Tíz éve tört be Londonba a terror

000 PAR2005070748102
2015.07.07. 00:58
2005-ben érte az Egyesült Királyságot története egyik legsúlyosabb terrortámadása. Az áldozatok száma ugyan messze elmaradt az évtized más nagy merényleteitől, de az országot sokkolta, hogy a terrorizmus a főváros szívébe hatolt, megbénítva London emblematikus metrórendszerét. Az elkövetők ráadásul helyi állampolgárok voltak, amire korábban nemigen volt példa.

2005. július 7-én, egyetlen nappal a 2012-es olimpia rendezési jogának elnyerése után, robbantássorozat rázta meg Londont. A dátum miatt gyakran csak 7/7-ként emlegetett terrorakcióban öngyilkos merénylők házi gyártású bombákkal omlasztották össze a város tömegközlekedését a reggeli csúcsforgalomban. Három iszlamista terrorista London különböző pontjain, ötven másodpercen belül robbantott fel egy-egy bombát a metrón, a negyedik társuk pedig valamivel később egy buszon. Az összehangolt akcióba ötvenketten haltak bele, és több mint hétszázan sérültek meg.

Az 1988-as lockerbie-i katasztrófa óta ez volt a legsúlyosabb terrorcselekmény az Egyesült Királyság területén, és az első öngyilkos merénylet az országban. Egyben a londoni volt a harmadik a kétezres évek eleji nagy terrorakciók sorában. A 2001-es New York-i és a 2004-es madridi merénylettel szemben azonban helyi állampolgárok voltak az elkövetők, ami már a későbbi évek trendjét jelezte előre.

Összhang és káosz

Nem mindegyik metrós robbantás okozott egyforma mértékű pusztítást, a különbségek főleg az alagutak eltérő tulajdonságaiból adódtak. A Circle nevű vonal alagútjai kevésbé mélyek, ezért a budapesti kisföldalattihoz hasonlóan a kiásós-befedős módszerrel készültek, és szélesebbek is, így az első két robbantás ereje jobban el tudott oszlani. Ezzel szemben a Piccadilly-vonal mélyebb és keskenyebb alagútjában robbantott harmadik bomba hatása jóval koncentráltabb volt, így az áldozatok több mint fele itt vesztette életét.

Az első robbanásokat óriási káosz követte. A metró irányítóközpontjában csak fél órával a robbantások után adták ki a borostyán riasztást, amely szerint minden szerelvény a legközelebbi állomásig mehetett csak el, azután leállt a teljes forgalom. A metróalagutakban rekedt túlélők a kitört ablakokon át menekültek ki a kocsikból, és a sötétben tapogatózva próbáltak a síneken a legközelebbi állomásokra jutni.

A hatóságok először azt hitték, túlfeszültség okozta balesetről van szó, de ezt az áramszolgáltató hamar kizárta. Aztán a hírek eleinte hat metróbeli bombáról szóltak, mert mindhárom metrós robbantás két állomás között járó kocsin történt. A túlélők mindkét közeli megálló irányába elindultak, emiatt feltételezték, hogy mindegyiknél robbantottak is.

A negyedik bomba majdnem egy órával a metrós káosz kitörése után, egy jellegzetes londoni emeletes busz felső részén robbant – véletlenül éppen az orvosszakszervezet központja előtt, így ott a segítség gyorsan a helyszínre ért.

Háborúban állunk, katona vagyok

Az elkövetők mindegyike muszlim volt, a legfiatalabbik mindössze tizennyolc éves. Új jelenségnek számított azonban, hogy nem külföldiek vagy első generációs bevándorlók, hanem helyi születésű, brit állampolgárok követték el a merényletet saját országuk ellen. Hárman – Mohammad Sidique Khan, Shehzad Tanweer és Hasib Hussain – pakisztáni származásúak voltak, de már Angliában születtek. (A negyedik Germaine Lindsay jamaicai születésű volt, de ő is gyerekkora óta az országban élt.) A szélsőséges eszmék utóbbi évekbeli továbbterjedését jelzi, hogy ugyanez a tendencia figyelhető meg több későbbi terrorakciónál is. Hasonló volt a helyzet az idén januári Charlie Hebdo-merénylet esetében, illetve az Iszlám Állam terroristáihoz is számos nyugati ország állampolgárai csatlakoztak az elmúlt évben.

A londoni elkövetők ráadásul szinte teljesen láthatatlanok maradtak a hatóságok előtt. Bár a csoportot vezető Khan korábban a hírszerzés látókörébe került, végül veszélytelennek ítélték, amiért rengeteg kritika is érte a merénylet után az MI5-ot.

Ketten is készítettek videót az akció előtt, amelyben elmondják, miért fognak ártatlan embereket felrobbantani, de mindkét felvétel csak később került nyilvánosságra.

