen hely a mentőcsónakokban.
A Titanicot már ezt szem előtt tartva tervezték meg, 68 mentőcsónaknak alakítottak ki rajta helyet. A White Star vezetése azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a szabályzatban megszabottak közelében tartsák a csónakok számát, hogy azok minél kevésbé zavarják a kilátást a hajóról. A hajó legénységének nagy részét egyébként nem képezték ki a mentőcsónakok vízre bocsátására, és egyetlen ilyen gyakorlatot sem tartottak az úton. Rebecca Aldridge 2008-as könyve, a Sinking of the Titanic a hajónapló fennmaradt részleteire hivatkozva azt írja, április 14-re volt kitűzve egy próbariadó, de ezt a kapitány, Edward John Smith utasítására elhalasztották. A hajó másnap hajnalban süllyedt el.
Közelebb hozzád, Istenem
A Titanic pusztulásának leghíresebb legendája, hogy a hajó zenekara a fedélzeten kitörő pánik ellenére, az utolsó pillanatig játszott. Ezt több túlélő egymástól független beszámolója is megerősíti (a nyolctagú zenekarnak minden tagja odaveszett a katasztrófában). A vita inkább azon áll, hogy mi volt az utolsó szám a süllyedés előtt. Az 1997-es, sokszoros Oscar-díjas film a legtöbb túlélő beszámolójában szereplő Közelebb hozzád, Istenem című XIX. századi keresztény himnuszt szerepelteti, a már említett túlélő rádiós tiszt, Harold Bride viszont visszaemlékezésében az Őszi álom című valcert említi utolsó dalként.
Fel-felbukkanó, speciálisan hazai legenda, hogy a halált megvető nyugalmukkal az utasoknak az utolsó pillanatig reményt adó zenészek magyarok voltak. Ez nem igaz, a liverpooli Wallace Hartley vezette zenekar tagjai angolok és skótok voltak, egy francia csellistával és egy belga hegedűssel kiegészülve.
Könnyen cáfolható legenda a Titanic átkának története is. Az egyik verzió szerint a White Star vezetősége nem volt hajlandó tengerészszokás szerint megkeresztelni a hajót vízre bocsátás előtt, a másik szerint a hajó oldalára a NOPOPE (nincs pápa, korabeli protestáns szlogen volt, inkább olyan értelemben, hogy le a pápával) feliratot festették a Harland and Wolff hajógyár üzemének közismerten katolikusellenes belfasti munkásai. Ennek a történetnek még egyszer megcsavart változata, hogy az üzenetet a hajó sorszámának (390904) megtükrözése adta ki. Valójában ilyen feliratot egyetlen korabeli fotón sem láthatunk, a hajó száma pedig 401 volt – így nem áll meg a történet, ami szerint isteni büntetés lett volna a hajó pusztulása.
Haszontalanság
Meghökkentő módon igaz viszont az egyik leghihetetlenebbnek tűnő Titanic-legenda, ami szerint egy regény az egész katasztrófát előre megjósolta. Sőt, valójában három ilyen mű is létezik. Az egyik Thornton Jenkins Hains amerikai regényíró novellája, a The White Ghost of Disaster (a katasztrófa fehér szelleme), ami a The Popular Magazine című bulvárlapban jelent meg, nem sokkal a Titanic indulása előtt. A történet az Atlanti-óceánon jéghegynek ütköző és elsüllyedő óceánjáróról szól, akárcsak Gerhart Hauptmann, német drámaíró regénye, ami egy hónappal a Titanic elsüllyedése előtt készült el, és a James Cameron-féle filmhez hasonlóan tragikus szerelmi történetet kanyarít egy fiktív óceánjáró elsüllyedése köré. Hauptmann egyébként 1912 decemberében irodalmi Nobel-díjat kapott.
A leghíresebb ilyen mű a Haszontalanság, Morgan Robertson 1898-as regénye (a későbbi újrakiadásokban már A Titán roncsa volt a cím). A történet egy Titan nevű óceánjáróról szól, amit a világ legnagyobb hajójaként, és elsüllyeszthetetlenként hirdetnek, és csak az utasok felének van rajta mentőcsónak. Első útján, egy áprilisi éjszakán az Atlanti-óceán északi részén, négyszáz mérföldre Új-Fundland partjaitól jéghegynek ütközik, elsüllyed, és utasainak fele a tengerbe vész – hátborzongatóan pontosan megjósolva a 14 évvel későbbi katasztrófa részleteit.
A hajó pusztulása után egyébként a regény folytatódik: az alkoholista matróz főhős megment egy kislányt, akiről kiderül, hogy a volt szerelmének a lánya, aztán az ütközéskor átugrik a jéghegyre, ahol megküzd egy jegesmedvével, végül szerencsésen megmenekül, és boldogan él, míg meg nem hal.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.