Sámuel, Hajna
12 °C
23 °C

Ahol majdnem magyar gyarmatok lettek

2014.11.03. 14:48
Oké, nem leszünk gyarmat, de azért nekünk lehetne néhány távoli birtokunk, nem? Ha a történelem néhány ponton máshogy alakul, a világ most tele lenne magyar gyarmatokkal, lenne saját makink, jegesmedvénk és nemzeti korallzátonyunk, alföldi betyárnótákkal fuzionálnának a törzsi ritmusok. Az a magyar, akinek fáj a Delagoa-öböl.

Mint tudjuk, az Osztrák–Magyar Monarchiának nem voltak gyarmatai, kimaradt a nagy európai osztozkodásból. Ne bánjuk, hogy így alakult: utólag a kolonizáció már nem is tűnik akkora biznisznek, magasztos küldetésnek meg végképp nem, nekünk legalább esélyünk sem volt rá. Egy meggyengült birodalom szegényebb feleként nem is nagyon ambicionáltuk a dolgot, és Bécsnek is volt elég baja velünk és tucatnyi népével, hogy ne akarjon a tengerentúlon keresni újabb konfliktuszónákat.

De azért nálunk is volt jó pár próbálkozás. Akkor is, ha ezek zöme hamvába holt kísérlet volt, és az is sokszor bizonytalan, hogy állami szintű gyarmatosításról volt-e szó egyáltalán. Magyar gyarmatokról persze csak Habsburg-ügyködések kapcsán beszélhetnénk, egy alternatív történelemben ezek legalább annyira tartozhatnának Ausztriához, mint hozzánk. De ha már van egy egész gyarmatbirodalmunk, a sógorokat csak lenyomjuk, nem?

Íme, gyarmatbirodalmunk ékkövei:

Madagaszkár

Ezt a hatalmas sosemvolt magyar gyarmatot leginkább Jókainak köszönhetjük, meg a belőle készült hetvenes évekbeli tévésorozatnak. Benyovszky Móricz, „Madagaszkár királyának” élete romantikus feldolgozások nélkül is elég kalandos volt. Egy oroszellenes lengyel felkelés miatt kamcsatkai fogoly lett, innen szökött meg 1771-ben társaival. A fél világon áthajózva eljutott Afrika délkeleti partjaihoz, ahová néhány évvel később már francia megbízással tért vissza. Önéletrajza szerint elnyerte a benne őseik szellemét látó bennszülöttek bizalmát, a francia királyét viszont hamarosan elvesztette. Ha már ott nem kellett, azt remélte, a Habsburg-birodalom majd igényt formál Madagaszkárra, de Mária Terézia udvarán kívül az Egyesült Államokban és Angliában is hiába házalt a gyarmatosítási projekttel, így amerikai kereskedők szolgálatában állva tért vissza a hatalmas szigetre, ahol végül a franciák ölték meg.

Ha Mária Terézia igent mond Benyovszky tervére és persze sok egyéb szempontból is máshogy alakult volna a történelem, itt jöhetett volna létre a legnagyobb tengerentúli Habsburg-birtok. A legendák szerint működött itt egy Libertália nevű szabad kalóznemzet is, de ez inkább csak anarchista utópia, a valóságban a jórészt ázsiai eredetű malgasok az 1800-as évek végéig megőrizték önállóságukat. A francia gyarmati uralom mindössze hatvan évig tartott, azóta ez a világ egyik legszegényebb országa.

Na de ha a miénk volna! Lenne több ezer sehol máshol nem őshonos állat- és növényfajunk a szentként tisztelt lemuroktól és a makiktól az ezo-bio afrodiziákumként hirdetett ilang-ilangig, mi volnánk a világ legnagyobb vanília- és szegfűszegexportőre, és ellenünk lázadnának a halott őseik csontjaival táncoló bennszülöttek. Mondjuk egy alternatív történelemben akár csehszlovák gyarmat is lehetne Madagaszkár Trianon után, nem véletlen, hogy a felvidéki születésű kalandor életéről szóló Vivát, Benyovszky! sorozat is koprodukcióban készült, a főszereplő Jozef Adamovič a mi közös hősünk.

