Orsolya
7 °C
17 °C

Óriási hatást gyakorolt a szabadságlevél

2015.06.15. 21:16
Kevés dokumentum gyakorolt olyan mély hatást a világtörténelem menetére, mint a Magna Charta. Nicholas Vincent, a Kelet-angliai Egyetem középkor-történeti tanszékének professzora tárja fel az oklevél gazdag nyolcszáz éves örökségét.

1265: A „köznép” hallatja szavát

Első kibocsátása óta a Magna Charta összekapcsolódott azzal az alapelvvel, hogy adót csak bárói hozzájárulással lehet kivetni. Az 1230-as években közös tanácsok (divatosabb szóval parlamentek: a francia eredetű kifejezés „megbeszélést” jelent) ültek össze megadni a hozzájárulást; az 1250-es években már akár a király távollétében is összegyűlhettek.

Hogy bizonyítsa alattvalói iránti jó szándékát, a király több ízben is a Magna Charta újrakiadására vállalt kötelezettséget. Ezt tette III. Henrik 1234-ben, 1237-ben és az 1250-es évek elején megint, amikor nyilvános eskütétellel erősítette meg, hogy az igazság és a jog jelképeként fenntartja az oklevelet.

Mindazonáltal Henrik külpolitikai nagyravágyása és pénzügyi ballépései következtében válság tört ki 1258-ban és 1264-ben újra, melyek betetőzéseként egy bárói csoport Simon de Montfort vezetésével magához ragadta a hatalmat.

Montfort mindenáron ki akarta szélesíteni támogatói körét, ezért parlamentet hívott össze, ahová nemcsak a bárókat (vagy „főurakat”), hanem „a köznépet” is odaszólította, minden egyes angol grófság és nagyobb város küldöttein keresztül. Ez az 1265-ös parlament döntő fontosságú volt a „megyék és városok” a jövőbeli Alsóházhoz kapcsolt választójogának kialakulásához, amely módosult formában ugyan, de 750 évvel később még mindig szilárdan működik. Propagandakampánya részeként Montfort parlamentje újra kibocsátotta a Magna Chartát.

1265 eseményei tovább erősítették a parlamentet abban a szerepében, hogy legfőbb eszközként szolgáljon a királyokkal való tanácskozásban, és szükség esetén a kényszerítésükben.

1297: A Magna Charta bekerül a törvénykönyvekbe

A Magna Chartát olyan rendszerességgel bocsátották ki újra meg újra a 13. század folyamán, hogy a jó kormányzás valóságos totemoszlopává vált, mire János király unokája, I. Eduárd ült fel a trónra. Eduárd walesi, skóciai és franciaországi hódításait a parlament finanszírozta, melynek fejében a király ígéretet tett, hogy nem csorbítja az utóbbinak a hatalmát.

Az 1290-es évek végén ez a „valamit valamiért” gyakorlat összeroskadt. Miközben a király Flandriában hadat viselt, és nőttön-nőtt az össznépi tiltakozás a válság orvoslására kirótt rendkívüli adók miatt, 1297. október 12-én a király fia (a leendő II. Eduárd) azzal igyekezett visszahódítani a politikai támogatást, hogy újra kibocsátotta a Magna Chartát. Ez az újrakiadás volt az első, amelyet bemásoltak a királyi törvényjegyzékbe. Ennek következtében ez a kiadvány máig jogfolytonosságot élvez az angol törvényekben.

Elvben az 1297-es oklevél egyszerűen elismételte ugyanazokat a feltételeket, amelyeket az oklevél elismert 1225-ben. De mert egy nem hivatalos vagy hibás 1225-ös változatból dolgoztak, a gyakorlatban több apróbb változtatást vezettek be, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy a grófok 100 fontot fizessenek a királynak földjeik megöröklésekor, a bárók pedig 66 fontot.

1370 után: Wycliffe beint a pápának

Végig a késő középkor folyamán az angol királyok és parlamentek csínján bántak a Magna Chartával, és kötelezettséget vállaltak a benne foglaltak megtartására. Viszont az események sodra és a hűbéri szokásjog változásai már 1300-ban sok mindent elavulttá tettek az oklevélben.

Az oklevél körüli legtöbb fejtegetés mindazonáltal csak misztikus kérdéseket taglalt, kerülték a jogszerű eljárásnak és a törvény uralmának az 1225-ös és az 1297-es újrakiadás 29. cikkelyében lefektetett magasabb elveit: „Egyetlen szabad embert se fogjanak el, vessenek tömlöcbe, fosszanak meg szabad birtokától vagy kiváltságaitól vagy szabad vámjogától… törvényes ítélet nélkül, melyet a vele egyenlők hoztak hazája törvényei alapján.”

