Kétszáz év után is kerülnek elő tömegsírok

2013.10.19. 16:08 Módosítva: 2013.10.19. 19:32
Kétszáz éve veszítette el Napóleon a „népek csatája” néven is emlegetett lipcsei csatát. A vereség a francia császár bukásához és száműzetéséhez vezetett, de ellenfelei így is óriási lehetőséget szalasztottak el.

A napóleoni háborúk története sokáig nagyjából azt a koreográfiát követte, hogy a Franciaország fő ellenfeleinek számító államok időről időre összefogtak, felállították hadseregeiket, egyeztetni kezdtek a haditervekről – majd megérkezett Napóleon, és külön-külön vagy együtt megalázó vereséget mért rájuk. Jött a természetesen a francia követeléseknek megfelelő békekötés, majd nemsokára kezdődött az egész elölről.

Annyiban volt más a helyzet az 1812 és 1814 között vívott, sorban a hatodik koalíciós háború idején, hogy a franciák ellen felvonuló államok ezúttal jelentős erőfölénybe kerültek. A francia hadsereg színe-java elpusztult a balsikerű, 1812-es oroszországi hadjáratban, ráadásul csapatai az Ibériai-félszigeten is vereséget szenvedtek.

A lehetőséget látva az alapvetően brit-orosz koalícióhoz már a kezdetekkor, vagy a hadműveletek idején csatlakozott a korábban békére vagy szövetségre kényszerített Poroszország, a Habsburg Birodalom, Spanyolország, Portugália, több itáliai állam, és még Svédország is, amelyet az egykori francia marsall, Jean Baptiste Bernadotte, akit Napóleon tetetett meg az idős és utód nélküli XIII. Károly svéd király örökösének.

A francia császár a korábbi koalíciós háborúkban és az egyes ütközetekben is azt a taktikát szerette alkalmazni, hogy igyekezett ellenfeleit gyors hadmozdulatokkal szétválasztani, esetleg egyesülésüket megakadályozni, majd külön-külön végezni velük. Korábban többször is előfordult, hogy Napóleon már azelőtt döntő vereséget mért az osztrák vagy porosz erőkre, hogy azok egymással, vagy pláne a keletről lassan felvonuló oroszokkal egyesülni tudtak volna. A minden korábbinál nagyobb túlerőt felvonultató hatodik koalícióval szemben sem volt más esélye, mint a gyors támadás, amivel megakadályozza, hogy ellenfelei egyesítsék erejüket.

Megelőző csapás

Napóleon tehát 1813 tavaszán Berlin felé indult, hogy Poroszországot kikapcsolja a háborúból. Ugyan májusban több kisebb csatában is győzelmet aratott, nem sikerült döntő vereséget mérnie a poroszokra, a komoly veszteségek pedig arra kényszerítették, hogy megálljon bevárni az erősítéseket, ez pedig időt adott az osztrák, orosz és svéd erőknek, hogy felvonuljanak ellene. A koalíció hadvezetése a híres Radetzky tábornok által kidolgozott Trachenberg-terv alapján kerülte a nyílt összeütközést a francia főerőkkel, ehelyett igyekezett egymás után „levadászni” Napóleon marsalljait, ezalatt pedig elegendő katonát vonni össze ahhoz, hogy a császárral óriási túlerővel szállhassanak szembe.

Napóleon Berlinben
Napóleon Berlinben

Miután Oudinot marsall augusztus 23-án vereséget szenvedett, és nem tudta elfoglalni Berlint, Napóleont a bekerítés veszélye fenyegette. A visszavonulás mellett döntött, és szeptember folyamán a három folyó találkozásánál fekvő Lipcséig vonta vissza csapatait, hogy itt vegye fel a harcot a koalíció főerőivel. Az október 16-án kezdődött ütközet nem véletlenül kapta a népek csatája elnevezést: az ütközet tetőpontján Napóleon nagyjából 225 ezer fős seregében franciák mellett lengyel és itáliai katonák, valamint az általa létrehozott német bábállam, a Rajnai Konföderáció csapatai is ott voltak, míg a másik oldalon a koalíció mintegy 380 ezres haderejében a porosz, orosz és svéd erők mellett a Habsburg Birodalom népei – köztük természetesen legnagyobb számban osztrákok, magyarok és csehek – is képviseltették magukat. A franciák körülbelül 700, a koalíció pedig 1500 ágyút is felvonultatott a csatatéren.