Banquibazar

Lehet ennél menőbb nevű gyarmata bárkinek is? A Habsburgok 1719-től néhány évig birtokolták a Gangesz déltájánál fekvő indiai városkát. A fullasztó klímájú, politikailag zavaros helyzetű Bengáliából rossz minőségű selymet és gyapotot vittek Európába, némi ópiummal kiegészítve a termékpalettát. Hogy azért ez nem volt kimondottan állami vállalkozás, azt az is jelzi, hogy a Habsburgok tiltották a pénzkivitelt, ezért az áruért a világ minden részéről összegyűjtögetett ezüsttel tudtak csak fizetni. De azért kicsiben volt itt minden, ami egy rendes gyarmaton nélkülözhetetlen: bennszülött szolgák, írnokok és besúgók, a hajók rutinszerűen adták le az ajándékokat és kenőpénzt a helyi uraknak.

A most Icsapur néven ismert város gyakorlatilag Kalkutta elővárosa, tele bangladesi menekültekkel. Az indiai hadsereget ellátó fegyvergyáráról híres, az meg a gépfegyveréről: hidegben hajlamos váratlanul automata módba váltani, használója szemébe olajat fröcsköl. Mennyivel biztonságosabb az Ostend Társaságtól itt maradt, most egy parkban felállított 18. századi ágyú.

Cabelon

Dél-Indiában volt egy másik osztrák érdekeltségű kereskedőtelep is az 1700-as évek közepén. Mindkettőt a flamandoknak köszönhették: ez az időszak, amikor a Habsburgoké volt a mai Belgium is, melynek kereskedői az Ostend Társaságba tömörülve az uralkodótól monopóliumot kaptak a fél világban való üzletelésre. Amikor ezt néhány év után külpolitikai okokból megszüntették, a két kolónia közvetlen császári tulajdonba került.

8923114453 128c93aca5 b
Fotó: Ianus / Flickr.com

A Habsburgok helyét hamarosan a svédek, majd az egymással rivalizáló angol és francia kelet-indiai társaságok vették át, aztán a britek mindenkit kiszorítottak a környékről. Az egykori Cabelon ma már Covelong, kis halászfalu a tízmilliós metropolisz, Madrász közelében. A mi régi partszakaszunkat egy időben a hippik foglalták el, a fehér homokos strandon nagy szörfélet van, tele a dél-indiai nagyvárosból kiáramló IT-alkalmazottakkal.

Delagoa-öböl

Az Ostend Társaság után néhány évtizeddel Ausztria megint kezdte komolyabban venni az indiai lehetőségeket. Egy holland hajós, Wilhelm Bolts kínálta fel szolgálatait az udvarnak, megalapították az Osztrák Kelet-Indiai Társaságot, a hollandus pedig 1777-ben behajózott – nem Indiába, hanem a délkelet-afrikai Delagoa-öbölbe. A mai mozambiki főváros környéke egy sárgaláz-járvány miatt éppen szabad préda volt. Bolts az öbölbe fontos kereskedelmi állomást vizionált, de a betegséget az osztrák hajósok sem úszták meg, így egy Goáról visszatérő portugál fregatt könnyen visszavette a területet.

lm-bay-oud

Később itt alapították meg Mozambik fővárosát, úgyhogy a Delagoa-öböl ma már Maputoi-öböl. Van egy csomó víziló és krokodil a közelben, Maputo pedig állítólag az egyik legjobb hangulatú afrikai város, tele akáciákkal, tengeri herkentyűvel és mindenféle latin behatásról árulkodó zenével. Az egyik nagy helyi klasszikus sláger címe María Teresa, bár ennek az osztrák császárnőhöz valószínűleg semmi köze.

