Árpád
3 °C
12 °C

Fordítva a falon: nyugati menekültek az NDK-ban

2014.11.07. 23:56
Nem csak Kelet-Berlinből próbáltak meg átkelni a 25 éve lebontott berlini falon. Nyugat-Berlinből 1988-ban kétszáz nyugatnémet fiatal tömegesen rohanta meg a hidegháború szimbólumát. Nem lebontani próbálták, át akartak szökni Kelet-Berlinbe.

Disszidálni az NDK-ba? Nem is olyan nagy hülyeség. Ha nyugati országból emigrálsz, még kiemelt sarzsira is számíthatsz a keletnémetektől, Honecker állama a hanyatló Nyugatról elmenekülő hősként fog ünnepelni. Aztán ott vannak a szocializmus nagyszerű eredményei. Szociális biztonság! Teljes foglalkoztatottság! A rothadó kapitalizmus elenyészik a berlini falnál (hivatalos NDK-s nevén „antifasiszta védőbástya”), ide nem jön be sem drog, sem prostitúció – hirdette a Német Demokratikus Köztársaság propagandája.

A kommunista Elvis és más mesék

Van, aki kimondottan szereti a maszlagot. Dean Reed, az Amerikában sikertelen, de a szovjeteknél ünnepelt balos countryénekes például 1973-ban kért letelepedési engedélyt az NDK-ban, hogy a kommunista Elvis Presley legyen.

Dean Read Kelet-Berlinben 1978-ban
Dean Read Kelet-Berlinben 1978-ban
Fotó: Mittelstädt Rainer / Wikimedia Commons / Bundesarchiv

Valóban ünnepelt celeb lett, de ahogy öregedett, változtak a dolgok; a naiv amerikai kénytelen volt észrevenni, hogy a háta mögött röhögcsélnek az NDK-s fiatalok. Reed holttestét 1986-ban egy Potsdam melletti tóban találták meg, minden bizonnyal öngyilkos lett, bár az igazi Elvishez hasonló legendák keringtek róla: megölték, vagy talán még mindig él – híresztelték.

Reeddel szemben a legtöbb ismert nyugati disszidens nem a kommunizmussal kapcsolatos illúziói miatt szökött az NDK-ba. Többségük már beszervezett Stasi-ügynökként dolgozott korábban is nyugaton, a leleplezés miatt kellett emigrálniuk. A  leghíresebb eset a '74-es Guillaume-ügy volt. A nyugatnémetek rájöttek, hogy Günter Guillaume, Willy Brandt tanácsadója az NDK-nak dolgozik. Letartóztatták, majd egy ügynökcserével Kelet-Németországba ment, de a kialakuló botrányba maga a kancellár is belebukott.

Más keletre vágyó disszidenseknek nem volt nehéz dolguk. Mivel a nyugatnémetek szabadon utazhattak keletre, nem kellett olyan hajmeresztő trükkökhöz folyamodniuk, mint az NDK-s legendáknak: a lopott katonai páncélautóval a falat áttörő Wolfgang Engelsnek vagy a fal fölött léghajóval átrepülő Strelzyk és Wetzel családoknak. Míg az egyszeri NDK-s polgár a falat megközelíteni sem tudta az első szögesdrótos akadályrendszer miatt, a nyugatiak pár perc alatt átjuthattak az ellenőrzésen.

Persze a legtöbb nyugatinak eszébe sem jutott volna a szocialista blokk legszürkébb rezsimjébe szökni. Kelet-Berlin nem csak átvitt értelemben volt szürke és büdös, a kétütemű Trabantok és a rossz minőségű szén miatt a mesterségesen kettéválasztott város keleti felének levegője is borzalmas volt. A nyugat-berliniek igyekeztek lehetőség szerint nem is nagyon tudomást venni a pár utcányira kezdődő keleti blokk létezéséről.

Fallal védett hippitanya

Bár a nyugati politikusok szövegeiben Nyugat-Berlin hidegháborús szimbólum, a demokrácia utolsó szigete volt a keleti tengerben, az ott élők többsége másfajta szabadságot keresett a városban. Berlin a régi Németországban is kozmopolita sziget volt, a város kettéosztása a nyugati részen erre csak ráerősített. Miközben a háború után nagyon sokan költöztek el a bizonytalan helyzetű, légihíddal ellátott Nyugat-Berlinből, a másik irányból is megindult a vándorlás. Az elhagyott, olcsó ingatlanokba tömegével költöztek be az NSZK-ból a szüleikkel és a konzervatív társadalmi renddel szakító fiatalok, ehhez az is hozzájárult, hogy a nyugat-berlini lakosok mentesültek a katonai szolgálat alól.

