Tényleg végig játszottak a zenészek?

2012.04.12. 15:14
A Titanic száz évvel ezelőtti katasztrófája körül számtalan mítosz és legenda alakult ki, nagy részükről ma már az is nehezen nyomozható ki, hogy az alapjukat túlélők elbeszélései, korabeli, szenzációhajhász újságcikkek, vagy az azóta készült több tucatnyi film és regény valamelyike adja. Érdekes módon a legismertebb sztorik közül azoknak a legkevesebb a valóságtartalmuk, amelyeket mindenki történelmi tényként kezel.

Elsüllyeszthetetlen és a leggyorsabb

Maga Isten sem lenne képes elsüllyeszteni ezt a hajót – mondja önelégülten a James Cameron-féle Titanic-film egyik jelenetében a roppant ellenszenves Billy Zane, és ha létezett valaha olyan mozinéző, aki úgy ült le a film elé, hogy ne ismerte volna a történet végét, ebben a pillanatban kezdhetett el gyanakodni arra, hogy a hajó a víz alatt végzi pár órán belül. A legenda szerint a Titanicot jó előre elsüllyeszthetetlenként hirdette a kapitánya, a tervezője, és a tulajdonosa, a White Star hajótársaság. Valójában semmilyen nyoma nincs a korabeli sajtóban ilyen nyilatkozatoknak, a White Star marketingje kimondottan annak sulykolására épült, hogy a Titanic a valaha épült legnagyobb és legfényűzőbb óceánjáró.

tk3s 314770 004
Fotó: Lefranc David

Az „elsüllyeszthetetlen” jelző először a katasztrófa után, a New York Times április 16-i számában bukkant fel a cég alelnöke, Philip A. S. Franklin nyilatkozatában, aki arról beszélt, hogy ő nem érti, az egész baleset hogy történhetett, és azt hitte, a hajó valóban elsüllyeszthetetlen. Ezt a szerencsétlen nyilatkozatot kapta fel a sajtó, és fújta fel egészen addig, hogy a Titanic gazdái hívták ki maguk ellen a sorsot a kérkedésükkel a hajó elpusztíthatatlanságáról.

A filmek nyomán vagyunk hajlamosak azt is tényként kezelni, hogy a Titanic sebességrekordot akart dönteni az Atlanti-óceán átvágásával, és ezzel elnyerni a híres Kék szalag díjat, ami a világ mindenkori leggyorsabb utasszállítójának járt több mint száz éven keresztül. Valójában a Titanic sosem próbálkozott ezzel, és esélye sem lett volna rá. Az óceán nyugati irányú átszelésének rekordját ekkoriban a Mauretania tartotta 26,06 csomós (48,15 kilométer per órás) átlagsebességgel (az eltérő útvonalak miatt nem az átkelés idejére, hanem az átlagsebességre adták a díjat). A Titanic elméleti végsebessége 24 csomó, a tervezett utazósebessége pedig 21 csomó volt, de a gyakorlatban ettől is elmaradt a hajó: az Ír-tengeren tett próbaút során mindössze 18 csomós (33,34 kilométer per órás) átlagot és 21 csomós csúcssebességet sikerült elérni úgy, hogy az óceánon szembejövő Golf-áramlat hatását sem kellett legyűrnie. A rekorddöntés tehát irreális elképzelés lett volna, azt utólag költötte a korabeli bulvársajtó a sztorihoz. Bár az igaz, hogy feszített tempót diktált a kapitány, hogy az amerikai újságok lapzárta előtt beszámolhassanak a Titanic New York-i kikötéséről. A Mauretania világcsúcsa egyébként közel húsz évig élt, csak 1929-ben döntötte meg a Bremen nevű német óceánjáró.

SOS Titanic

Az SOS szignál, a segélykérés nemzetközi jele, és egyben az egyetlen Morse-kód, amit a világon szinte mindenki megért, elválaszthatatlanul összefonódott a Titanic katasztrófájával, a legenda szerint a hajó süllyedésekor használták először. Valójában a vészjelzést akkor már hat éve szabványként fogadta el az International Radiotelegraphic Convention kongresszusa, és a világ összes bajba jutott hajója ezzel a kóddal kért segítséget. Harold Bride, a Titanic egyik túlélő rádiós operátora visszaemlékezése szerint a süllyedő hajó rádiós tisztje, Jack Phillips a baleset után először a brit hajóknál akkoriban még elterjedtebb CQD segélykérő jelzést kezdte el sugározni, és csak később kezdte ezt a nemzetközi SOS-sel váltogatni.

Közismert legenda, és a hajótársaság elbizakodottságának illusztrációjaként szokták emlegetni, hogy a Titanicon nem volt elég mentőcsónak az utasok és a személyzet számára. Ez valóban igaz: a hajó 20 mentőcsónakjában mindössze 1178 ember számára volt hely, vagyis a fedélzeten tartózkodók nagyjából felének. A Titanicon egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem volt telt ház: az utaslista szerint az első osztályon 324-en, a másodosztályon 284-en, a harmadosztályon pedig 709-en utaztak, holott a hajó kapacitása 1034, 510, és 1022 ember lett volna a három osztályon.