Nicobar-szigetek

Az előző fejezetben is főszerepet játszó Wilhelm Bolts egyik hajóját, a Joseph und Theresiát, 1778-ban a Nicobar-szigetekre küldte, hogy megszerezze a Sziám, Szumátra és Ceylon között az Indiai-óceánban lévő földdarabokat. Ez akkor a dán koronához tartozott, de úgy tűnt, az északiak éppen lemondtak róla. Ez nem jött be: a dán hajók visszatértek, a mieinknek ráadásul elfogyott az élelme és ivóvize, és a maláriajárványok sem kedveztek a gyarmatosításnak. 1858-ban Ausztria megint megpróbálkozott a szigetek meghódításával, 1886-ban még egyszer, de a Brit Birodalommal szemben erre akkor már nem volt valós esély.

A brit uralom alatt a Nicobar-szigeteken büntetőtelepeket létesítettek, kicsiben ez lett India egyik Gulagja. Ma katonai létesítmények vannak rajta, sok szigetre indiai állampolgárok is csak különengedéllyel mehetnek be. Máskülönben hamar elfoglalnák a turisták a trópusi esőerdőkkel teli, korallzátonyokkal szegélyezett szigeteket, ami azért nem mindig annyira idillikus: a 2004-es cunami több ezer áldozatot szedett.

Socotra-szigetek

Ez a szigetcsoport is az Indiai-óceánon van, nagyjából Jemen és Szomália között, látszólag a világ egyik legkevésbé vonzó helyén. Tényleg iszonyú a klímája, de az Ádeni-öböl ellenőrzése miatt stratégiailag kifejezetten fontos terület. Amikor az angolok az 1880-as években átmenetileg feladták, a Monarchia százezer tallérért akarta megvenni a szigeteket. Ebből nem lett semmi, a pénz inkább európai hadi kiadásokra ment el, hiába reméltek a sziget megszerzésétől szép kereskedelmi hasznot.

A Socotra-szigeteknek a Vörös-tengerről érkező olajszállítmányok miatt ma is nagy jelentősége van. A szomáliai kalózok üzemanyag-feltöltő helynek használják, de újabban az iszlám fundamentalizmus is megvetette itt a lábát. A terroristákon és a kalózokon kívül a másik fontos újdonság a khat: a jemeni szárazföld drogja itt ugyan nem terem meg, de az új repülőtér megoldja a problémát, most már mindenki gyorsan hozzájut a hatóerejét két nap után elveszítő levelekhez. A természeti szépségek miatt komoly idegenforgalom irányulhatna ide. Szokatlan formák, a táj idegen bolygóra emlékeztet, de a sivatagos szigeten azért komoly élővilág is van. Az itt élő 800 faj harmada sehol máshol nem őshonos a világon, úgyhogy a Socotra-szigeteket mostanában az Indiai-óceán Galápagos-szigeteiként is megpróbálják eladni. Mi annak idején nem vettük meg.

Salamon-szigetek

Bár a Habsburgok legtöbb gyarmatszerző próbálkozására az Indiai-óceán partvidékén került sor, a Csendes-óceán sem maradt ki teljesen a kudarccal végződő kísérletek közül. Hongkongi konzulunk Borneó északi részén (vagyis nem is teljesen légből kapott a „Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz” rigmusocska) akart területet és befolyást vásárolni a koronának, de az üzlet érdeklődés hiányában elmaradt.

Komolyabb volt viszont az óceániai Salamon-szigeteken lefolytatott kaland. A tengeri hatalmaktól nagyon elmaradó Monarchia tudományos célokkal fűszerezett presztízsokokból igyekezett minél több helyen megjelenni flottájával a századforduló felé, még a Csendes-óceánon is. Többek között az új váltópénz nikkelszükségletét akarták fedezni az ottani nyersanyag-készletekből, a fiatal tengerészként 1894-ben a Salamon-szigetekre is eljutó Horthy emlékirataiban azt írta, hogy egyes szigeteket teljesen saját birtokba is szerettek volna venni.

Lehet, hogy a későbbi kormányzó meg sem élte volna az első világháborút, ha a következő évben is rajta van a Salamon-szigetekre visszatérő Albatros nevű hajón. Miután az ágyúnaszád horgonyt vetett Guadalcanalnál, a legénység felfedezőútra indult a sziget belsejébe. Az ellenséges bennszülöttekkel nem törődve megmásztak egy szentként tisztelt hegyet, mire a helyiek baltákkal támadtak rájuk. Ugyan puskalövésekkel megfutamították a támadókat, a baltacsapásokba az expedíció több tagja belehalt, a felfedezést vezető Foullon von Norbeck báró is. A holttestek fent maradtak a dzsungelben, néhány évvel később egy visszatérő osztrák–magyar cirkáló állított emlékművet a halottaknak.