Szorul a hurok

Döntő összecsapásra tulajdonképpen itt sem került sor. Az első nap során a koalíció erői minden irányból igyekeztek áttörni a franciák Lipcse környéki falvakra, stratégiai pontokra támaszkodó védelmi vonalát, de Napóleon elkeseredetten, néha az utolsó emberig harcoló katonái kevés területet vesztettek, viszont a császár ellentámadási kísérletei sem vezettek eredményre. Október 17-én aztán csendesebb nap következett, mindkét oldal igyekezett rendezni a sorait, hogy aztán másnap kettőzött erővel vesse bele magát a harcba. Erősítések is érkeztek, de Napóleon csak 14 ezer új katonával számolhatott, míg a koalíció két teljes új hadsereg, közel 150 ezer ember megérkezésével erősödött meg, ezzel döntő erőfölénybe kerülve.

Világossá vált, hogy Napóleon célja immár nem lehet a győzelem, a legtöbb, amit elérhet az az, hogy seregét megmenti a pusztulástól. Szorult helyzetében a császár fegyverszüneti ajánlatot is tett a koalíció uralkodóinak: felajánlotta, hogy a szabad elvonulás fejében átadja az Odera és a Visztula folyók mentén megszállt erődítményeket, illetve tárgyalóasztalhoz ül a tartós béke reményében. I. Sándor orosz cár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Ferenc osztrák császár azonban elutasította az ajánlatot, így Napóleon a visszavonulást kezdte tervezni.

Október 18-án újra heves harcok zajlottak, a koalíció katonái több mint kilenc órán keresztül, minden irányból újabb és újabb rohamra indultak. Mindkét oldal óriási veszteségeket szenvedett, de a franciák megakadályozták az áttörést és viszonylag rendezetten húzódtak vissza keletről, délről és északról Lipcse felé, hogy aztán az Elster folyón átkelve majd nyugatra kimenekülhessenek a fojtogató gyűrűből.

A folyó ezen a szakaszán egyetlen híd állt, így a hatalmas sereg percre pontosan lebontott terv szerint kellett átkeljen a nyugati partra, miközben a frissen birodalmi marsallá kinevezett Poniatowski lengyel herceg azt a parancsot kapta, hogy házról házra védekezve tartsa fel a támadókat. Az egyetlen külföldiként ezt rangot elérő Poniatowski nem is okozott csalódást, a visszavonulás rendben zajlott egészen addig, amíg egy francia utász túl korán, délután egy órakor fel nem robbantotta a hidat, amely még zsúfolásig tele volt katonákkal, a francia hátvéd pedig még Lipcse utcáin harcolt. Kitört a pánik, több ezren haltak meg, maga Poniatowski maga is az Elsterbe fulladt, miközben megpróbált a túlpartra jutni. A keleti parton ragadt katonák fogságba estek, a rendezett visszavonulás menekülésbe fordult, a csata pedig Napóleon vereségével ért véget.

A lipcsei csata
A lipcsei csata

A lipcsei volt nemcsak a napóleoni háborúk legnagyobb ütközete, de egészen az első világháborúig a világtörténelem legtöbb katonát felvonultató csatája is. A veszteségek is óriásiak voltak: a franciák nagyjából 45 ezer halottat és sebesültet, és majdnem ugyanennyi hadifoglyot vesztettek, több száz ágyút is hátra kellett hagyniuk. A koalíció katonái közül körülbelül 55 ezren maradtak a csatatéren, ez megakadályozta, hogy azonnal Napóleon üldözésére induljanak. A harctéren még az utóbbi években is kerültek elő eddig feltáratlan tömegsírok.

A háború így aztán még egy fél évig folytatódott, a francia császárt a túlerő előbb a mai Németország területéről szorította ki, majd a harcok immár francia területen folytatódtak. Napóleon elkeseredetten küzdött, de amikor már leghűségesebb marsallja, Ney sem volt hajlandó végrehajtani parancsait, 1814. április 11-én lemondott, a békeszerződés keretében a győztes hatalmak Elba szigetére száműzték.

