Pandora, Gabriella
6 °C
15 °C

Terra Australis Incognita nyomában

2013.09.25. 14:11
A spanyol Vasco Núñez de Balboa volt az első európai, aki ötszáz évvel ezelőtt, 1513. szeptember 25-én egy 190 spanyol katonából és indián kísérőkből álló expedíciót vezetve a mai Panamához tartozó Chucunaque-folyó feletti hegyről meglátta a Csendes-óceánt. Háromszáz évnek kellett eltelnie még ahhoz, hogy az európaiak Óceánia főbb szigetcsoportjait felfedezzék.

Balboának fogalma sem lehetett arról, hogy az általa Déli-tengernek (Mar del Sur) elnevezett víz a Föld leghatalmasabb egybefüggő vízfelülete, és azt sem tudhatta, hogy ebben az időben a csendes-óceáni szigetvilágban és az ausztrál kontinensen négymillió ember élt. A világ újkori történelmében azonban döntőnek bizonyult ez a felfedezés – és méltónak arra, hogy az emberiség egyik legfontosabb pillanataként rögzítse az utókor.

A spanyol kalandor felfedezése után nyolc évvel jutott a Föld körbehajózására vállalkozó Magellán az Atlanti-óceán felől az általa Csendes-óceánnak elnevezett vizekre. 1521. január 24-én megpillantotta az első polinéz atollt, a Tuamotu szigetcsoporthoz tartozó Pukapukát. Magellán csaknem teljesen elkerülte a polinéz szigetvilágot, a skorbuttól szenvedő, éhező legénység március 6-án érte el Guamot és a ma a Mariana-szigetekhez tartozó Rotát. Itt jegyezték fel az európaiak és csendes-óceáni őslakosok közötti első konfliktust is. A bennszülöttek felmásztak a fedélzetre és mindent elvittek, amit csak tudtak. Amikor a hajó csónakját is elcsenték, Magellán 40 embert küldött a szárazföldre, hogy bosszúból égessék fel a falut. A túlbuzgó spanyolok hét bennszülöttet is megöltek. Magellán az affér hatására a szigeteket Tolvaj-szigeteknek nevezte el, majd továbbhajózott, hogy aztán az európaiak számára akkor még ismeretlen Fülöp-szigetekre jusson.

Magellán nyomában bontakozott ki a térség európai expanziója, amit két fontos tényező motivált: egyfelől, hogy megtalálják a legrövidebb tengeri utat a Fűszer-szigetekhez, másfelől pedig az a feltételezés, hogy valahol a déli féltekén létezik egy hatalmas, mindenféle kincsekben gazdag kontinens, a Terra Australis Incognita.

1526-ban egy portugál tengerész, Jorge de Meneses a Fűszer-szigetek felől érkezve szállt partra az Új-Guineához tartozó Madárfej-félszigeten. Közel húsz év elteltével (1545. június 20-án) egy spanyol hajós, Íñigo Ortiz de Retes jutott el Új-Guineába, tőle származik a név is, mivel lakói nagyon emlékeztették őt az afrikai Guinea lakóira.

A következő látogató, a Peruból kihajózó spanyol Álvaro de Mendaña de Neira már kifejezetten a gazdag déli kontinens keresésére érkezett a térségbe. Miután Mendaña hajói egy apró atoll kivételével a teljes Polinézia mellett elhaladtak, az elcsigázott tengerészek csaknem három hónapos hajózás után, 1568. február 7-én találtak szárazföldet. Mendaña a szigetnek a Santa Isabel nevet adta, majd miután észlelte, hogy egy egész szigetcsoporttal van dolga, azt a bibliai király után Salamon-szigeteknek nevezte el. A spanyolok hathónapos itt tartózkodása alatt rendszeresek voltak a fegyveres konfliktusok a bennszülöttekkel, amelyek mindkét oldalon áldozatokat követeltek.