Nyugat-Szahara

A nagyhatalmi pozícióját régen elveszítő Spanyolországtól Nyugat-Szaharát szerette volna megvenni a Monarchia 1899-ben. Nem volt ez teljesen irreális, a spanyolok már adtak el gyarmatot azelőtt nem sokkal is, azon az elven, hogy ha úgyse tudják megtartani, legalább pénzt kapjanak érte. Itt is volt azonban némi fáziskésés, részben a tengeri ambíciókkal szemben szkeptikus, a flottabővítést és gyarmati terveket fumigáló magyar ellenzék jóvoltából.

Mire léptünk volna, a spanyolokban felhorgadt a nemzeti büszkeség, így nem szereztük meg a Szahara akkor Rio de Oro néven számon tartott legnyugatibb részét. Így nem lett a miénk a világ egyik legritkábban lakott, foszfátban viszont leggazdagabb területe, és ma nem ellenünk, hanem a marokkói fennhatósággal szemben küzd Nyugat-Szahara önállóságért a Polisario Front.

Ferenc József-föld

A rövid életű és a megvalósításig el sem jutó próbálkozások után végül a Jeges-tengerben sikerült valódi birtokra szert tennie a Monarchiának, még ha használni ezt a területet sem lehetett semmire sem. A ma is Ferenc József-földnek nevezett sarkvidéki szigeteket 1873-ban véletlenül, egy kudarcba fulladó expedíció melléktermékeként foglalta el néhány teljesen elcsigázott sarkkutató. A Julius Payer vezette expedíció a merész tervek szerint az Amerika felé vezető északkeleti átjáróhoz és ráadásként esetleg az Északi-sarkhoz szeretett volna eljutni.

Hajójuk, a Tegetthoff gőzös azonban a jég fogságába került. Két medvevadászattal múló telet töltöttek minden emberlakta településtől távol a 80. szélességi körnél. A jéggel sodródva jutottak el a senki földjére, melyet aztán az uralkodóról neveztek el. Egy kő alatt elhelyezték a szigetek osztrák–magyar birtokbavételének dokumentumait, egy nagyobb szigetcsoportot az expedíció szponzoráról, Zichy Ödönről Zichy-földnek kereszteltek el, de lett Deák Ferenc-sziget és Budapest-fok is. A jelképes birtokbavétel után nem sokon múlott, hogy az egész expedíció odavesszen. Az oldalára dőlt hajóból szánokkal indultak délnek, három hónapot tettek meg a jégmezőn, mire teljesen kimerülve a nyílt tengerhez jutottak és szembetalálkoztak két orosz halászhajóval.

A 16 ezer négyzetkilométernyi Ferenc József-föld félig-meddig a Monarchiáé lett, de soha nem próbálták elismertetni a nemzetközi színtéren a szigetek feletti tulajdonjogot. A terület mérsékelt gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy az első világháború utáni békeszerződésekben egyszerűen elfelejtették elvenni a területet, így a Ferenc József-föld csak 1926-ban került a szovjetekhez. Mostanában jégtörőkkel Murmanszkból nagy ritkán turisták érkeznek egész Eurázsia legészakibb pontjára, hogy rozmárokat és vándormadár-kolóniákat nézegessenek. A többi a felszínen csak jég és némi zuzmó. Lent viszont gazdasági szempontból is nagyon komoly értékeket sejtenek. A Ferenc József-föld körüli Barents és Kara-tengerek alatt akkora gáz- és olajtartalékok lehetnek, amelyek nagyságrendnyivel haladják meg a jelenlegi orosz kitermelést. Aki ezt egyszer ki tudja hozni onnan, keményebben diktálhatja majd az energiaárakat, mint Putyin a legszebb álmaiban.

Tiencsin

A kínai bokszerlázadást kihasználva a Monarchia 1900-ban végre valódi gyarmatot is szerzett. Amikor a növekvő nyugati befolyás ellen felkelő parasztok mellé állt a kínai császárnő is, a nagyhatalmak seregeket küldtek állampolgáraik és érdekeik védelmére. A monarchia négy cirkálóján is érkezett 500 katona, voltak köztük magyarok is, vagy hatvanan ott is vesztek a csatatéren. Az európaiak (és Japán) győzelme után Tiencsint nyolc koncessziós zónára osztották fel, a déli városrészben a Monarchia is kapott száz hektárt. Ausztria-Magyarországnak ez a terület lett az első és egyetlen, nemzetközileg is elismert tengerentúli birtoka. Volt itt Ferenc József és Budapest utca, tiszti kaszinóval, a mi közép-európai jogrendszerünkkel és Fiuméből háromhetente induló rendszeres hajójárattal. A minigyarmatot gazdaságilag nem sikerült kihasználni, nem is költöttek rá, így ez a terület lett a város legkevésbé fejlődő negyede.

Az első világháború elején a japán hadsereg szállta meg a várost, aztán Trianon elvette egy szem picinyke gyarmatunkat is. Tiencsinben nem állt meg az élet, az észak-kínai városban volt a napokban például a „nyári Davos”, a világ gazdasági vezetőinek csúcstalálkozója. Úgy 14 millióan élnek itt, akinek telik rá, 27 perc alatt Pekingben lehet a 300-at tudó szuperexpresszel. A város multikultis múltját kihasználó nosztalgiaipar keretében lehet itt kapni magyar marhahúslevesnek nevezett ételt, a régi tiszti kaszinót most újítják fel, ez elé a Monarchia tiencsini gyarmatával nagyon alaposan foglalkozó Falanszter blog szerint vágtázó huszárszobor kerül majd.

Albánia

Kamugyarmat a Balkánon, mi ez a hülyeség? A kisebb, nagyrészt sikertelen és nem is teljesen komolyan gondolt birtokszerzési kísérletek ellenére a Monarchia végig kívül maradt a többi nagyhatalom osztozkodásán. Ez főleg a Habsburgok meggyengült európai pozíciója miatt volt így, és Ferenc József nem is akart szembemenni a realitásokkal. Elég baja volt a közép-európai, Duna menti birodalom széthúzó népeinek összetartásával is, kellett a fenének még egy tengerentúli probléma.

Amíg a többi hatalom távoli kontinenseken marakodott, a Monarchia inkább a közelben akarta megteremteni saját hátországát. Ausztria-Magyarország Balkán-politikája sokban hasonlít a klasszikus kolonizációra, így a felsorolás végére még úgy is érdemes belevenni a Délkelet-Európa feletti befolyásszerzést, hogy a szó szokásos értelmében a régió nem számít gyarmati területnek.

Az 1878-ban okkupált Bosznia volt a kísérleti terepe a Monarchia balkáni gyarmatépítő projektjének. Az ellenérdekelt szerbekkel szemben a helyi muzulmánokra próbáltak támaszkodni, de végső soron nem sikerült a birodalom iránt lekötelezett alattvalókból kellőképpen erős, a centrifugális erőkkel szemben megfelelő súlyú bázist faragni. A boszniai tapasztalatokat sokkal ügyesebben használták fel Albániában. Bár itt Bécs névleg az albán önállóság pártján állt, valójában nagyon is erős volt az osztrák–magyar befolyás.

Az elképesztő sorsú kalandor, az albán hegyi törzsek bizalmába férkőző Nopcsa Ferenc önhatalmúlag még albán király is akart lenni, de nála is fontosabb volt a szerepe Thallóczy Lajosnak. A tudós-politikusnak már Boszniában is komoly szerep jutott, a modern albán nemzetépítés pedig nem kis részben az ő érdeme. Az osztrák–magyar támogatás emléke ma is él, emiatt is lehet, hogy Albániában a világátlagnál határozottan nagyobb az irántunk való szimpátia.