Az ukrán felfordulás történelmi okai

További Történelem cikkek

Az Európai Unió és a putyini Oroszország egyaránt Ukrajna kegyeit keresi. Chris Bowlby történész, a BBC rádiós munkatársa az ország jelenlegi dilemmájának történelmi perspektíváit elemzi.

A kijevi Függetlenség terén, valamint a főváros és az ország több pontján tavaly november óta tartó ellenzéki demonstrációk véres összecsapásokba torkolltak. Az utcai harcok egyben az Európai Unió és Oroszország Ukrajna feletti vetélkedését is szemléltetik, amelynek során mindkét fél gazdasági segítséget és politikai szövetséget ajánl az ukránoknak. Nem csoda, hogy a Szovjetunió felbomlásával 1991-ben függetlenné vált Ukrajnát legtöbbször úgy állítják be, mint ami Európa nyugati és keleti fele között igyekszik egyensúlyozni.

Változó mozaik

Elég ránézni a térképre, hogy lássuk, Ukrajna milyen kulcspozícióban is van. Európa második legnagyobb területű országaként hosszan nyújtózik az orosz területek mentén, ám közös határon osztozik számos EU-tagállammal, így Lengyelországgal, Szlovákiával, Romániával és Magyarországgal. Egy történész számára azonban ezek az összefüggések sokkal összetettebbek a szimpla kelet–nyugati megosztottságnál vagy a puszta kereskedelmi érdekeknél. Putyin elnök decemberben a lapok címlapjára került azzal a bejelentésével, hogy az oroszok ezentúl egyharmaddal olcsóbban adják Ukrajnának a földgázt. Ám Oroszország – és persze Putyin – kapcsolódási pontjai nem egyedül a földrajzi közelségből fakadnak. Geoffrey Hosking történész, Oroszország-szakértő jogosan mutat rá arra, hogy „mindkét országot Kijevhez, pontosabban a Kijevi Rusz fejedelemséghez kötik a történelmi gyökerei”. Vagyis az oroszok szemében a két ország viszonya szimbiotikus – hasonló például Anglia és Skócia több évszázados együttéléséhez.

Putyin tavaly júliusi ukrajnai látogatása alkalmával meg is kísérelte, hogy kicsit ráerősítsen a közös gyökerekre, amikor részt vett a Ruszt bizánci rítusú keresztény hitre térítő I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem tiszteletére rendezett ünnepségeken. Az orosz ortodox egyház életében kiemelt jelentőségű 988-as megtérés kapcsán Putyin az orosz és ukrán nép „spirituális egységéről” szónokolt, amelynek értelmében – mondta – „kétségkívül egy néphez tartozunk”. Andrew Wilson, az University College London ukrán tanszékének tanára arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy ez a fajta történelemszemlélet immár az orosz tankönyvekbe és a tömegmédiába is beszivárgott.

Fontos lenne belátnunk – teszi hozzá –, hogy Ukrajna területét és identitását tekintve is egy változó mozaikhoz hasonlít, és nem szerves egységként kell elképzelnünk. Míg egyes régiói valóban kötődnek az oroszokkal közös múlthoz, mások – ahogy ez a választási eredményekből is kitűnik – eltérő hagyományokat, például a lengyel fennhatóság idejét őrzik. Kijev és környéke történetének egy jelentős időszakában a Lengyel–Litván Unióba tagozódott, és ez idő alatt erős hatások érték az európai reneszánsz és az ellenreformáció felől. Ukrajna nyugati felén pedig Galícia hosszú ideig a Habsburg Birodalom része volt. Andrew Wilson szerint ezen a vidéken még mindig igen erős a Habsburg-nosztalgia, többek között a kávéházi kultúra továbbélésében a Lvivhez (Lemberg) hasonló városokban. „Bátran kijelenthetjük, hogy a hajdan volt Közép-Európa egy darabja itt él tovább” – teszi hozzá.

