Adalbert
12 °C
21 °C

Kétszáz éve volt a nagy londoni tőzsdecsalás

Egy brit háborús hőst Napóleon halála és a franciák veresége mentett meg a csődtől. A gond csak az volt, hogy a császár élt és virult, amikor a hír elterjedt a londoni tőzsdén, és a papírok árfolyama szárnyalni kezdett. A botrány szálai ezúttal is ahhoz vezettek, aki hasznot húzott az eseményekből.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1814. február 21-én nem sokkal éjfél után egy férfi rontott be a doveri kikötőben található Ship Inn fogadóba. Közölte, hogy ő du Bourg alezredes, Lord Cathcart, az oroszországi brit követ szárnysegédje, és fontos híreket hozott. Most érkezett Franciaországból, és azonnal Londonba kell juttatnia az információt, miszerint Napóleonra lecsapott egy csapat portyázó kozák, akik felkoncolták a császárt. A koalíció csapatai már Párizsban vannak, vége van tehát a háborúnak.

Miután a helyőrség parancsnokának mindezt megírta, és kérte, hogy a hírt azonnal indítsák útnak Londonba az úgynevezett szemafortelegráf láncon (az elektronikus távíró elődjeként a kódolt információt tornyok sora továbbította betűknek és szavaknak megfeleltethető helyzetben rögzíthető furcsa, karos szerkezetek segítségével), majd maga is postakocsira pattant, hogy minél előbb a fővárosba érjen. Arra azért volt ideje, hogy a nagy hírt minden megállóban, az összes útba ejtett fogadóban gondosan elismételje.

Nagyjából reggel 9 tájban ért Londonba, ahol nyoma veszett. Viszont a hír már terjedőben volt, és mire 10-kor a londoni tőzsdén elkezdődött a kereskedés, már mindenki arról beszélt, hogy megvan a győzelem. Persze voltak, akik kételkedtek, és várták, hogy hivatalosan is megerősítsék az információt, de a többségüket végleg meggyőzte, amikor dél körül három, a royalisták fehér kokárdáját viselő, ünneplő francia katonatiszt jelent meg a londoni utcákon, akik ide-oda kocsikáztak a belvárosban, és „Éljen a Király! Éljenek a Bourbonok!” szövegű röplapokat szórtak a tömegbe.

Korai öröm

A hír akár lehetett volna igaz is. Az 1813-as lipcsei „népek csatája” után Napóleon csillaga leáldozóban volt: a brit-porosz-osztrák-orosz-svéd koalíció csapatai a régi francia határig üldözték a menekülő császárt, majd be is nyomultak Franciaország területére. Valóban küszöbön állt a végső győzelem.

De Napóleon nem adta könnyen a bőrét, február 18-án például legyőzte Blücher porosz erőit, és persze korábban is aratott már döntő diadalt látszólag kilátástalan helyzetből, így a kedvező helyzet ellenére addig senki sem mert hinni az immár bő két évtizede zajló francia forradalmi, majd napóleoni háborúk végében, amíg a császár még hadseregei élén harcolt. A koalíciós csapatok végül nem sokkal később, márciusban vonultak be Párizsba, Napóleon pedig április 6-án kényszerült lemondásra – igaz, elbai száműzetéséből még egyszer visszatért, hogy aztán Waterloo-nál már végleg vereséget szenvedjen.

A briteknek pedig nagy szükségük lett volna a győzelem hírére. Az állandó háborúk komoly terheket róttak a gazdaságra, a gyárosok a veszteségek és a felszerelt új gépek miatt tömegesen tették az utcára munkásaikat, akik elkeseredésükben az utcákra vonultak, több esetben betörtek az üzemekbe és szétverték az „ördögi masinákat”, amelyek elvették megélhetésüket. Az 1814 előtti néhány év különösen zűrös volt: 1812-ben Spencer Perceval miniszterelnökkel egy merénylő végzett az Alsóház előcsarnokában, és ugyanebben az évben az Egyesült Államok is hadat üzent Britanniának – ezzel veszélybe került a megmaradt észak-amerikai gyarmat, Kanada is. Nem csoda hát, hogy az emberek elhitték, amit el akartak hinni, és annyira régen vártak: Napóleonnak vége, a háborúnak vége, végre jobb idők jönnek majd!

A tőzsdén szárnyalni kezdtek az árfolyamok, egészen kora délutánig, amikor is egy küldönc útján üzenet érkezett a kormánytól: a hír kacsa. Az árak gyorsan visszaestek a korábbi szintre. Ugyan a kérdéses órákban nem volt kiugró a forgalom, a tőzsdét felügyelő bizottság mégis vizsgálatot kezdeményezett. Ehhez nem kellett különösebb éleslátás: amióta tőzsdék léteznek, sokan, sokszor próbálták meg álhírekkel manipulálni az árfolyamokat, hogy megszedjék magukat, Londonban sem ez lett volna az első ilyen eset. Az is igaz persze, hogy ilyen gondosan kimunkált forgatókönyvű, beöltözött színészeket is bevető csalás sem korábban, sem azóta nem fordult még elő, általában egyszerűen elterjesztettek valamilyen szóbeszédet (ahogy az manapság is előfordul, csak az internet korában akár egy jól eltalált Twitter-bejegyzés vagy egy rossz adatokat tartalmazó sajtóközlemény is elég, hogy felbolyduljanak a világ tőzsdéi).

Shortolgatunk, shortolgatunk?

A vizsgálat hamarosan kiderítette, hogy az eufórikus óráiban mindössze három ember adott el összesen mintegy 1,1 millió font értékű, a kormány által kibocsátott részvényt. Ez a három illető pedig nem volt más, mint Lord Cochrane parlamenti képviselő, a tengerészet ünnepelt háborús hőse, az ő szintén parlamenti képviselő nagybátyja, Andrew Cochrane-Johnstone, valamint Richard Garhorn Butt, ismert spekuláns, nem mellesleg Lord Cochrane pénzügyi tanácsadója. Kiderült az is, hogy az állítólagos du Bourg alezredes valójában egy Random de Berenger nevű kapitány volt, aki Londonba érkezése után Lord Cochrane fővárosi rezidenciájára ment, ahol civil ruhába öltözött, mielőtt felszívódott volna.

Mi több, a három francia tiszt is a Lord különböző pénzügyi alapjainak alkalmazottjának bizonyult. Később az is világos lett, hogy a két Cochrane és tanácsadójuk egymillió font körül vásárolt be a kormányzati papírokból a február 8-ával kezdődő hetekben. Arra számítottak, az árfolyamok felfele indulnak majd, de előbb stagnáltak, majd Napóleon február 18-i győzelmének hírére esni kezdtek. Közeledett a pozíciók lezárását jelentő február 23., és hárman együtt összesen 160 ezer fontnyi (mai értéken nagyjából 20 millió font, azaz 7,5 milliárd forint) veszteség rémével néztek szembe – ez valószínűleg csődbe vitte volna őket. A hír hatására felmenő áron eladva azonban 10 ezer font nyereséget könyvelhettek el.

Minden egy irányba mutatott tehát, vádat is emeltek Cochrane és társai ellen. A francia és spanyol flotta rémének számító, a franciák által csak „Tengeri Farkas” néven emlegetett, számtalanszor kitüntetett hős, a whigek radikális szárnyához tartozó befolyásos politikus három nagynevű jogászt bízott meg védelmével, és egy darabig úgy is tűnt, hogy az egy irányba mutató, ám csupán közvetett bizonyítékok ellenére megúszhatja a dolgot. Végül egy apróságon csúszott el: vallomásában elismerte, hogy Berenger az ő házában öltözött át, ám eskü alatt állította, a férfi saját valódi egységének zöld egyenruhájában volt, és nem abban a pirosban, amelyben du Bourg szerepét eljátszotta. A tisztet a házba bemenni látó szemtanúk viszont egybehangzóan az ellenkezőjét vallották. Az ügy bírája, Lord Ellenborough ítéletében arra hivatkozott, hogy Cochrane hazugsága nyilvánvalóan azt jelenti, hogy valami takargatnivalója van – ennél fogva tehát bűnös, noha közvetlen bizonyíték továbbra sem került elő.

A vádlottakat 1000 font büntetésre és egy év elzárásra ítélték, a 10 ezer fontnyi nyereséget pedig elkobozták és jótékonysági célokra fordították. Cochrane hiába fordult az Alsóházhoz, képviselőtársai nagy arányban kizárására szavaztak, a korábbi hőst a tengerészet is kizárta soraiból, megfosztották kitüntetéseitől is. Ő azonban nem adta fel a harcot: végig ártatlanságát és az ítélet politikai befolyásoltságát hangoztatta. Végül sikerrel is járt, miután dolgát az is megkönnyítette, hogy whig-párti szövetségesei kerültek kormányra 1830-ban. Előbb csak kegyelmet kapott 1832-ben, később viszont a flottánál is visszakapta rangját és fizetését.

Ezzel sem elégedett meg: tovább küzdött, hogy az 1000 fontos büntetést visszafizessék neki, illetve megkapja elmaradt juttatásait is. 1860-as halála után örökösei folytatták a harcot, és unokája végül 1878-ban kapott is egy 5000 fontos kártérítést. A források utólagos elemzése azonban nem hagy kétséget afelől, hogy Lord Cochrane talán nem értelmi szerzőként, de nyakig benne volt minden idők egyik legszellemesebb, legjobban kidolgozott tőzsdei csalásában.