Ajtó a falon

Amikor a szövetségesek a háború végén megállapodtak a megszállási zónákról, Berlin hivatalos közigazgatási határát vették figyelembe. A városnak azonban voltak a városhatáron túli területei is, ezek pedig Nyugat-Berlinhez kerültek, így NDK-s területen 12 nyugati exklávé maradt fenn.
Az apró nyugati földszigetek egyike volt a Nyugat-Berlinhez tartozó, de összeköttetés nélküli Erlengrund. A félhektárnyi területre csak állandó lakói léphettek be. Nekik az NDK-n keresztül hazajárva az útlevél-ellenőrzés után át kellett menniük a „halálzónán”, a falhoz érve megnyomtak egy csengőt, majd egy ajtón besétálva megérkeztek a fallal körülvett mikroállamukba. A szintén Nyugat-Berlinhez tartozó Steinstücken lakóinak mindennap amerikai helikopter vitt élelmiszert és szállította a gyerekeket iskolába. Később az NDK átengedett egy húsz méter széles összekötő folyosót, az 1 km hosszú utat betonfalak szegélyezték.
A kisebb területi cserékről 1988-ban állapodott meg a két ország. Egy nyugat-berlini gazda öngyilkos lett, amikor megtudta, hogy az NDK-nak adják a földjét, ahová addig amerikai traktorral járt át naponta a Trabantok között.

Az NDK által körülzárt kvázi városállam a hatvanas-hetvenes évekre az alternatív közösségek, avantgárd művészek, házfoglaló anarchisták, meleg szubkultúrák, végül a kiöregedett hippik központjává vált. Az alternatív életforma-közösségek '68-ban nagypolitikai tényezővé váltak, Nyugat-Berlin az újbalos diákmozgalmak első számú bázisa lett, pártjuk, a radikális és zöld Alternative List '81-ben a városi szenátusba is bekerült.

1988-ban a nyugat-berlini vezetés egy új városi autópálya építését tervezte, közvetlenül a fal mellett. Ehhez azonban szükségük volt egy névlegesen az NDK-hoz tartozó területre. A Potsdamer Platz és a Tiergarten közötti rész annyira be volt ékelve Nyugat-Berlinbe, hogy Kelet-Németország gyakorlatilag már régen lemondott róla. Amikor a fal 1961-ben egy nap alatt megépült, a Lenné-háromszögnek nevezett terület a nyugati oldalon maradt. A nyolcvanas években a két Németország tárgyalásokat kezdett, hogy az NDK hivatalosan is lemondjon erről a néhány hektárról, más, kisebb határ menti területekért és 76 millió nyugati márkáért cserébe. A két Berlin közötti bonyolult határhelyzetről és enklávékról többet is megtudhat a jobboldali keretes írásból.

Reggeli a halálzónában

A tervezett autópályával a nyugat-berlini zöldek kevésbé szimpatizáltak, mint a Lenné-háromszög senkiföldjeként zöldellő rétjével (az itt háborítatlanul élő nyulakról itt olvashat). A területet a végleges határmegállapodás előtt, május végén radikális környezetvédők foglalták el. Mivel a zóna az NDK-hoz tartozott, a nyugat-berlini hatóságok nem tudtak sokat tenni. Szögesdróttal zárták körbe a protestálókat, akik időnként kőzáport zúdítottak a rendőrökre, akik erre könnygázgránátokkal feleltek, de a területre nem hatolhattak be.

Egészen július 1-jéig. Ekkor lépett életbe a két ország közötti megállapodás, amivel a Lenné-háromszög Nyugat-Berlin részévé vált. A rendőrök rögtön meg is kezdték a behatolást, de a menekülési út nélkül maradt punkok, anarchisták, házfoglalók váratlan segítséget kaptak a fal túloldaláról. A kelet-berlini határőrök segítségével létrákon másztak át a berlini falon.

A „nyugati menekülteket” a kelet-berlini halálzónában vendégül látták. A máskor a falat megközelítő kelet-berliniekre ebben a sávban figyelmeztetés nélkül is lövő NDK-s határőrök megreggeliztették a fiatalokat, majd fölültették őket a metróra, ami néhány perc alatt visszavitte őket Nyugat-Berlinbe. Könnyen megúszták, többségüket a nyugat-berlini hatóságok elengedték a papírjaik ellenőrzése után és a lelkes újbaloldaliaknak nem kellett mélyebben megismerkedniük az NDK-s hétköznapokkal sem.

Másfél év múlva, 1989. november 9-én a berlini falat a kelet- és nyugat-berliniek együttes erővel rombolták le, megmaradt darabjaiból szuvenír, az alternatív színtérre építve Berlinből Európa kúl-fővárosa lett. A Nyugat nyert, az ellenkultúra maradékát pedig már az NDK sem mentheti meg, beszippantotta a kreatív ipar és az új német elit.