Második csendes-óceáni útjára azzal a szándékkal indult el azt akkor már 53 éves Mendaña, hogy kolóniát alapítson a Salamon-szigeteken. 1595. július 21-én a hajós felfedezte az első nagyobb polinéziai szigetcsoportot. A ma Francia Polinéziához tartozó Marquesas (Marquises) szigetcsoporthoz tíz sziget tartozik. Mendaña feljegyezte, hogy a szigetlakók magasak, kecsesek és meztelen testüket kék tetoválások borítják. A folyamatosan zajló véres törzsi háborúkba a spanyolok is beszálltak, kétszáz szigetlakót mészároltak le, merő kedvtelésből.

Másfél hónappal később Mendaña megérkezett a ma a Salamon-szigetekhez tartozó, de a tőlük 149 km-re lévő Santa Cruz-szigetekre. Annak ellenére, hogy 378 reménybeli telepest magával hozott (köztük nőket is), Mendaña képtelen volt ismét megtalálni az általa 28 évvel korábban felfedezett szigeteket. A telepalapítás kudarcba fulladt Ndeni szigetén; a legénység egy része fellázadt, Mendaña és még sok ember maláriában meghalt, a bennszülöttek támadásainak pedig nem tudtak ellenállni, mert az állandó esőzésektől benedvesedett a lőpor. A kísérletet így feladták, felszedték a horgonyt és viszontagságos utazás végén érkeztek meg Manilába.

1605. december 21-én újabb, három hajóból álló spanyol expedíció hajózott el Peruból Pedro Fernández de Quirósnak a parancsnoksága alatt. Quirós eredeti célja a Santa Cruz szigetek megtalálása volt. Ebben azonban nem járt sikerrel, és hajója az időjárás szeszélye folytán elszakadt a többitől. Helyettese, Luis Váez de Torres, feltételezve, hogy Quirós hajótörést szenvedett, 1606. június 26-án a megmaradt két hajóval elindult Manila irányába. Végighajózott Új-Guinea déli partjai mentén, és ő volt az első európai hajós, aki keresztülvágott a később róla elnevezett Torres-szoroson. A szoros ezután a déli tengerekre vezető fontos átjáróvá vált.

Jönnek a hollandok és a britek  

Az 1600-as évek elején a Fűszer-szigetekről a portugálokat kiebrudaló hollandok vették át a spanyoloktól a felfedező szerepét. A holland hajósok közül kiemelkedik Abel Janszoon Tasman volt, aki a Terra Australis Incognita keresése során 1642. november 14-én felfedezte az általa Van Diemen-földnek elnevezett, de 1856 óta az ő nevét viselő szigetet (Tasmánia). Tasman egy hónappal később eljutott Új-Zélandig. Végighajózott az Északi- és a Déli-sziget nyugati partja mentén, majd horgonyt vetett a ma Golden Baynek nevezett öbölben. Itt a maorik megtámadták a vízért partra szálló legénységet, és közülük négyet megöltek. Ez az incidens elriasztotta Tasmant attól, hogy tüzetesebben is körülnézzen, inkább továbbállt. Nagyszombat napján, 1722. április 5-én Jacob Roggeveen pedig felfedezte a legkeletibb polinéz szigetet, amelyet Húsvét-szigetnek (Paasch Eyland) nevezett el.

Polinézia és Melanézia brit felfedezése 1765-ben John Byron kapitány (a költő Lord Byron nagyapja) csendes-óceáni útjával vette kezdetét. Byron a Mendaña által rosszul feltérképezett Salamon-szigeteket kereste, útja során érintette a Tuamotukat, a Gilbert-szigeteket (ma Kiribati) és a Tokelau-szigetek egyik atollját, majd a Föld körülhajózásának világrekordját jelentő idővel ért vissza Angliába.

Két évvel később Samuel Wallis indult el Portsmouthból, hogy aztán 1767. június 18-án a Matavai-öbölben lehorgonyozva felfedezze Tahiti szigetét. A szigetlakók és a jövevények közötti első találkozások meglehetősen szerencsétlenek voltak. Hat nappal azután, hogy Wallis megérkezett, kétezer helybéli kenuk százaiból kövekkel kezdte dobálni a hajót, mire Wallis ágyúval az egyik kenuba lövetett, megölve számos szigetlakót. Később, amikor a hajó vízgyűjtő expedícióját megtámadták a szárazföldön, a legénység 50 kenut rombolt szét a parton. Miután a helybéliek ily módon észlelték, hogy a jövevényeknek sokkal erősebb varázshatalmuk van, mint nekik, zöld faágakat hoztak a partra békés szándékaik jeléül. Ezt követően a tahitiak soha többé nem próbálkoztak komolyan azzal, hogy az európaiak partraszállását megakadályozzák.

