Kelemen, Klementina
3 °C
7 °C

Száz éve született Albánia

2012.11.28. 20:08
1912. november 28-án, Vlora kikötőjében, egy maroknyi, politikusokból, értelmiségiekből és bejekből álló csoport proklamálta Albánia függetlenségét. A proklamációt követően az állam alapítói és az őket kísérő kiváncsi tömeg a helyi osztrák–magyar, majd olasz konzulátusok elé vonult, és hosszasan éljenezte az adriai hatalmak uralkodóit. Ausztria–Magyarország és Olaszország jóindulatú támogatása nélkül ugyanis erre az eseményre nem kerülhetett volna sor.

A nagyhatalmak londoni nagyköveti konferenciája, amely az 1. Balkán-háború következtében ült össze, 1912. december 17-én jelentette be az autonóm Albánia megalakulását. A 2. Balkán-háború hatására már ahhoz is hozzájárultak, hogy az új ország független és semleges államként biztosítsa a hatalmi egyensúlyt a békétlenségre mindig kész félszigeten. A független Albánia 1913. július 29-i elismerésével az albánok elsőként a muszlim többségű népek közül saját nemzetállamot kaptak.

Válság adta a végső lökést

A függetlenség kikiáltásához hosszú és kacskaringós út vezetett. Az Oszmán Birodalom belső gyengesége a 18. század végétől nyilvánvalóvá vált a birodalmat vezető politikusok számára is. A jövő érdekében ezért a 19. század első évtizedeiben hosszútávú reformok sorával próbálták lassítani az államhatalom gyengülését és korlátozni a külföldi befolyás térnyerését. A reformok változtatni akartak a felekezetek addigi viszonyán: egy 1839-es, majd egy 1856-os szultáni rendelet értelmében fel kívánták számolni a muszlim és keresztény alattvalók közötti jogi, adózási és egyéb különbségeket. A szultáni kormányok felléptek a muszlim földbirtokosok ellen is, és arra próbálták őket kényszeríteni, hogy az állam szolgálatába lépve, hivatalnokként segítsék a változásokat.

A birodalom radikális megreformálásának terve időben egybeesett a balkáni nemzetállamok létrejöttével. Az új kisállamok megjelenése egyben a modern nemzeti ideológiák felbukkanását is jelentette. A birodalom nemcsak területi integritását félthette, hanem az alattvalóit is: a nemzeti eszmék terjedése ugyanis felgyorsította a birodalom európai felének széthullását.

A reformok az albán területeken komoly ellenállást váltottak ki. A Balkán középső területein élők elsősorban vallási alapon álltak ellen: (a „jó uralkodó, rossz hivatalnok” elv alapján) a szultán fanatikus híveiként és meggyőződéses muszlimként nem kívántak egy olyan, európai mintákat követő birodalomban élni, ahol a keresztényeknek ugyanolyan jogaik vannak, mint nekik. A tengerparti albán területeken elsősorban az úgynevezett „nagy házak” (nagybirtokosok) és a bejek (elöljárók) lázongtak. Mivel ez a terület közvetlenül érintkezett az Appenin-félszigettel, az ellenállás ideológiai hátterét erősítette az albán nemzeti eszme felbukkanása is.

Az albán nemzeti mozgalom számára az 1878-as nagy keleti válság adta meg a döntő lökést. A kis balkáni államok terjeszkedési vágya ugyanis tisztán albánlakta területeket is fenyegetett. Mivel az Oszmán Birodalom katonailag már ekkor képtelennek bizonyult arra, hogy integritását megvédje, az albánok, felekezeti különbségeik ellenére, összefogtak. 1878-ban Prizren városában (a mai Koszovó nyugati részén található) muszlimok, katolikusok és ortodoxok létrehoztak egy olyan közös szervezetet, amely a nagyhatalmak és Isztambul irányában képviseli az albán érdekeket, illetve amely saját fegyveres erejével megvédheti az albánnak minősített területeket. A Prizreni Liga tevékenysége csupán három évig tartott, mégis hatalmas élményt jelentett az albánság számára. Demonstrálta többek között, hogy bizonyos közös célok érdekében, az albánok is képesek félretenni felekezeti, nyelvjárási és egyéb társadalmi konfliktusaikat.

Az 1878-ban meginduló nemzeti mozgalom számos szempontból párhuzamba állítható a szomszédos balkáni népek hasonló törekvéseivel. Az azonban mindenképpen kuriózum, hogy az albánok esetében egy nem keresztény, hanem egy muszlim többségű nép képviselői döntöttek úgy, hogy európai mintákat követve próbálnak modern nemzetté válni. Szintén kuriózum, hogy mindezt úgy, hogy közben, néhány kivételtől eltekintve, nem adták fel lojalitásukat a szultáni birodalom irányába.