Voltak azonban kivételek, mint például a 14. századi teológus, filozófus és hitvitázó John Wycliffe, akit széles körben a „lollardok” nevű szakadár vallási szekta megalapítójának tartanak. Wycliffe az oklevélre hivatkozva érvelt amellett, hogy a papság a király és az állam hűbéri alávetettségében él. Mindennek tetejébe Wycliffe kijelentette, hogy a Magna Chartát, nem pedig a római birodalom vagy egyház törvényeit kellene tanítani a jogászoknak. A római jogfelfogás azt az utat járta, hogy „ami tetszik a hercegnek, annak van törvényi ereje”. A „nagy szabadságlevél” alternatívája mellett kardoskodó Wycliffe előre látta, hogy a jövőben a Magna Chartát a könyörtelen királyi hatalomgyakorlás megfékezésére fogják használni.

1628: A legendás Artúr király felbukkan a polgárháborúhoz vezető úton

A vallási ügyekben betöltött szerepe ellenére a Magna Charta nem sok részt vállalt a politikai vitákban a Tudorok uralkodása alatt. Ám lépten-nyomon idézni kezdték a „jogok kérvénye” fölötti vitákban, melynek elfogadásával a parlament 1628-ban nyílt támadást intézett I. Károly ellen, és korlátozni kívánta a király hatalmát a parlamentet megkerülő adók kivetésében, katonák beszállásoltatásában és alattvalók tárgyalás nélküli bebörtönöztetésében.

Ebben a dologban az a megmosolyogtató, hogy nem úgy idézgették a Magna Chartát, mint egy János király országlása alatt született újítást, hanem mint egy teljesen mitikus ősi alkotmány megtestesülését, amely az ugyancsak mitikus Artúr király idejébe nyúlik vissza.

1770 után: Amerika a szabadságát követeli  

Onnantól kezdve, hogy 1606-ban királyi oklevelet kapott Virginia gyarmat, bevett szokássá vált az észak-amerikai brit gyarmatok felruházása a polgári jog szabadságaival és az őket megillető védelemmel, „mintha ebben a mi angliai birodalmunkban tartózkodnának és születtek volna”, fogalmazott a virginiai oklevél. Hasonló cikkelyeket tartalmaztak azok az oklevelek, amelyeket I. Károly a későbbiekben Massachusettsnek (1629), Marylandnek (1632), Maine-nek (1639) és más angol gyarmatoknak adományozott.

Ennél fogva, amikor a 18. század folyamán feszültség kezdett támadni a gyarmatok és a brit kormány között olyan ügyekben, mint az adózás, az önkényes fogságba vetés, a katonák beszállásolása és a magántulajdon átkutatása, a Magna Chartát sűrűn idézték a gyarmati érvek alátámasztására.

A „nincs adózás képviselet nélkül” elve – az amerikai felkelés egyik kulcstétele – visszavezethette gyökereit az 1215-ös Magna Chartára, amely „közös tanácsot” írt elő bármiféle adókivetés előtt.

Az amerikai függetlenségi háború során a Magna Chartát rendszeresen úgy ábrázolták a politikai karikatúrák, hogy a gyarmatiak ülnek a szabadság nagy fája alatt, melynek az ágairól a nagy szabadságlevél lóg. Ennek következtében a Magna Charta még ma is akkora tiszteletet parancsol Amerikában, ami fölér a Nagy-Britanniában élvezettel – sőt esetleg felül is múlja. Pontosan azzal egy időben, amikor Nagy-Britanniában a jogreformerek hosszú passzusokat töröltek el belőle fölösleges hűbéri törvényekként, Amerika államaiból 17 – elsőként Dél-Karolina 1836-ban és legutóbb Észak-Dakota 1943-ban – megszavazta, hogy a Magna Charta teljes egészében kerüljön bele polgári törvénytárukba. Következésképpen a Magna Chartából több maradt fenn az amerikai jogrendben, mint a britben.

1789: A Magna Charta globalizálódik  

Bár a legtöbbször jellegzetesen angol vagy angolszász szabadságlevélnek állítják be, a Magna Charta kicsi, de fontos szerepet játszott az 1789-es francia forradalomban. Fő üzenete – hogy a királyoknak törvényekhez igazodva kell uralkodniuk, és hogy magát a törvényt „jogszerű eljárással” kell alkalmazni – visszhangot kapott a forradalmi Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában.