A Titanic mentőcsonakjai, miután 705 embert partra hoztak
A Titanic mentőcsonakjai, miután 705 embert partra hoztak
Fotó: Universalimagesgroup

A korabeli brit kereskedelmi kamara szabályozása a 10 ezer tonnánál nagyobb hajók számára 16 darab, összesen 9625 köbláb kapacitású, 900 embernek elegendő mentőcsónakot írt elő, ezt a Titanic bőven túlteljesítette. Ez a szabályozás akkoriban már húsz éve életben volt, és sokan elavultnak tartották – a Titanic 46 ezer tonnája bővel túlmutatott azon, hogy 10 ezernél kelljen meghúzni a legnagyobb hajók kategóriájának határát. Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan úgy változnak a biztonsági előírások, hogy a hajó minden egyes utasa számára kell, hogy legyen hely a mentőcsónakokban.

A Titanicot már ezt szem előtt tartva tervezték meg, 68 mentőcsónaknak alakítottak ki rajta helyet. A White Star vezetése azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a szabályzatban megszabottak közelében tartsák a csónakok számát, hogy azok minél kevésbé zavarják a kilátást a hajóról. A hajó legénységének nagy részét egyébként nem képezték ki a mentőcsónakok vízre bocsátására, és egyetlen ilyen gyakorlatot sem tartottak az úton. Rebecca Aldridge 2008-as könyve, a Sinking of the Titanic a hajónapló fennmaradt részleteire hivatkozva azt írja, április 14-re volt kitűzve egy próbariadó, de ezt a kapitány, Edward John Smith utasítására elhalasztották. A hajó másnap hajnalban süllyedt el.

Közelebb hozzád, Istenem

J. Wesley Woodward a banda csellistája.
J. Wesley Woodward a banda csellistája.
Fotó: Universalimagesgroup

A Titanic pusztulásának leghíresebb legendája, hogy a hajó zenekara a fedélzeten kitörő pánik ellenére, az utolsó pillanatig játszott. Ezt több túlélő egymástól független beszámolója is megerősíti (a nyolctagú zenekarnak minden tagja odaveszett a katasztrófában). A vita inkább azon áll, hogy mi volt az utolsó szám a süllyedés előtt. Az 1997-es, sokszoros Oscar-díjas film a legtöbb túlélő beszámolójában szereplő Közelebb hozzád, Istenem című XIX. századi keresztény himnuszt szerepelteti, a már említett túlélő rádiós tiszt, Harold Bride viszont visszaemlékezésében az Őszi álom című valcert említi utolsó dalként.

Fel-felbukkanó, speciálisan hazai legenda, hogy a halált megvető nyugalmukkal az utasoknak az utolsó pillanatig reményt adó zenészek magyarok voltak. Ez nem igaz, a liverpooli Wallace Hartley vezette zenekar tagjai angolok és skótok voltak, egy francia csellistával és egy belga hegedűssel kiegészülve.

Könnyen cáfolható legenda a Titanic átkának története is. Az egyik verzió szerint a White Star vezetősége nem volt hajlandó tengerészszokás szerint megkeresztelni a hajót vízre bocsátás előtt, a másik szerint a hajó oldalára a NOPOPE (nincs pápa, korabeli protestáns szlogen volt, inkább olyan értelemben, hogy le a pápával) feliratot festették a Harland and Wolff hajógyár üzemének közismerten katolikusellenes belfasti munkásai. Ennek a történetnek még egyszer megcsavart változata, hogy az üzenetet a hajó sorszámának (390904) megtükrözése adta ki. Valójában ilyen feliratot egyetlen korabeli fotón sem láthatunk, a hajó száma pedig 401 volt – így nem áll meg a történet, ami szerint isteni büntetés lett volna a hajó pusztulása.

Haszontalanság

Meghökkentő módon igaz viszont az egyik leghihetetlenebbnek tűnő Titanic-legenda, ami szerint egy regény az egész katasztrófát előre megjósolta. Sőt, valójában három ilyen mű is létezik. Az egyik Thornton Jenkins Hains amerikai regényíró novellája, a The White Ghost of Disaster (a katasztrófa fehér szelleme), ami a The Popular Magazine című bulvárlapban jelent meg, nem sokkal a Titanic indulása előtt. A történet az Atlanti-óceánon jéghegynek ütköző és elsüllyedő óceánjáróról szól, akárcsak Gerhart Hauptmann, német drámaíró regénye, ami egy hónappal a Titanic elsüllyedése előtt készült el, és a James Cameron-féle filmhez hasonlóan tragikus szerelmi történetet kanyarít egy fiktív óceánjáró elsüllyedése köré. Hauptmann egyébként 1912 decemberében irodalmi Nobel-díjat kapott.

Korabeli illusztráció
Korabeli illusztráció
Fotó: Time Life Pictures

A leghíresebb ilyen mű a Haszontalanság, Morgan Robertson 1898-as regénye (a későbbi újrakiadásokban már A Titán roncsa volt a cím). A történet egy Titan nevű óceánjáróról szól, amit a világ legnagyobb hajójaként, és elsüllyeszthetetlenként hirdetnek, és csak az utasok felének van rajta mentőcsónak. Első útján, egy áprilisi éjszakán az Atlanti-óceán északi részén, négyszáz mérföldre Új-Fundland partjaitól jéghegynek ütközik, elsüllyed, és utasainak fele a tengerbe vész – hátborzongatóan pontosan megjósolva a 14 évvel későbbi katasztrófa részleteit.

A hajó pusztulása után egyébként a regény folytatódik: az alkoholista matróz főhős megment egy kislányt, akiről kiderül, hogy a volt szerelmének a lánya, aztán az ütközéskor átugrik a jéghegyre, ahol megküzd egy jegesmedvével, végül szerencsésen megmenekül, és boldogan él, míg meg nem hal.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport