Kinga, Kincső
19 °C
32 °C

Filozófusok a nácik zsoldjában

2013.07.13. 07:51
Ki és miért kollaborált a filozófusok, egyetemi tanárok közül a nácikkal már jóval a világháború előtt Németországban? Yvonne Sherratt filozófiatörténész néhány konkrét példán világítja meg a morális tartásukat vesztett filozófusok dilemmáját.

Lassan hét évtized telt el a náci birodalom teljes összeomlása óta. Ez idő alatt fokozatosan fény derült arra, hogy annak idején a német társadalom valamennyi szegmense, így a gazdasági és szellemi elit is kivette részét Hitler hatalmának kiépüléséből. Márpedig az utóbbiba tartozó egyik csoport, a filozófusok köre igazán rendelkezhetett volna azzal az intellektuális éleslátással és morális szilárdsággal, amelyre támaszkodva ellenállhatott volna a hatalom „csábításának”. Hiszen a filozófia szülőhazája végül is az etikai vizsgálódások birodalma volt egykoron.

Hitler kancellári kinevezése előtt több száz zsidó származásúnak minősített egyetemi tanár oktatott Németország-szerte. 1933-ban már több mint 1600 tudóst távolítottak el a katedráról, a többségüket származásukra hivatkozva. Köztük volt néhány befolyásos filozófus is, például Edmund Husserl, Karl Jaspersnek pedig zsidó felesége miatt kellett távoznia. Gyakorlatilag semmiféle adatunk nincs arról, hogy e tisztogatás ellen az „árjának” tartott filozófusok felemelték volna a szavukat: se levélről, se erre irányuló megmozdulásról vagy tiltakozásról nem tudunk. Az utókor le is vonta a következtetést: „határozottan csendben maradtak”.

A zsidók eltávolítása rengeteg üres álláshelyet eredményezett, amelyek betöltéséhez jelentősen enyhítették a felvételi kritériumokat. A szóba jöhető filozófusok hamar észre is vették a kínálkozó lehetőséget.

Alfred Bäumler például, aki Friedrich Nietzsche filozófiájának nem túl jól felkészült értelmezője volt, a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen a rivaldafénybe került, miután elkötelezte magát a nemzetiszocializmus mellett. 1933-ban a nagy presztízsű berlini egyetem professzorának nevezték ki, és egyúttal a náci párt ideológusa is lett.

Kollégája, Ernst Krieck, aki már korábban is az NSDAP tagja volt, megvetette a pacifista és a demokratikus eszméket. Krieck minden erejével a „zsidó befolyás” megsemmisítésén ügyködött, jutalmul katedrát kapott a heidelbergi egyetemen. Itt az oktatás mellett arra is jutott ideje, hogy kémkedjen a kollégái után, segítse a karhatalom munkáját, és egy sor náci intézmény vezetésében közreműködjön.

A karrier útján

Sok más, a nácikkal szimpatizáló filozófus is professzori, illetve rektori kinevezéshez jutott. A lipcsei egyetemen Ernst Bergmann, a jénai egyetemen Max Hildebert Boehme, a müncheni egyetemen Hans Alfred Grunsky és Otto Höfler, az innsbrucki egyetemen Walter Schulz-Sölde járt így, Hans Heysét pedig a königsbergi egyetem rektorává emelték.

Ők azonban csak maréknyian voltak a nácikkal együttműködő német filozófusok seregében, és messze nem számítottak a legnagyobb koponyáknak. Ám aki azt hiszi, a náluk tehetségesebbek keményebben ellenálltak a náci retorikának, tévúton jár.

Elég, ha csak Martin Heidegger sokat emlegetett példáját említjük. Amikor az 1927-ben megjelent Lét és idő szerzőjét hat évvel később arról faggatták, miként fogja egy Hitlerhez hasonló bárdolatlan ember vezetni Németországot, Heidegger felcsillanó szemmel így válaszolt: „Lényegtelen, hogy ki mennyire kulturált. De nézzék ezeket a bámulatos kezeket!”

Heideggert 1933-ban a freiburgi egyetem rektorává nevezték ki. (Elődjét azért mentették fel, mert nem volt hajlandó az „Antinémet szellem ellen” című antiszemita felhívást kifüggeszteni az egyetem bejáratainál. A helyére került Heidegger is megtagadta a „zsidóplakát” kiragasztását, de vele szemben engedékenyebbnek bizonyult a hatalom.) A beiktatási ceremónián mondott programbeszéde a nemzetiszocialista párt himnuszaként ismert „Magasra a zászlót” (Horst-Wessel-Lied) szavait visszhangozták. „A Führer maga és csakis ő a mai és az eljövendő német valóság és annak törvénye… Heil Hitler!” E kijelentését állítólag nem sokkal később már bánta, és tíz hónap után lemondott tisztségéről.

Faji „méltóság”

Carl Schmitt, az 1888-as születésű kiváló jogfilozófus 1933 májusában lépett be a náci pártba, és szinte azonnal learatta a kollaboráció gyümölcsét. Porosz államtanácsossá nevezték ki, és a berlini egyetem professzora lett.