A „népek csatáját” tehát jogosan tartják a napóleoni háborúk döntő ütközetének – persze a Napóleon 1815-ös visszatérése után vívott waterlooi mellett. A koalíciós erők persze világraszóló diadalként ünnepelték a győzelmet, azonban az utókor szemével nézve már sokkal árnyaltabb a kép.

Egy elszalasztott lehetőség

Szokás mondani, hogy az oroszországi hadjárattal szertefoszlott Napóleon legyőzhetetlenségének varázsa, „trükkjeit” ekkorra már kiismerték az ellenséges tábornokok, ő maga pedig saját zsenijében túlzottan bízva rossz döntéseket is hozott. Mindez persze részben igaz is, azonban a lipcsei csata lefolyása még mindig azt bizonyítja, hogy a francia császár nem vesztette el kiemelkedő hadvezéri képességeit.

A Grande Armée visszavonulása Oroszországból
A Grande Armée visszavonulása Oroszországból

A Grande Armée nagyjából 600 ezer, Oroszország ellen vonuló katonájának nagy része ott pusztult valahol a Moszkva és a lengyel határ közti visszavonulás során. Az emberveszteség mellett a legnagyobb gondot a kiképzett katonák hiánya okozta Napóleonnak, a következő tavasszal Berlin ellen vonuló seregét zöldfülű újoncok, idősödő veteránok, illetve a haditengerészet és a csendőrség erőiből „átképzett” katonák alkották, akik ráadásul hatalmas túlerővel kellett szembenézzenek.

Ennek ellenére Napóleon nem tehetett mást, mint hogy támadásba lendül, a koalíció erőfölénye csak fokozódott volna a késlekedéssel, a Franciaországot fojtogató brit tengeri blokád ellen pedig csak a kontinens ellenőrzése alatt tartásával tudott volna fellépni, már Oroszország ellen is azért vonult, mert a cár szerződéses kötelezettsége ellenére is tovább kereskedett az angolokkal. „Varázsa” sem tűnt el – katonái fanatikus lelkesedéssel hajtották végre parancsait, az ellenséges parancsnokok pedig csak lelassítani próbálták előrenyomulását. Félve attól, hogy megint előhúz valamit híres csákójából, és szétzúzza seregeiket, csak döntő túlerőben mertek csatát vállalni ellene, és még ekkor sem merték erőiket megosztva teljesen bekeríteni, nehogy a Lipcsétől nyugatra felvonuló erőiket megsemmisíthesse.

A csatára választott, Lipcse környéki terület esélyt adott Napóleonnak a győzelemre: a terve az volt, hogy a három folyó szabdalta vidéken ő a város hídjait kihasználva egy-egy szektorban erőfölényt alakíthat ki, míg ellenfelei nehezen tudják majd mozgatni csapataikat, így szokás szerint külön-külön számolhat le hadseregeikkel. Az egymással is állandóan vitázó és rivalizáló koalíciós uralkodók és főparancsnokok valóban nem is tudtak tökéletesen együttműködni, de a túlerő és a franciák tapasztalatlansága végül mégis meghozta a győzelmet, de még így is egy fatális véletlen kellett ahhoz, hogy tisztes elvonulás helyett menekülésre kényszerítsék Napóleont. Ha nincs a híd korai felrobbanása, a francia császár talán még tovább kitartott volna, és a háború még akár hosszú évekig zajlik tovább. Némi kockázatvállalással és jobb együttműködéssel pedig már itt véget érhetett volna Napóleon uralma, meglett volna a lehetőség a teljes bekerítésre, és ha a félelmetes császárt megalázott hadifogolyként megadásra kényszerítik, valószínűleg két évvel később sem állt volna mellé egykori serege, hogy Waterloonál egy újabb döntő csatában kelljen végleg legyőzni.

Frontvonal

Átfogó elemzések, világátalakító kérdések és jövőképek egy kötetben.

MEGVESZEM
Ma is tanultam valamit 1-2-3-4-5

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM