Péter, Pál
14 °C
30 °C

Megvannak az ősmagyarok

inde a lelohely-es a helyi
2015.03.14. 12:57
A régészet hozhatja meg az áttörést a magyar őstörténetben: magyaros sírok keleten, megvan Etelköz, Levédia csak félreértés lehetett. Az orosz régészek a Volga - Déli-Urál térségében maradt keleti magyarok nyomait is megtalálhatták - mondja Türk Attila; a magyar őstörténet szempontjából fontos keleti kapcsolatokat újra kiépítő régészt a legfrissebb ásatások jelentőségéről és történelmünk újraírásáról kérdeztük.

A tudományos népszerűsítő előadásaimon néhányan azt hiszik, hogy az őstörténet tiltott téma, és milyen bátor vagyok, hogy ezzel foglalkozom, mert az ilyen hamar megütheti itthon a bokáját

– meséli a témával kapcsolatos népi legendákról az a magyar régész, aki felfedezéseivel újraírhatja azt, amit az elődeink útjáról idáig tudni véltünk. Már önmagában az is bőven hírértékű lenne, hogy ezt az embert Türk Attilának hívják, aminél frappánsabb név ebben a szakmában csak az Ásató Kadosa vagy a Rovó Turán lehetne.

A nevekkel való hülye viccelődést itt abba is hagyhatjuk (Türk Attila pechjére egyébként ugyanezen a néven publikált egy laikus őstörténetben is utazó újságíró), mert most tényleg érdekes és jelentős dolgokról van szó. A lényeg, hogy az utóbbi években gőzerővel újraindultak az őstörténeti kutatások, és nagyon úgy néz ki: a honfoglalást megelőző vándorlás eléggé máshogy zajlott, mint ahogy azt a kutatók korábban képzelték, de az egész korai magyar történelem kapott egy jelentősebb gellert. Nemrég mi is megírtuk, hogy az Akadémián megalakult Magyar Őstörténeti Témacsoport szerint az újabb régészeti eredmények fényében kicsit minden máshogy volt. Most elmondjuk, hogyan.

Én csak a leleteknek hiszek

„Gyakorlatilag napról-napra bővül a kelet-európai régészeti forrásanyag, az egész rendkívül perspektivikus” — kezdett bele Türk Attila, amikor arra kértük, mesélje el kicsit részletesebben is, hogyan változik mostanában a múltunk. Neki néhány éve az volt a nagy vállalása egy akadémiai ösztöndíj keretében, hogy módszeresen átnézi, mit árulnak el őseinkről a volt Szovjetunióban az Urál és a Kárpátok között kiásott új leletek.

2005 óta szisztematikusan végigjárta az orosz, ukrán, moldáv múzeumokat, évi két-három hónapot tölt kint, és újra kiépítette azokat a tudományos keleti kapcsolatokat, amelyek a rendszerváltás óta hibernálódtak. A szintén keleti eredetű és szintén őstörténet-fanatikus bulgárok is ezt az utat járták, nem véletlenül: az orosz régészeket még akkor is a világ legjobbjai között jegyezték, amikor a kilencvenes években időnként természetben kapták a fizetésüket. Minden mikrorégiónak jó néhány specialistája van; a sztyeppei civilizációkról náluk gyűlt össze a legnagyobb tudás.

Jó néhány meglepő felfedezés is van arrafelé. A meteoritról is híres Cseljabinszkban a raktárból került elő egy 40 éve kiásott, de azóta sem publikált leletegyüttes, melyben az aranyozott, palmettás díszítésű lószerszám veretek kiemelkedőek. Szergej G. Botalov, egy nálunk is több alkalommal megfordult régész első pillantásra felismerte a magyar honfoglalás kori leletekkel való hasonlóságot, rendezett egy kamara-kiállítást, amelyet aztán néhány helyi fémkeresős kincsvadász is látott.

Hozhatunk még ilyeneket

— ejtették el mellékesen, és másnapra tényleg bevittek egy nagy doboz hasonló fémtárgyat, szerencsére a megtalálási helyüket jelző GPS koordinátákkal együtt. Így fedezték fel aztán a szenzációs uelgi lelőhelyet, nagyon sok „magyar-gyanús”, a honfoglalók kultúrájával közeli párhuzamot mutató lelettel.

