Mit is jelent az, hogy a csónak megtelt?

Boot ist voll, azaz a csónak megtelt – ezzel a címmel közölte kedden az osztrák Die Presse azt az exkluzív hírt, amely szerint Magyarország átmenetileg nem tud több menekültet visszafogadni Nyugat-Európából, még ha egy uniós rendelet erre is kötelezné.

A kormány feltehetően eleve külföldi lapban akart előállni ezzel az Európában nagy vihart kavaró lépéssel, hogy a téma kellő hangsúlyt kapjon a ma kezdődő EU-csúcson. A bécsi magyar nagykövetségen tartott sajtóbeszélgetés után nagyon is fontos volt, hogy az osztrák lap a magyar lépésről szóló cikk címében a "Boot is voll" kifejezést használta, ennek ugyanis mélyre nyúló gyökere van a német, osztrák és főleg a svájci nyelvterületen. Svájc a második világháború idején ezzel a hasonlattal indokolta, miért nem tud több menekültet, főleg zsidókat befogadni.

Svájc nem volt mindig zárt ország, és a menekültek befogadásában nagy hagyományai voltak. A 17. században 160 ezer hugenotta menekült az országba, a múlt század elején pedig kommunisták, anarchisták, köztük Lenin is ott húzta meg magát politikai menekültként. Az akkor mindössze 4 millió lakosú Svájcnak aztán egyre nagyobb menekülthullámmal kellett megküzdenie a harmincas években. A nácik hatalomra jutása után, 1933 őszéig még csak 2000 menekült érkezett Svájcba, jelentős részük értelmiségi és zsidó volt. 1938 végéig azonban a menekültek száma 10 ezerre emelkedett, a háború végéig pedig 115 ezerre. 

1938-ban Evianban tartottak egy nemzetközi menekültügyi konferenciát, amin nem a migránsok sorsa volt a kérdés, hanem a befogadó államok teherbíró képessége. A konferencia eredmény nélkül zárult, több állam azonban ezután még tovább szigorította a menekültek befogadására vonatkozó szabályokat.

Svájcban abban az időben a menekültek befogadásáról vagy elutasításáról lényegében a rendőrség döntött. A rendőrség köreiben köztudottan idegenellenes és antiszemita hangulat uralkodott. A fő cél nem titkoltan minél több menekült elutasítása volt, azaz az ország védelme a bevándorlók elől.

Az Anschluss után Ausztriából több mint 100 ezer zsidó menekült el, közülük 6 ezren Svájcba mentek. Svájc 1938-ban intézkedéseket követelt a Harmadik Birodalomtól a menekültáradat megfékezésére.  A német hatóságok az úgynevezett J-pecsét, azaz a "zsidópecsét" (Judenstempel) bevezetését javasolták. Bár vannak arra utaló dokumentumok, hogy a svájci rendőrség vezetője felismerte és kifogásolta az ebben rejlő diszkriminációt, és minden németre vonatkozó vízumkötelezettség bevezetését szerette volna elérni, Svájc végül elfogadta a vörös J-pecsét alkalmazását. 1938. október 5-től a náci Németorszában így jelölték meg a német és osztrák zsidók útlevelét, a J-pecsétes útlevéllel érkezőket pedig Svájc a határon visszafordította. Svájc cinkosságáról ebben a kérdésben máig vita folyik. Még ha nem is ők javasolták a J-pecsétet, egyetértőleg tudomásul vették, hogy csak a zsidók beutazását tiltották meg.

Az intézkedések ellenére mégis több ezer osztrák zsidó jutott el Svájcba. Ebben nagy szerepe volt  Paul Grüninger, St. Gallen-i rendőrfőnöknek, aki az érvénytelen papírok ellenére több száz zsidót engedett be az országba azzal, hogy szocialista menekültként tüntette fel őket a hivatalos okiratokban. A rendőrfőnököt 1939 tavaszán ezért eltávolították hivatalából, 1940 végén pedig a bíróság kötelességszegésért és okirathamisításért ítélte el. Paul Grüninger később megkapta  az Igazak érmét Izrael államtól, és a Yad Vashemben emlékfát ültettek a tiszteletére.

