Csak a szerencse mentette meg Angliát
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
A spanyol Armada 1588-as hadműveletének kudarca új irányt szabott Európa történelmének. Ha Parma hercegének 27 ezer fős, inváziós hadereje biztonságban átkel a Flandriát Angliától elválasztó keskeny tengerszakaszon, a kortársak egy lyukas garast se tehettek volna I. Erzsébet kormányzata és a protestáns Anglia fennmaradására.
Amennyiben a harcedzett spanyol katonák a terveknek megfelelően – a kenti partvidéken, Margate közelében – partra szállnak, jó eséllyel egy héten belül már a gyéren védett londoni utcákon masíroztak volna, míg a királynő és miniszterei fogságba kerülnek vagy bevégzik életüket. Anglia visszatért volna a katolikus hithez, a Brit Birodalom pedig talán sohasem jön létre.
A balszerencse, taktikai hibák és a mostoha időjárás összjátéka kellett, hogy a spanyol Armada vereséget szenvedjen – vajmi csekély szerep jutott Erzsébet rettenthetetlen tengeri medvéinek, a nyílt vizeken megmutatkozó angol virtusnak. És a győzelem csak egy hajszálon múlott.
Az üres államkincstár – és ennélfogva Erzsébet garasoskodása – folytán az angol hajók híján voltak a puskapornak és a muníciónak, így nem tudtak végzetes csapást mérni a „Hatalmas és Boldogságos Hajóhadra” a La Manche csatornán, 1588 júliusában és augusztusában, a csatározások kilenc napja alatt.
A 129-ből mindössze hat spanyol hajó pusztult el közvetlenül tengeri összecsapás következtében. Ezzel szemben az Armada legalább 50 hajója (feltehetően akár 64 is) baleset miatt vagy az Atlanti-óceán viharjaiban veszett oda, még útban Anglia felé, vagy amikor – megtépázva – igyekeztek hazavergődni Észak-Spanyolországba. Több mint 13 500 matróz és katona nem tért haza – legtöbbjük viszont nem angol ágyútűzben veszett oda, hanem élelem- és vízhiány, valamint fertőző betegségek miatt, vagy a fejetlenség következtében.
Harminc évvel korábban II. Fülöp spanyol király – akkor még I. Mária odaadó férje – maga is megjegyezte: „Az angol királyság erős a tengeren, és mindig is erősnek kell maradnia, hiszen ezen múlik az ország biztonsága.” Erzsébet tisztában volt ezzel, és mindent arra az egyetlen lapra tett fel, hogy zsoldjába fogadott, fegyveres kereskedőhajókkal, valamint önkéntesekkel megerősített tengerészete még a nyílt tengeren megsemmisítse az inváziós erőt. Azt vallotta, hogy hadihajói alkotják birodalma védősáncát; így a hadihajók lettek országa első – és alighanem egyben utolsó – védelmi vonala.
A több évtizedes mellőzés miatt Anglia szárazföldi haderejének zöme aligha tudta volna útját állni egy harcedzett és elszánt ellenségnek. 1587 márciusában a La Manche csatorna partján fekvő megyékre mindössze hat-hat ágyú jutott. A sussexi Bletchington Hill parti erődítményei pedig, amelyeket 43 évvel azelőtt egy francia portyázó csapat már áttört, még mindig romosan álltak.
Angliának nem volt hiánytalanul felfegyverzett és kiképzett katonákból álló, állandó serege, csupán kisebb helyőrségek a skóciai határon fekvő Berwickben, valamint a csatorna partján fekvő Dover várában. Ráadásul Erzsébet népét megosztotta a vallási pártoskodás: ekkor még csaknem minden második angol katolikus volt, és a kormányt nyomasztotta, hogy ezen alattvalóik fellázadhatnak, és a spanyolok mellé állnak.
Robert Dudley-t, Leicester grófját nevezték ki, hogy „a déli végeken” vezesse Erzsébet seregeit, nem csak a támadók ellen, hanem mindazon „lázadók és árulók és egyéb latrok és azok hívei ellen, akik ellenünk, koronánk és felségünk ellen törnek…”; s hogy „elfojtson vagy eltiporjon, elpusztítson vagy megöljön vagy halálra adjon” bárki rebellist „személyünk és békénk megóvása érdekében”.
Mindezek tetejébe Erzsébet katonai tanácsadói – nem sejtvén, hogy Parma hercege Kentet jelölte ki a partraszállás színhelyéül – Essexnél számítottak a spanyol sereg támadására.