Ez az egyik legnagyobb magyar vonatkozású felfedezés mostanában. Bár a sírok többsége még a föld alatt van, és eléggé le is vannak rabolva, egyértelmű, hogy sok itteni tárgy nagyon-nagyon hasonlít a 10. századi Kárpát-medencei sírokban találtakhoz. Mivel ráadásul nagyjából egyidősek is velük, szintén a 9-10. századból valók,

könnyen lehetnek az Urál térségében maradt magyarok bizonyítékai is.
 
 
terkep-magyarok turk

De a magyar őstörténet számára a helyi 7–8. századi előzmények kérdése lesz a legizgalmasabb, hogy milyen gyökerekből ered ez a hagyaték. Nem véletlen, hogy két éve most már rendszeresen mennek ki az ásatásokhoz kutatók és pázmányos hallgatók is; ők az Uráli Orosz-Magyar Régészeti Expedíció keretében dolgoznak a lelőhely feltárásán.

Egy lovas nomádnak ez semmi

Az igazán fura, hogy miközben ezek a távoli leletek meglepően hasonlítanak a honfoglalás kori Kárpát-medenceiekre, hasonlóakat sokkal kisebb számban találtak a közelebbi területeken. Pedig a kutatók korábban egyértelműen ide, a Kazár Kaganátus belső területeire helyezték a magyarokat. A Don-Donyec vidékén, az állítólagos levédiai szállásterületen azonban alig vannak magyaros leletek; az itteni szaltovói kultúrkörhöz a korai magyaroknak valójában nem sok közük volt. Nem is nagyon fértünk volna el errefelé: ez a vidék sűrűn be volt telepítve alánokkal.

Korábban már a nyelvészetben is felmerült, hogy Levédia valójában csak Etelköz egyik része, a kazárokkal kapcsolatban lévő Levedi törzsfő szállásterülete lehetett. Az önálló Levédiával együtt most az egész kazár kapcsolat jelentősége megkérdőjeleződött. De ha nem a kazároktól, akkor honnan van annyi (jelenleg éppen 491-re taksált) ótörök jövevényszó a magyar nyelvben, hol éltünk tartósan török népek közelében? Biztosan még nem tudhatjuk, de lehetőségek azért vannak: török nyelvű népek nagy valószínűséggel már a 6–7. századtól éltek ugyanis a Volga vidéken, és a Kárpát-medencében talált avar népességgel való együttélés révén is kerülhettek török szavak a magyar nyelvbe.

A lényeg: a magyarok elődeinek vándorlása a Volga és a Kárpátok között legfeljebb néhány évtized alatt mehetett végbe.

„Ezek a távolságok egy lovas nomád népnek nem jelentenek különösebb megterhelést, az avarok például a mai Mongólia területéről jöttek” — teszi hozzá Türk Attila. A régész szerint azonban továbbra sem ismerjük eléggé a történelmi hátterét ennek a gyors nyugatra költözésnek.

Napjainkig a legnagyobb őstörténeti rejtély, hogy a dél-uráli szállásterületről miért keltek át a magyarok a Volgán és miért költözött nyugatra egy részük?

Erre még csak történeti modell sincs, de a történelmet ismerve nehezen képzelhető el, hogy ez ne valamilyen katonai-politikai konfliktus hatására történt volna. Egy ukrán régész rövidesen magyarul is megjelenő könyve szerint a magyarok egy részének az átkelésére és a Dnyeper folyó mentén való megtelepedésére a kazárok engedélyével kerülhetett sor: a Kazár Kaganátusnak a szláv törzseket az etelközi szállásokról kontrolláló magyar törzsek stratégiailag lehettek fontosak. Mindez azonban későn, csak a 840–850-es években történt volna – amúgy az írott forrásokban is csak ekkortól tűnnek fel a magyarok elődei a Volgától nyugatra.

Hol sírjaink domborulnak

Az újabb őstörténeti feltárások igazán nagy, és legkomolyabb bizonyítékokon nyugvó szenzációja azonban az etelközi szállásterület megtalálása és egyre pontosabb körülhatárolása. Korábban nem sok remény volt rá, hogy egy ilyen gyors és rövid vándorlás állomásai valaha meglehetnek, ehhez képest az utóbbi időben annyi „magyar gyanús” leletet találtak Kirovograd-Krivoj Rig-Poltava-Dnyipropetroszk térségében, mint amennyi az eltérő időszakban, de sokkal tovább itt élő szkítáktól és később a besenyőktől sem maradt a környéken.

E leletkör jelentősége, hogy miközben egyértelműen kimutatható benne a dél-uráli eredet, akár konkrét, onnan származó tárgyakban is, világosan benne vannak a honfoglalás kori anyagi műveltség gyökerei is. Ennek épp az lehet a magyarázata, hogy viszonylag gyorsan mehettünk át a területen, így nem volt idő jelentős kulturális átvételekre;

talán a magyar nyelv is ugyanezért maradhatott meg.