1942 elején a nácik több ezer zsidót deportáltak keleti területekre (Franciaországból például 13 ezer zsidót telepítettek ki), és már májusban megkezdődött a zsidók megsemmisítése Auschwitzban. Erről a svájci hatóságok is tudtak. 1942 júliusában például a svájci idegenrendészeti hatóság helyettes vezetője, Robert Jezler egy jelentésben azt írta: több forrásból is megerősített jelentések szerint a keleti zsidó körzetekbe végrehajtott deportálások módja, és az ottani állapotok olyan borzalmasak, hogy meg kell érteni a menekültek elkeseredett próbálkozását arra, hogy ezt a sorsot elkerüljék. Jezler szerint emiatt a menekültek visszafordításának következményeit Svájcnak is viselnie kell. A szokásos kettős érveléssel azonban végső soron azt hangsúlyozta, hogy a háborús időkben, amikor Svájcnak is harcolnia kell a fennmaradásért, az ember nem érzékenyülhet el, és a menekültek befogadásánál nagy visszafogottságot ajánlott.

A zsidók nyilvánvaló fenyegettsége ellenére a svájci hatóságok ezután tovább szigorították a határőrizetet. 1942. augusztus 13-án Heinrich Rothmund rendőrfőkapitány Eduard von Steiger szövetségi tanácsos jelenlétében bejelentette, hogy Svájc teljesen lezárja határait a zsidó menekültek előtt. Bár az intézkedést a svájci lakosság hallgatólagos beleegyezése kísérte, a döntés ellen helyben is sokan tiltakoztak. A református egyház képviselője például arról beszélt, hogy a semlegesség nem jelentheti azt, hogy a világban létező legkisebb jogtalanságot elhallgassák, és közömbösen vagy félelemmel szemléljék a népek és népcsoportok elleni erőszakot.

Mint látható, az ország hozzállását végig az a kettősség jellemezte, hogy ismerték és megértették a menekültek fenyegetettségét, de ezt felülírta az az érv, hogy egy kis ország a Harmadik Birodalom fenyegető árnyékában, háborús időkben nem fogadhat be mindenkit. Ezt fogalmazta meg végül a fent említett mentőcsónakos allegóriával a svájci szövetségi tanács tagja, Eduard von Steiger:

Akinek egy már szinte teljesen megtelt mentőcsónakot kell irányítania korlátozott kapacitással és korlátozott készletekkel, miközben egy hajókatasztrófa több ezer áldozata segítségért kiált, annak keménynek kell mutatkoznia, ha nem akar mindent elveszíteni. Így még akkor is megőrzi emberségét, ha idejekorán óv a hamis reményektől, és legalább a már a csónakba felvettek megmentésével próbálkozik.

Svájc végül csak nagyon későn, 1944-ben bírálta felül menekültügyi politikáját. De akkor már késő volt. 1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot. 1944. május 15. és július 8. között többn százezer zsidót vagoníroztak be, és küldtek megsemmisítőtáborokba. Svájc csak 1944. július 12-én vizsgálta felül korábbi döntését, és a zsidókat onnantól ismerték el menekültként.  

Svájc háború alatt tanúsított magatartását a svájci kormány felkérése készült úgynevezett Bergier-jelentés foglalta össze 2002-ben. Eszerint  Svájc a második világháborúban a Harmadik Birodalomnak nagy mennyiségben szerzett devizát és szállított fegyvert, s kemény menekültpolitikájával ezrektől tagadta meg a menedéket. A svájci hatóságok politikája így hozzájárult a holokauszt megvalósításához. 

A jelentés szerint Svájc a háború idején 296 ezer idegen állampolgárnak nyújtott ideiglenes menedékjogot, ezek közül azonban csak 21 ezer volt a zsidó. 24 ezer zsidót a határairól, 15 ezret pedig a külföldi követségein utasított vissza. Azok száma felbecsülhetetlen, akik Svájc kemény lépései miatt eleve meg sem próbálkoztak a meneküléssel. Bár Svájc végig a náci Németország fenyegető közelségére és a svájci állampolgárok védelmére hivatkozott, a jelentés szerint nem volt ok azt feltételezni, hogy a nácik lerohannák Svájcot, ha más gyakorlatot követett volna. A "zsidópecsét" alkalmazása miatt 1995-ben Kaspar Villiger államszövetségi elnök nyilvánosan bocsánatot kért. 

A csónak megtelt címmel 1981-ben film is készült Svájcban.  Markus Imhoof Oscarra jelölt filmjében négy zsidó, egy francia gyerek és egy német katona szökik át a zöldhatáron, akiknek muszáj családnak kiadniuk magukat, hogy ne toloncolják ki őket azonnal, miközben egyre kevésbé sikerül fenntartaniuk a látszatot és a helyi nyomozó is kifejezetten érdeklődik irántuk. A szereplők megpróbálják magukat valahogy összerakni, hogy megfeleljenek a szigorú svájci szabályozásoknak, de aki nem fér bele abba a sémába, azokat toloncolják vissza Németországba a biztos halálba.