Amikor a forradalom és a napóleoni háborúk kavargása lecsillapodott, Franciaország Bourbon-királyainak visszatértét az „Alkotmányos Charta” elfogadásához kötötték (1814). Ezt a dokumentumot a brit katonai sikerek fényében és a Magna Charta mintájára fogalmazták meg. A waterlooi csatát követően (1815) ezt az oklevelet a francia nép szabadságjogainak legfőbb garanciájaként ismerték el.

Hasonló alkotmánylevelet szerkesztettek Belgium független királyságának megalapításakor az 1830-as belga forradalom után. A későbbiekben a francia charta lelkesítette 1848 forradalmárait abban a kísérletükben, hogy alkotmányos törvénykezést honosítsanak meg Európa-szerte.

Eközben Amerikában a közvetlenül a Magna Chartából merített „jogszerű eljárás” kikötést építették bele az alkotmányos törvényekbe, amikor kinyilvánították, hogy „senkit nem lehet megfosztani életétől, szabadságától vagy tulajdonától jogszerű eljárás nélkül”. Ugyanez a megfogalmazás került bele az Egyesült Államok alkotmányának 5. módosításába (1789, módosítva: 1791), majd újra az amerikai polgárháború után, 1868-ban elfogadott 14. módosításba és ugyancsak az ENSZ 1948-as Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatának 9., 10. és 11. cikkelyébe.

1800-as–1900-as évek: Radikálisok a „zsarnokság” ellen  

A Magna Charta szemlátomást a biztonságot és a jogi eljárás időtlen idők óta tartó tiszteletét testesítette meg Európa és Amerika állami vezetői számára. Nem így a radikálisoknak, akik a múlt kiszáradt rönkjeinek eltávolítását követelték. Az Angliában parlamenti reformokért és a választójog kiterjesztéséért küzdők a Magna Chartát a népfelség fáklyájaként emelték a magasba. Ugyanebben a szellemben az 1860-as évektől a nők választójogáért küzdő szüfrazsettek is a Magna Charta nyelvi és képi fegyvertárát vetették be a westminsteri parlament „férfi zsarnoksága” ellen.

A birodalom növekedésével a Magna Charta és az angol jogrendszer az egész világot átölelő exportcikk lett.

Mindezzel együtt sem volt egyetértés azt illetően, hogy a Magna Charta egyetemes vagy kimondottan „angolszász” szabadsággaranciákat adjon. 1914-ben például egy csoport pandzsábi szikh kívánt belépni Kanadába a Komagata Maru gőzhajó fedélzetéről, de a belépés helyett börtönbe kerültek. Elfogásukat törvénytelennek tartották, és folyamodványukban a Magna Chartára hivatkoztak. A kanadai bíróság és a londoni fellebbviteli bíróság elutasította keresetüket, megerősítve azt, hogy a birodalom nem minden polgárát tekintik egyenlőnek vagy jogosultnak ugyanazokra a szabadságjogokra.

1941: A Magna Charta a nácikkal is felveszi a harcot  

A Magna Charta még ma is hatásos jelképe nemcsak az angolságnak, hanem tágabb értelemben a demokráciához kötődő összes angol ajkú közös eszményképének is.

Ebben a tekintetben az oklevél legfényesebb pillanata a második világháborúban következett el. Azok számára, akik minden erejükkel azon voltak, hogy szövetségbe forrasszák Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, a Magna Charta jelképezte mindazt, amit a nácizmus leginkább fenyegetett. Így amikor a lincolni székesegyház eredeti 1215-ös Magna Chartája a németek tengeralattjáró-háborúja miatt Amerikában rekedt (az 1939-es New York-i világkiállításra utaztatták ki), Winston Churchill eljátszott a gondolattal, hogy az amerikai népnek adományozza. Lehetne-e jobb mód a két nemzet összetartozásának kimutatására?

Az elképzelés füstbe ment. Helyette azonban 1941 augusztusában létrejött az „Atlanti Charta” Churchill és az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt között, amely nemcsak arra szolgált, hogy lefektesse az angol–amerikai célkitűzéseket a háború utáni világban, hanem, hogy fenntartsa azt a gondolatot, hogy a szabadság eszméje olyasmi, amit csak egy „charta” tud garantálni.

Ironikus módon nagyjából Churchill és Roosevelt találkozójával egy időben a brit fasiszta pártvezér, Sir Oswald Mosley támogatói, akiket 1940 májusa után internáltak mint potenciális hazaárulókat, a Magna Chartára hivatkozva hangoztatták, hogy joguk van a tisztességes tárgyalásra. A Magna Charta még a háborús időkben is megőrizte azt a képességét, hogy minden politikai ügynek szolgálatában álljon, a legradikálisabbtól az ultrakonzervatívig.

(A teljes cikk a BBC History magazin 2015. áprilisi számában olvasható.)