Az etelközi, vagy ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből mára tucatnyi lelőhelyet és száznál is több temetkezést tártak fel. Ezeket 14C keltezéssel is a 9. század második felére lehet datálni, a palmettás aranyozott ezüst díszítmények pedig egyértelmű kapcsolatban vannak a Kárpát-medencei leletanyaggal. Mindezt olyan leletek egészítik ki - bizánci selyem, szláv eredetű kerámiák - amelyekről a történelmi források alapján is tudjuk, hogy háború és kereskedelem révén a magyarokhoz kerülhettek. „Etelköz esetében a régészeti leletek és az írott források most meglepően nagy összhangban vannak egymással.”

Az etelközi területekről aztán elég hamar megkezdődött a Kárpát-medence feltérképezése, hiszen a karoling-morva konfliktusba a magyar hadsereg bekapcsolódott. Ma már vannak olyan régészeti adatok is, melyek szerint 895 előtt is előfordulnak jellegzetes, honfoglalás kori mellékletekkel eltemetett sírok a Kárpát-medencében, többnyire magányos, vagy kisebb sírszámú fegyveres férfisírokból álló temetők. Ezek alapján egyre biztosabb, hogy a honfoglalást egy konkrét év helyett egy néhány évtizedes, kb. 860–907 közötti folyamat eredményének érdemes tekinteni.

Unokáink leborulnak

A „magyar gyanús” vagy „magyaros” jelzőt azért kell idézőjelbe tenni, mert az a régebbi régészeti felfogás, mely nagyjából zárt egységeknek tekintette az egyes népeket, melyek biliárdgolyóként gurulnak fel-alá a történelem színpadán, mára nagyon idejét múlta. Az egyes leletek etnikai azonosítása mindig problematikus, de elvi szinten is komoly kétségek merültek fel a népcsoportok és a – jellegzetes tárgyak, alkalmazott motívumok alapján azonosított – régészeti kultúrák megfeleltethetősége körül. Valójában semmit nem lehet mondani a tárgyak egykori tulajdonosainak az identitásáról, a nyelvéről meg még annyit sem.

Én egy tarsolylemezt tudok vizsgálni, de azt, hogy mit gondoltak magukról a magyarok elődei, soha nem fogom tudni

– hangsúlyozza Türk Attila is. Az efféle óvatosságok jelentőségét azonban a nagyközönség nem nagyon szokta díjazni. A legtöbben egyértelmű válaszokat várnak, miközben a szakmai felvetések nemzeti identitáskérdésekkel keverednek össze.

„Fontosnak tartom, hogy a tudomány kilépjen az elefántcsonttoronyból, de az őstörténet sokaknak hit- és nem történeti kérdés , és ezt ki is használják a sarlatánok. Vitatkozni csak akkor van értelme, ha van legalább egy minimális közös alap, ha a fekete mindkettőnknek fekete, a fehér pedig fehér.”

Bár a szélesebb közvéleménynek is fontos, hogy „honnan jöttünk”, most már nem magyar belügyről van szó: az újabb régészeti felfedezések miatt nemzetközileg is egyre érdekesebb a magyar kérdés. Türk Attila úgy látja, hogy Kelet-Európa kora középkori történetében ma a magyarok elődeinek kutatása az egyik legperspektivikusabb kutatási terület.

Miközben az Etelköz már a „miénk”, a magyarok elődeinek történetével kapcsolatban még egy rakás megválaszolatlan őstörténeti kérdés van, és az újabb természettudományos módszerek beépülése is nagyon sok újdonságot hozhat. A stroncium izotópos vizsgálatokkal például most már azt is pontosan ki lehet mutatni a fogmaradványokból, hogy egy illető hol élt az élete során. Bár a nemzetközi régészetben ez a migrációkutatás fő módszere, nálunk idáig nem volt remény az alkalmazására. Pedig a honfoglalás körüli évekből származó, Szeged környékén feltárt sírokban olyanok nyughatnak, akik még az Etelközben születtek – akár ezt is lehetne bizonyítani.

Türk Attila titkon abban is bízik, hogy talán egyszer sikerül majd konkrét rokoni kapcsolatot kimutatni az etelközi és kárpát-medencei sírokban lévő maradványok között. „Óriási szerencse kell hozzá, de korábban azt se hitte volna senki, hogy sikerül megtalálnunk a magyarok nyomait az Urál és a Kárpát-medence között. És ez már megvan.”