Bécsi segítség

A rilindja („nemzeti újjászületés”) legfőbb társadalmi bázisát, az Európában tanult értelmiségiek, illetve a balkáni államok fővárosaiban élő diaszpórák mellett, azok a bejcsaládok adták, amelyek a tengerparti Albániában ellenzékbe kerültek a szultáni adminisztrációval. Létük mindenképpen különlegesnek számít, hiszen befolyásuk, kapcsolathálóik és vagyoni hátterük alapján egyfajta középrétegként lehet rájuk tekinteni.

A fenti csoportok különböző olvasói körök, irreguláris alakulatok, illetve egyéb társadalmi szerveződések formájában az albán nyelv és kultúra emancipációjáért is küzdöttek. A birodalomtól azt várták el, hogy az albánok lakta területeken az albán nyelv legyen hivatali és vezényleti nyelv, oktatását és ápolását egy saját iskolahálózatban és egyesületi rendszerben szabadon lehessen gyakorolni. A századfordulón felelevenítették az 1878-as politikai követeléseket is: az albánok lakta területeket egy albán hivatalnokok által működtetett vilajetben kívánták egyesíteni.

A nemzeti mozgalom kialakulására és tevékenységére érzékenyen reagált 1878-at követően Ausztria–Magyarország és Olaszország. E két monarchia nagyhatalmi létét ugyanis közvetlenül befolyásolta minden olyan változás, amely az Oszmán Birodalom területi csonkulásához vezethetett. Kettejük közül Bécs volt az, amely erőteljesen felkarolta és befolyásolta az albán nemzeti törekvéseket. A Dunai Monarchiának ugyanis különböző politikai és gazdasági okból kifolyólag szüksége lett egy olyan baráti népre az Adria keleti partjainál, amely ellenséges a délszláv népekkel és amely távol tudja tartani a tengerparttól a rivális államokat.

Bécs 1896-tól kezdve, különböző akciókon keresztül segítette a nemzeti mozgalom tevékenységét. A nemzeti eszme említett albán hívei pedig elfogadták a külső támogatást és beavatkozást. Egyrészt a Monarchia Boszniában folytatott muszlimpolitikája nagyon pozitív visszhangot váltott ki körükben, másrészt pedig tisztában voltak azzal, hogy Ausztria–Magyarország belső adottságai nem teszik lehetővé, hogy Bécs klasszikus imperialista politikát folytasson az albán területeken.

Sorozatos felkelések

Az albán nemzeti mozgalom alapvetően nem volt szeparatista. Az 1896 után alakult nemzeti klubok egyben az éppen szerveződő ellenzéki ifjútörök mozgalomnak is bázisai voltak. Az ifjútörök párt egyik nagy belső frakcióját, az ún. decentralista szárnyat 1902 után egy elszegényedett albán származású arisztokrata, Ismail Qemal Bej Vlora vezette.

Az ifjútörök párt 1908-as hatalomra kerülését követően azonban nem a decentralista szárny, hanem belső ellenfele, az úgynevezett centralista szárny alakított kormányt. A centralisták többsége török nemzetiségű volt és egy erősen központosított birodalom létrehozásán fáradoztak. Erőszakra épülő politikájuk idővel ahhoz vezetett, hogy végül elvesztették az albánok támogatását. 1910-1912 a sorozatos albán felkelések időszaka lett. Nem véletlen, hogy az első Balkán-háború éppen akkor tört ki, amikor a legnagyobb albán felkelés 1912 kora őszén sikerrel fejeződött be. A Balkán-szövetségesek, hogy megelőzzék egy egyesült albán vilajet létrehozását, megtámadták az Oszmán Birodalmat. Az oszmán hadsereg a háború harmadik hetében összeroppant. A szerb, bolgár, görög és montenegrói csapatok elfoglalták az utolsó európai birtokok többségét. Bevonultak többek között az albánlakta területekre is. A birodalom elbukott.

Ismail Qemal Bej Vlora, aki a kor legtekintélyesebb albán politikusa volt, belátta, hogy az albán érdekeknek el kell válnia a török nép jövőjétől. Miután meggyőződött Ausztria–Magyarország és Olaszország jóindulatáról, az utolsó még „szabad” kikötővárosban, egyoldalúan bejelentette hazája függetlenségét. Bár Albánia nem lett minden albánok hazája, az új nemzetállam létrejötte mégis nagy diplomáciai sikernek számított.

(A szerző Balkán-történész, albánszakértő, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa.)