Amikor július 27-én a Dolphin elhagyta a szigetet, a helybéliek sírtak. Ez a sírás később még intenzívebbé vált, amikor rájöttek, hogy a tengerészek a helyi nőket mindenféle nemi betegségekkel fertőzték meg. A szexuális úton terjedő betegségek Polinéziában az európaiak megjelenése előtt ismeretlenek voltak.

Cook kapitány tragikus halála

Ahogyan az máshol is előfordult a történelemben, az angolok után hamarosan a franciák is felbukkantak Óceániában. Kevesebb mint egy évvel azt követően, hogy Wallis felfedezte Tahitit, Louis Antoine de Bougainville érkezett meg a szigetre 1768. április 2-án, azt gondolván, hogy ő az első ideérkező európai. Miután a helybéliek már tisztában voltak azzal, hogy az európai varázslat a puskacsőből érkezik, nem támadtak. A Bougainville hajóit megközelítő kenukon már nem kődobáló férfiak, hanem meztelen nők közeledtek. A fogadtatástól meglepett franciák tűzijátékkal és zenével szórakoztatták a szigetlakókat, és egy-két elszigetelt incidenstől eltekintve, a találkozás békésen zajlott. Bougainville nem maradt sokáig a szigeten, továbbhaladva május 22-én megtalálta az Új-Hebridákat (ma Vanuatu), és ő volt az első európai, aki átkelt a Nagy Korallzátonyon, majd a Fűszer-szigetek felé haladva áthaladt a Salamon-szigetek között található – azóta a nevét viselő – Bougainville-szoroson.

Bougainville hajóján különböző tudósok is utaztak, köztük a botanikus Dr. Philibert Commerçon, aki nemcsak az expedíció során végzett tudományos munkájáról vált híressé, hanem arról is, hogy férfinak álcázva, saját szolgájaként magával vitte a hajóra szeretőjét, Jeanne Bare-t. A turpisság ugyan kiderült, de Madame Bare lett az első ismert nő, aki megkerülte a Földet.

1768. augusztus 25-én újabb nagy hajós indul útnak Angliából a Csendes-óceán felé. James Cook hadnagy elsődleges feladata az volt, hogy a Wallis által felfedezett Tahitiról figyelje meg a Vénusz áthaladását a Nap előtt, másodlagos feladata pedig a Terra Australis Incognita megtalálása, lehetőleg még a franciák előtt.

Hajója, az Endeavour 1769. április 13-án vetett horgonyt Tahitin. Július–augusztusban Cook feltérképezte a Társaság-szigeteket. Októberben elérte az Új-Zélandhoz tartozó Északi-szigetet. A maorik ellenségesen fogadták a briteket, akik a kövekkel, husángokkal felfegyverkezett szigetlakók közül többet is lelőttek. Cook hat hónapot töltött azzal, hogy körbehajózza Új-Zélandot, és eközben tudatosan kereste a kontaktust a bennszülöttekkel, majd lelkiismeretesen leírta, amit tapasztalt. Cook a két sziget összlakosságát 100-120 ezer főre becsülte. Azt is megfigyelte, hogy az északi sziget sokkal sűrűbben lakott, mint a déli.

Amikor Cook 1770. április 1-jén elhagyta Új-Zélandot, burgonyaültetvényeket, disznókat és csirkéket hagyott a szigeten. Húsz nap múlva elérte Ausztrália délkeleti csücskét, amelyet alaposan feltérképezett, és az Új-Dél Wales (New South Wales) nevet adta neki. A Nagy Korallzátonyon a hajó léket kapott ugyan, de sikerült vele a partra lavírozni és megjavítani. Ezután Cook áthajózott a Torres-szoroson és eljutott Batáviába. A skorbutra módszeresen felkészült Cook az egész idáig tartó utazás során egyetlen embert sem vesztett, ám itt a teljes legénység megbetegedett maláriában – a vitorlakészítő kivételével, aki folyamatosan részeg volt.

Londonba történő visszaérkezését követően csaknem pontosan egy évvel később, 1772. július 29-én indult el második csendes-óceáni útjára az időközben sorhajókapitánnyá kinevezett Cook – ezúttal két hajóval (Adventure és Resolution). Az út során 70 ezer kilométert vitorlázott. Második útján először Új-Zélandot kereste fel, majd visszatért Tahitire. 1774 januárjában a Resolutionnel egészen a déli 71 fokig hajózott le, közelebb az Antarktiszhez, mint korábban bárki más – magát az Antarktiszt azonban nem látta meg. Szeptemberben felfedezte Új-Kaledóniát, októberben pedig a Norfolk-szigetet. A Resolution 1775. július 30-án tért vissza Angliába. Cook második útjának nagy eredménye, hogy lényegében teljesen feltérképezte a Csendes-óceán déli részét, és egészen közel jutott az Antarktiszhoz is, bizonyítva ezzel, hogy nincs semmilyen mesebeli nagy déli kontinens.

Egy évvel később Cook, immár kapitányi rangban, újabb megbízatásra indult a Csendes-óceánra. Ezúttal azt a feladatot kapta, hogy találja meg az északnyugati átjárót a Hudson-öböl és a Csendes-óceán között. Ezen az útján következett be tragikus halála. 1778. január 18-án első európaiként partra szállt a Hawaii-szigetekhez tartozó Oahun és Kauain. Cook a szigetcsoportot Sandwich grófjának, az Admiralitás első lordjának a tiszteletére Sandwich-szigeteknek nevezte el. Amikor megérkezett, a helyiek éppen a Makahiki időszakát ünnepelték, amely inkább a játékok, semmint a háborúzás időszaka volt. A helyi varázslók azt mondták a szigetlakóknak, hogy Cook Lono isten, akinek az „úszó szigeten” való visszajövetelét legendák jövendölték meg. A helyiek leborultak a partra szálló Cook előtt, köpennyel és sisakkal díszítették fel, és előre megrágott disznóhúst adtak a szájába. Ilyen körülmények között Cook könnyedén feltöltötte a készleteit, csaknem az összes élelmet összeszedve a szigetről, majd továbbhajózott északra, ahol sikerrel térképezte fel Észak-Amerika partjait Oregontól egészen a Bering-szorosig.

Hawaii-ra visszatérve 1779. január 17-én szállt partra a főszigeten, a Kealakekua-öbölben. Három héttel később Cook kalandos élete ugyanitt ért tragikus véget: a felbőszült szigetlakók egyszerűen agyonverték. Cook halálát több tényező együttesen okozta. Már elhajózni készült, amikor kiderült, hogy a Resolution előárboca megsérült. A britek visszatértek az öbölbe, hogy a javítást elvégezzék. A sziget élelemtartalékait addigra már összeszedte a legénység, ami elfogadható lett volna a szigetlakók számára akkor, ha Cook maga Lono isten lett volna. Csakhogy addigra a Makahiki szezonnak már vége lett, márpedig ha Cook valóban Lono lett volna, nem jön vissza a rossz időben. A szigetlakók a csalódásukat tolvajlással orvosolták, és ellopták a Discoveryről az egyik kis csónakot. Cook ezért egy fegyveres osztag élén elindult, hogy szokásához híven az eltulajdonított csónak visszaadásáig fogságba ejtse a helyi törzsfőnököt. Az inzultusra a szigetlakók Cook meggyilkolásával válaszoltak. Hátulról vágták fejbe, majd hátba döfték és bottal ütötték. A csetepatéban összesen négy brit és 17 szigetlakó halt meg. Másnap a legénység felégetett 150 bennszülött kunyhót és válogatás nélkül lőtte a szigetlakókat, akik erre válaszul megfőzték Cook maradványait és csak a csontjait adták vissza a legénységnek.

(Óceánia európai felfedezéséről és gyarmatosításáról részletesebben Molnár István János a BBC History Magazin 2013. novemberi számában megjelenő cikkében olvashatnak.)