Azért a víz az úr
A Temze torkolatát széles vízi út kötötte össze egyenesen a főváros szívével. Ezt iszapos homokpadok szegélyezték, amelyek bármilyen merülésű hajónak komoly akadályt jelentettek. Ezért a védelmi tervek között szerepelt, hogy a kenti Gravesendnél vaslánccal rekesztik el a hajózható folyószakaszt. A Federigo Giambelli olasz mérnök által tervezett torkolatzáró láncot 120 darab, a folyómederbe levert és lehorgonyzott dereglyékhez is rögzített hajóárboc tartotta (ezek egyenként 6 fontba kerültek). A lánc arra volt hivatott, hogy a folyón útját állja az ellenséges hajóknak London felé – ám „élesben” nem bizonyíthatott, ugyanis már az első dagály letépte.
A partraszállás lehetséges helyszíneiről készült részletes felmérés riasztó tükröt állított Anglia sebezhetősége elé. A jegyzék egyedül Dorset megyéből tizenegy olyan öblöt tartalmaz, mint amilyen „Chideock és Charmouth, két part, ahol csónakkal enyhe időben és északi szélnél partra lehet szállni”. A Swanage-öbölben pedig „100 hajó kiköthet, [a révbe pedig] 200 csónak szállíthat partra embereket, és ide bármikor vissza is húzódhatnak, a megfeneklés veszélye nélkül”.
Idő, pénz és források hiányában Erzsébet kormánya csak a leginkább veszélyeztetett partszakaszok védelméről tudott gondoskodni: ezeken csónaktorlasz gyanánt cölöpöket vertek a homokos–kavicsos mederbe, vagy mély árkokat ástak a legmagasabb vízállás szintje fölött. Földsáncokat emeltek, hogy a meglévő kevéske ágyúnak, valamint a szakállas puskákkal (korai muskétákkal), illetve íjakkal és nyilakkal felfegyverzett csapatoknak fedezéket nyújtsanak. A stratégiailag kulcsfontosságú Wight-sziget kormányzójának, Sir George Carey-nak viszont például mindössze négy ágyú és egyetlen napra elegendő puskapor állt rendelkezésére.
Portsmouth újonnan emelt sáncait, melyek a szárazföld felől védték a várost, Ralegh súlyos bírálatokkal illette; ezeket el is bontották, Erzsébet nagy bosszúságára. Alig négy hónap leforgása alatt újabb földsáncok készültek, négy, nyílhegy alakú bástyával, vizesárokkal. A portsmouthi helyőrség több mint fele azonban „kora és alkalmatlansága folytán semmilyen módon nem [volt] szolgálatképes”. Sussex grófja kis híján otthagyta a fogát, amikor egy régi vaságyú (állítólag a gróf egyik legjobb lövege) felrobbant, és szilánkjai szanaszét repültek. 1587 novemberében egyébként ugyanez a gróf kifogásolta, hogy a város tenger felőli tornya „olyan öreg és korhadt”, hogy a királynő trónra lépésének ünnepi évfordulóján nem is mert a toronyból díszlövést leadni.
Rendbe hozták a Dél-Angliában hosszú idő óta – legkésőbb a 14. század elejétől – láncolatot alkotó jelzőtűztornyokat. A földhalmok csúcsán magas fatornyokra szerelt vas tűzkosarak átlagban 24 kilométerre estek egymástól. Kentben és Devonban 43, Sussexben és Hampshire-ben pedig egyaránt 24–24 jelzőtorony sorakozott. Ezeket rendesen márciustól októberig – vagyis enyhébb időjárás mellett – két „bölcs, éber és elővigyázatos” férfiú felügyelte, 12 órás váltásban. Éberségüket meglepetésszerű ellenőrzések tartották életben. Kutyákat tilos volt szolgálatban maguk mellett tartani, nehogy a négylábúak elvonják a figyelmüket.
Idegőrlő és felettébb kényelmetlen hazafias kötelesség volt. Egy kenti jelzőtorony közelébe újabb menedéket építettek, miután a korábbi, öreg faviskó összeomlott. Az épület mindössze arra szolgált, hogy az őrszemeket a rossz időjárástól védje; „ülő- vagy pihenőhelyet” nem kaptak, „nehogy elaludjanak. Állniuk kellett... a jelzőtornyok felé nyíló kémlelőnyílás előtt.” Persze nem minden őrszem töltötte az idejét azzal, hogy a láthatárt pásztázza, ellenséges hajókat keresve: az essexi, stanwayi jelzőtűztorony két strázsája inkább fogolyra vadászott a kukoricásban, amiért bíróság előtt kellett felelnie.
Íjjal az ágyúk ellen
Erzsébet milíciájához képest az 1940-ben – a náci megszállástól való össznépi pánik idején – játszódó Az ükhadsereg brit vígjátéksorozat lelkes Helyi Önkéntes Honvédjei mesteri, olajozott hadigépezetnek tűnnek. Egy 1588-as népszámlálás rámutatott, hogy mindössze 100 tapasztalt „hadférfiú” állt készen a katonai szolgálatra, s minthogy közülük néhányan még VIII. Henrik négy évtizeddel korábbi, francia és a skót háborúiban is küzdöttek, e kiszolgált veteránokat már nem tekinthették harcképesnek.
A gyalogságot és a lovasságot kiképzett regrutákból és a megyei milíciákból toborozták. A hollandiai angol hadsereg ezer fizetetlen veteránját is visszahívták, de ők hamarosan dezertáltak, és meghúzták magukat a kenti Cinque Ports (a La Manche partján fekvő öt kikötőváros) területén.
A milíciák tisztjei nemesek és gentryk voltak, akiket nem csak az ország védelme sarkallt, hanem saját birtokuké is. Sokan, akik a part közelében éltek, okosabbnak látták udvartartásukkal együtt az ország beljebb fekvő területeire költözni, semmint ott maradni és harcolni a parton. Nekik azonban elrendelték, hogy „Őfelsége megvetésének, földjeik és javaik elvesztésének terhe mellett” visszatérjenek.
A fő hadsereget két csoportra osztották. Az első – 27 ezer fős gyalogság és 2418 fős lovasság – Leicester grófjának irányítása alatt vette volna fel a harcot az ellenséggel, a partra szállás után. A második, nagyobb formáció a királynő unokatestvére, Lord Hunsdon parancsnoksága alatt összesen 28900 gyalogost és 4400 lovast számlált. Őket csakis azért toborozták, hogy Erzsébet szent személyét oltalmazzák, aki egyébként feltehetően úgy tervezte, hogy Londonban marad, és a windsori kastélyon keresztül old kereket, ha netán a főváros elesik.
Egy névtelen levelező arra hívta fel Erzsébet minisztereinek figyelmét, hogy a legjobb harci eszköz a támadók ellen „természetes fegyverünk”, az íj és nyíl. Az íj rendet vágott a franciák közt Agincourt-nál, 1415-ben; hát miért ne diadalmaskodhatna a spanyolok fölött is, 1588-ban? Lelki szemeink előtt megelevenedik a levélíró: vén salabakter, aki az otthon melegének biztonságát féltve berzenkedik, és szent meggyőződése, hogy az íj és a számszeríj olyan „rettentő fegyver”, amilyet Parma hercege és zsoldosai még sohasem pipáltak. Emberünk levélírás közben tovább mélázgat, és végül arra a következtetésre jut, hogy „mind közül a legerősebb fegyver ezzel az ellenséggel szemben: az istenfélelem”.
Végső eshetőségre – jóllehet Anglia minden követ megmozgatott, hogy német nyelvterületről lőfegyverhez, Hollandiából pedig még külön muskétákhoz jusson (az utóbbiak darabját 23 shilling és 4 pennyért, vagyis 1 font 17 pennyért mérték) – sok milicista tényleg íjat és nyílvesszőket kapott fegyverül. Jórészük fegyvertelen volt, és még nem szagolt puskaport. A toborzótisztje előtt mindenkinek fel kellett esküdnie Erzsébetre, elkerülendő, hogy soraikban az államellenes felforgatók „ötödik hadoszlopot” alakíthassanak.
A fegyelem sem volt a csapatok erőssége: a 3159 fős (köztük 1800 teljesen képzetlen) dorseti milicista parancsnoka szentül hitte, hogy emberei „előbb ölnék meg egymást, mint hogy az ellenségnek keresztbe tegyenek”.
Amikor végül az Armada elvonult Cornwall közeléből, több helyi milicista – akit a szomszédos megyékbe rendeltek erősítésül – nyilván úgy gondolta, éppen eleget tett már a királynőért és a hazáért. Gondolataik már az aratás körül forogtak, úgyhogy a kelletlen talpasok inkább „angolosan” távoztak parancsnokuk és a lobogó mellől; a spanyolok miatt most már fájjon valaki másnak a feje.
A cikk teljes változata a BBC History magazin 2013. augusztusi számában olvasható.