Friderika
10 °C
16 °C

Ezért törtek előre a szélsőséges pártok Európában

2014.02.16. 15:40
A szélsőséges pártok tömegesen az 1930-as évek gazdasági-társadalmi válságában árasztották el a kontinenst. Az Európán az elmúlt években átsöprő gazdasági bizonytalanság ismét lovat ad a populizmus alá, amely most is a szélsőséges pártokat erősíti. Chris Bowlby történész, a BBC munkatársa elemzi az okokat.

A populista pártok felbukkanása korántsem új jelenség. Már a 19. századi orosz forradalmárokra is ráaggatták a populista jelzőt, s azóta számos jobb- és baloldali formáció jellemzésére alkalmazták – többnyire olyanokra, amelyek „az emberek” barátainak szerepében tetszelegnek, a fennálló rend vagy kormányzat ellenében definiálják magukat, s ellenségesen viszonyulnak az idegenekhez. Ami Nagy-Britanniát illeti, legújabban az Unió-ellenes Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) gerjesztett hullámokat, amikor „az egyszerű nép” képviseletében lépett fel a politikai elittel szemben, amely szerinte a saját érdekeit szolgálja, és elérhetetlen a nép számára.

Ám a kontinentális Európa már régebb óta küszködik a szélsőségekkel, s e pártokat a kormányok többsége igyekszik a partvonalon kívülre szorítani. Enrico Letta olasz miniszterelnök például néhány hónapja „nagy csatát” vizionált a „a népek Európája és a jobboldali populisták Európája” között. E pártok számos országban a szavazóurnák egyértelmű nyerteseinek számítanak, és várhatóan az idei Európai Parlament-választásokon is jól fognak szerepelni.

A múltban leginkább a gazdasági válságok idején érezték elemükben magukat. A két világháború között az olasz fasiszta mozgalom és a német nemzetiszocialisták is a szélsőségesen populista stílusra való fogadókészséget aknázták ki a céljaikra – és példájuk más közép- és kelet-európai államokban is ragadós volt.

A második világháború – legalábbis egy darabig úgy tűnt – felvértezte az európai demokráciákat némi immunitással az ilyesfajta politikai csoportosulásokkal szemben. Egyes nyugat-európai mozgalmak ugyan továbbra is vitatták a status quót, ám ezek általában egyetlen célt tűztek ki maguk elé, például az 1950-es évek Franciaországában Pierre Poujade követői, akik a kiskereskedőkre kivetett adók ellen léptek fel. Mindazonáltal egyik ilyen csoportosulás sem veszélyeztette komolyabban a nagyobb pártok dominanciáját.

Az újfasiszták a legtöbb nyugat-európai országban felütötték a fejüket, de alig-alig tettek szert érdemi befolyásra. A mögöttünk álló néhány évben ez a tendencia radikálisan megváltozott: a politikai centrumban helyet foglaló pártok gyengüléséből, az elharapódzó gazdasági problémákból, a globalizációval, bevándorlással és az európai egységgel kapcsolatos kételyek terjedéséből a populisták is erőt merítettek. A Szovjetunió felbomlását követően a volt szocialista országok is hasonló jelenségekkel kezdtek küzdeni.

Régi szöveg – új köntösben

A szélsőjobboldali pártok némelyike a nem túl távoli múlt legszörnyűbb fejezeteire emlékezteti a történészeket. A görög szélsőjobboldali Arany Hajnal, amelynek képviselői országuk parlamentjében is helyet foglalnak, az elmúlt hónapokban többször is a címlapokra került az egyes tagjainak birtokában lévő bizarr náci „emléktárgyak”, valamint Pavlov Fisszasz antifasiszta rapper egy párttag által elkövetett meggyilkolása miatt. Ám ezekből a hírfoszlányokból nem derül ki, milyen komplex nézetek fakadnak e mozgalom forrásvidékén, fejti ki Aristotle Kallis, a Lancasteri Egyetem történészprofesszora. „Valóban szó van egyfajta nosztalgiáról, ám nem a náci múlt iránt, az ugyanis igencsak rosszul cseng a görögök számára: a német megszállást és az irtózatos éhínséget idézi fel.” Az Arany Hajnal sok tekintetben inkább az 1967-től 1974-ig tartó görög katonai diktatúrához nyúl vissza, és központi mondanivalója a bevándorlás-ellenesség.

Más szélsőjobboldali csoportosulások pedig igyekeztek megszabadulni attól a ballaszttól, ami marginalizálta őket: főként az antiszemitizmustól. A middlesbrough-i Teesside Egyetem kutatója, Matthew Feldman szerint az érintett, „előrelátó” pártvezérek „sajátos stratégiába kezdtek, hogy megszabaduljanak a második világháborús stigmától”, s „új arculattal rukkoltak elő”: új nyelvezettel, szimbólumokkal; másfelől azonban igyekeznek „bizonyos elveket életben tartani”.

A francia Nemzeti Front például – állítja Kallis – „fennen hangoztatja állítólagos Izrael- és zsidóbarát nézeteit”. Ez pedig „része az európai szélsőjobbnál megfigyelhető fókuszváltásnak egy közös előítélet, az iszlamofóbia felé”, amely „még hangsúlyosabbá vált a 2001. szeptemberi terrortámadás, illetve a londoni, madridi merényletek után”. Az antiszemitizmus sem tűnt el persze, csak szemantikailag átkódolták – például a gazdasági válság nyomán „a bankárok” ellen intézett támadásokban. A populisták az új kampánytechnikákat is meglovagolják – miként a két világháború közötti fasiszta és náci mozgalmak is tették a rádió és a film befolyását felismerve. Matthew Feldman szerint a Brit Nemzeti Párt például „a többi pártnál jóval korábban kezdte használni az internetet támogatók gyűjtésére” a szigetországban.

A Jobbikhoz kötődő Magyar Gárda és utódszervezeteinek tagjai uniformisban masírozva, antiszemita és cigánygyűlölő jelszavakkal igyekeznek megnyerni a közvélemény erre fogékony részét. A mozgalmat 2009-ben feloszlatták, az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig 2013 decemberében jogerősen is elutasította a magyar állam ellen emiatt benyújtott panaszt. Kallis professzor szerint a Gárdát eredetileg megalapító Jobbik „leginkább az 1930-as években létrejött mozgalmakra emlékeztet – ám szervezetében, politikai stratégiájában és kommunikációjában velejéig modern”.

Jobbos rapperek

Ám az új technikák nem feltétlenül új üzeneteket hordoznak. Az osztrák Szabadságpártnak például – amely a legutóbbi parlamenti választásokon több mint 21 százalékot ért el Ausztriában – olyan pártvezére van, aki rapdalokba kódolja mondanivalóját, míg pártja teleszórja az internetet a Bécs 1683-as török ostromáról készült illusztrációk átdolgozott verzióival.

Persze a politikai baloldalon is léteznek olyan populista pártok, melyek kampányukban keverik a régit az újjal. A görög Sziriza, amely magát „szélsőbaloldali koalíciónak” nevezi, az euróválság idején bevezetett megszorításokkal szembeni ellenállás gyújtópontja lett. Olaszországban a Beppe Grillo által vezetett 5 Csillag Mozgalom a 2013-as parlamenti választásokon a szavazatok negyedét zsebelhette be az új médiafelületek és a hagyományos nagygyűlések kombinálásával.  Kallis professzor szerint Grillo „azokat a fiatalokat szólítja meg, akik nem akarnak szakszervezeti gyűlésekre járni vagy egy politikai párthoz csatlakozni, beérik azzal, hogy a számítógép előtt ülve blogolnak, a közösségi médiában élik ki magukat, és időnként feltűnnek a rögtönzött politikai performanszokon”.

Mindez rámutat a szélsőséges pártok azon képességére, hogy kiaknázzák a tömegbázisukkal korábban a politikát alapvetően befolyásoló hagyományos pártok hanyatlását. Skandináviában például a második világháborút követően különösen erősek voltak a szociáldemokraták, akik a szociális biztonság ígéretével ágyazták be magukat. Jelenleg azonban az olyan formációk, mint a Dán Néppárt és a norvég Fejlődés Pártja, minden oldalról rabolnak szavazatokat a bevándorlókkal szembeni ellenségesség és a jóléti állam jövője iránt érzett aggodalmak összekapcsolásával.

De vajon a szélsőséges populizmus tartósan megváltoztatja majd az európai politikai porondot?  Jelenleg úgy látszik, egyes országokat jobban, másokat kevésbé érint a probléma. Németországban például a populizmusnak korlátozottabb a játéktere – többek között a történelmi tabuk tartószilárdsága miatt. (Az európai szélsőjobboldali formációkról bővebben a Teesside Egyetem fasizmussal, antifasizmussal és posztfasizmussal foglalkozó kutatóintézetének honlapján tájékozódhatnak az érdeklődők.)

Kétség nem fér hozzá viszont, hogy a populizmus hosszú távú vonzerejét jelentősen befolyásolni fogja az, hogy Európa milyen sebességgel mászik ki a gazdasági válság által ásott gödörből. A történelem tanulságul szolgál abban a tekintetben is, hogy a populista pártok gyakran igencsak instabil és törékeny képződmények.

Ám a populista hullám egy változást már bizonyosan megerősített – méghozzá egyes témák verbalizálását. „Ami ma a bevándorlókkal, az EU-val vagy a moszlimokkal kapcsolatban elhangzik, azt 10 vagy 15 évvel ezelőtt a politikai közvélemény többsége nem díjazta – fejti ki Kallis professzor. – Napjainkban azonban már a szemük sem rebben.” Azaz nem csupán a populizmus mértéke okoz gondot, hanem az is, miként reagál rá a többi politikus.