Hosking professzor ehhez kapcsolódva „gyökeresen eltérő történelmi örökségről” beszél. Nyugat-Ukrajna lakosságának jelentős része nem az orosz ortodox, hanem a keleti katolikus, más néven uniátus egyházak rítusait követi, ami egyebek mellett ukrán nyelvű misézést és a pápa spirituális hatalmának elismerését is jelenti. Ukrajna harmadik jól elhatárolható területi egységét a Krím félsziget képezi, görög és tatár tradíciókkal, és az oszmán, valamint orosz uralom változékony történelmi hátterével.

A 20. században a Szovjetunió ismét csak újrarendezte az ukrán territoriális mozaikot. A második világháború végén Nyugat-Ukrajnát (azaz a keleti lengyel területeket) elcsatolták Lengyelországtól, a Krím félsziget pedig először Oroszország része lett, majd 1954-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságé, ám továbbra is erős maradt az orosz befolyás – amit jól szimbolizált a fekete-tengeri flotta állomáshelye Szevasztopolnál. Az orosz közelségnek bizony megvolt a maga ára: az 1930-as évek elején több millió (becslések szerint akár 6-7 millió) ukrán esett áldozatul az első ötéves terv idején (1928–1933) dúló éhínségnek.

Történelmi érvek és ellenérvek

Ugyanakkor Moszkva kulturálisan sosem hajtotta teljesen igájába Ukrajnát. Hosking professzor amellett érvel, hogy bár a politikai, gazdasági és katonai döntések a központban születtek, oktatásában és kultúrájában Ukrajna korlátozott autonómiát élvezett. Az ukrán nyelvű oktatás és könyvkiadás megőrizte jelentőségét, s a 20. század második felére „a Szovjetunió égisze alatt az ukrán oktatás erős ukrán nemzeti mozgalmat” termelt ki.

Ennek tagjai közül sokan ma már Nyugat-Európától várják a segítséget. Európa válaszát is a történelem formálja. Andrew Wilson szerint különösen Lengyelország aktivizálta magát, és nem csupán a szoros közelség miatt, hanem mert régóta stratégiai érdeke, hogy Oroszország és közötte „ütközőállamok” húzódjanak. Az Unió Ukrajna felé irányuló diplomáciai erőfeszítéseit Svédország is igencsak szorgalmazza – ennek kapcsán a Putyin-rezsim némileg rosszmájúan a svédek számára vereséggel végződő, ukrán területen lezajlott 1709-es poltavai csatát kezdte emlegetni. Németország érdeklődése pedig újra szítja a második világháborús náci megszállás, rablógazdálkodás és a holokauszt szörnyű emlékeit.

Ebből következik, hogy mind a kormányerők támogatói, mind az ellenzékiek megpróbáltak történelmi érveket felsorakoztatni Ukrajna irányítása érdekében. A kijevi tüntetők a nyugati kapcsolatokra építenének, amelyek szerintük újból a demokrácia és a fejlődés útjára terelnék az országot. Putyin elnök pedig az évszázados spirituális kötelékre utaló retorikát ötvözi a télen különösen szívmelengető olcsó gáz ígéretével, és más előnyös kereskedelmi megállapodásokkal – különösen az Ukrajna keleti felén élőket emlékeztetve arra a tényre, hogy az állam mennyire függ a szovjet típusú nehézipartól.

Ám miközben Putyin elnök a szoros ukrán–orosz atyafiságot hirdeti, egy hasonlóságot igyekszik a szőnyeg alá söpörni. Mindent elkövet, hogy a lehető legtávolabb tartsa az orosz utcáktól az ukrán tüntetők korrupcióra, gazdasági oligarchákra és autoriter politikusokra vonatkozó kritikáit. A megbuktatott és jelenleg is bujkáló ukrán elnök, Janukovics ukrán pedig – mint a legutóbbi eseményekből kiderült – szintén joggal tarthat a népharagtól, amely a 2004-es vitatott elnökválasztás után megfosztotta a hatalomtól, és a kibontakozó „narancsos forradalom” – egy rövid, 2006-os miniszterelnöki intermezzót követően – a 2010-es, számára kedvező elnökválasztásig távol is tartotta tőle. A két ország hatalmi elitje tehát sokáig egyetértett abban, hogy országaik régmúltja – ha kellő kontextusba helyezik – a közelmúlt felemlegetésénél sokkal jobban szolgálja érdekeiket.