Schmitt jelentős elméleti felkészültségét egy autoriter rezsim jogi megalapozásának kidolgozására fordította. Üdvözölte a náci vezetők „egészséges ördögűzésre” vonatkozó felhívásait és „a nyílt összecsapást a zsidó kegyetlenség és pimaszság, valamint a német faji méltóság elvei között”. Kárhoztatta a szimpla „emocionális antiszemitizmust, amely nem végzi el a zsidó befolyás kisöprésének feladatát”. Ennek kapcsán a Mein Kampfból is idézett: „Megvédem magam a Zsidóval szemben. … Az Úr feladatát vettem magamra.”

Carl Schmitt
Carl Schmitt

Előléptetésüknek, illetve kinevezésüknek megfelelve „Hitler filozófusai” a náci „filozófia” kereteinek felvázolásában is segédkeztek. Heidegger korábban idézett – az 1930-as évek második felében azonban már szégyellt – kijelentésének szellemében sokan a Führert éltették. Hans Heyse például a totális behódolás pártján állt: „Az új német egyetemnek egyetlen törvénye van csak… Mégpedig az, hogy a német nép Vezérének törekvéseit és célkitűzéseit szolgálja.”

Carl Schmitthez hasonlóan sokan mások is a zsidókat állították célkeresztbe. Hans Alfred Grunsky és a tübingeni filozófiaprofesszor Max Wundt az antiszemita teóriák lelkes propagálóiként váltak ismertté, Alfred Bäumler pedig a főként zsidó szerzőket érintő 1933. májusi könyvégetésekben járt élen. Sőt az 1930-as években alig-alig találunk példát arra, hogy a német egyetemeken dolgozó filozófusok – akár középszerűek, akár zseniálisak voltak – szembementek volna a hitleri eszmékkel.

Az 1940-es évek elején azonban Kurt Huber müncheni filozófiaprofesszor úgy döntött, megtöri ezt a trendet. A konzervatív nacionalista Hubert felháborította a sztálingrádi csatában értelmetlenül elvesztegetett fiatal német életek mérhetetlen száma, valamint a Harmadik Birodalom nevében elkövetett kegyetlenkedések. Csatlakozott egy titkos rendszerellenes csoporthoz, az úgynevezett Fehér Rózsa mozgalomhoz. Részt vett a fegyvertelen összeesküvők röplapjainak megszövegezésében, melyekben a német néphez, illetve az egyetemi diáksághoz fordultak azzal a felhívással, hogy térjen végre észhez és szálljon szembe Hitlerrel. 1943 elején a Gestapo letartóztatta az akciók szervezőit, s néhány társával együtt később Huber professzort is elítélték és kivégezték. (Lásd erről Huberről és diákjairól szóló cikkünket.)

Mélyen tisztelt kollaboránsok

Az egyetemi tanárok számára már csak Huber tragikus sorsából is kitűnt, hogy igencsak kockázatos szembeszállniuk a Führerrel. Ekkor azonban már a világháború közepén jártunk. Mi az oka annak, hogy az 1930-as évek elején, amikor a fizikai megtorlás az egyetemeken még nem volt mindennapos, a filozófusok túlnyomó többsége mégis együttműködött a nácikkal?

Ha motivációikat megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy sokan csupán nem akartak kilógni a sorból. Mások opportunizmusból nyújtottak kezet a náciknak, sőt talán irigyelték jól képzett, zsidó származású kollégáikat, és minden lehetőséget megragadtak, hogy előrébb jussanak. Néhányan azonban elkötelezett nemzetiszocialisták voltak, például Bäumler és Krieck, akik alig várták, hogy Hitler hatalomra kerüljön.

Bármi állt is a háttérben, egy biztos: a filozófusok magatartása jelentős visszhangot váltott ki. A német filozófiai tradíciók miatt e diszciplína mindig is előkelő helyet foglalt el a nemzeti örökségben és identitásban – a filozófusok majdhogynem olyan hírességeknek számítottak a közéletben, mint a királyi család Nagy-Britanniában. Cselekedeteik, viselkedésük, s az általuk hangoztatott, illetve támogatott eszmék komoly befolyást gyakoroltak a társadalom más szintjeire is. Kollaborációjuk így a náci hatalom törvényességének üzenetét közvetítette a nagyközönség felé, mintha csak áldásukat adták volna e mélységesen erkölcstelen rezsimre.

A Harmadik Birodalom megdöntését követően a szövetségesek már 1945-ben megkísérelték megtisztítani a német egyetemeket a nácizmus szellemétől. Kezdeményezésük azonban többnyire eredménytelen maradt, így számos tanszéket továbbra is egykori náci gondolkodók tartottak irányításuk és befolyásuk alatt.

Időközben a korábbi nézeteit soha meg nem tagadó Carl Schmitt és a nácizmussal való kokettálását megnyugtatóan később sem tisztázó Martin Heidegger nemzetközi hírnévre tett szert. Mi több, Heideggert igen sokan ma is a legnagyobb 20. századi filozófusnak tartják, míg Carl Schmittet „neves, sőt talán a legtöbbet emlegetett 20. századi német jogtudósnak”.

Heidegger és Schmitt eszméi előtt napjainkban a nyugati világ legnagyobb presztízsű egyetemei és filozófiai műhelyei tisztelegnek – a 70 évvel ezelőtt, ezen a napon kivégzett Kurt Huberre azonban szinte senki nem emlékszik.

  (A nácikat támogató német filozófusokról és a „fajelméleti fizikát” hirdető Lénárd Fülöp Nobel-díjas tudósról szóló cikkeink a BBC History Magazin 2013. júniusi számában olvashatók.)