A demokratikusan választott kormányaitok miatt világszerte folyamatos atrocitások érik a népemet. És az, hogy támogatjátok őket, benneteket is közvetlenül felelőssé tesz, ahogy én is közvetlenül felelős vagyok a muzulmán testvéreim megvédéséért és megbosszulásáért. [...] Háborúban állunk, és én katona vagyok

üzente Khan a maga videóján.

A felvételen szerepelt Ajman az-Zavahiri is, aki azóta már az al-Kaida első embere. Az anyagot ugyanakkor valószínűleg utólag vágták meg, és sokáig nem volt bizonyíték arra, hogy a tervezésben részt vett a terrorszervezet. Az első hivatalos jelentés szerint egyszerű emberek kis költségvetésű akciójáról volt szó, az előkészületekhez szükséges információt pedig az internetről gyűjtötték össze. Később kiderült, hogy valójában többük is járt korábban Pakisztánban, ahol találkozhattak az al-Kaida tagjaival, de sokáig nem volt bizonyítható, hogy bármilyen terrorgyanús szervezkedésben részt vettek.

Az al-Kaida közvetlen szerepét csak évekkel később, 2011-ben Németországban lefoglalt dokumentumok támasztották alá. Ezek szerint Rashid Rauf, a szervezet szintén londoni születésű tagja tervelte ki az akciót, és ő irányította a Pakisztánba látogató elkövetők kiképzését is. Raufot 2006-ban letartóztatták, miután a brit rendőrség megakadályozott egy újabb általa szervezett akciót, amelyben Londonból Amerikába tartó repülőket akartak felrobbantani. Később sikerült megszöknie, de 2008-ban a CIA drónjai lelőtték Pakisztánban.

Ugyanezekből a 2011-es az iratokból derült ki az is, amit addig csak sejtettek: a két héttel későbbi, szintén londoni, de végül meghiúsult robbantások mögött is Rauf állhatott.

Elmaradt ismétlés

Július 21-én, pontosan két héttel a tragikus kimenetelű robbantások után egy másik csoport megpróbálta lemásolni az akciót. Ugyanúgy három bombát juttattak a metrórendszerbe, és egy negyediket egy buszra, de ezúttal mind a négy esetben csak a detonátor robbant fel, maga a robbanóanyag érintetlen maradt. A csapat egy ötödik tagja ráadásul anélkül szabadult meg a maga bombájától, hogy egyáltalán megpróbálta volna felrobbantani. Így a hanghatás okozta pánikon és egy apróbb sérülésen kívül ez az akció hatástalan maradt.

A meghiúsult öngyilkosság elkövetői elmenekültek, de a több száz fős hajtóvadászat egy hét alatt mindannyiukat előkerítette. Mind a négyen afrikai születésűek voltak, de később megkapták a brit állampolgárságot. 2007 óta töltik az életfogytiglani börtönbüntetésüket.

A gyásztól a konteókig

Akárcsak a Charlie Hebdo-merényletet, a londoni szélsőséges akciót is megpróbálták bevándorló- és iszlámellenes propagandába fordítani. A Brit Nemzeti Párt (BNP) a felrobbantott busz képét használta fel egy néhány nappal későbbi szórólapjához, a „Talán itt az ideje hallgatni a BNP-re” felirattal ellátva. A párt vezetője szerint a kép azt mutatta, mi az ára a Munkáspárt megválasztásának. A többi párt egyöntetűen elítélte a tragédia politikai célú felhasználását.

További párhuzam a későbbi terrorakciók utóéletével, hogy a muszlim vezetők is elítélték a szélsőséges akciókat. Massoude Shadjareh, a londoni központú Islamic Human Rights Commission elnöke szerint például a helyi muszlimok számára is ugyanúgy traumát jelentett a merénylet, és ők is „ugyanúgy félnek a további támadásoktól, mint bárki más".

Többen kritizálták viszont az Egyesült Királyságot azért, mert a támadást megelőző években nem lépett fel elég határozottan a radikalizmussal szemben. A New York Times például már néhány nappal a robbantások után arról írt, hogy kritikusai szerint

a polgári szabadságjogok és a politikai aktivisták védelmének mély hagyománya miatt az ország a terroristák menedékévé vált.

E vélemények szerint a brit kormány vonakodott kiadni más országoknak a terroristagyanús személyeket, miközben megtűrte a szélsőséges eszméket terjesztő vallási vezetők működését. A cikk szerint évekig tartotta magát az a meggyőződés, hogy ez a toleráns magatartás kímélte meg az országot a terrortámadásoktól, és az iraki invázió feltétlen támogatása fordította a britek ellen a – teljes muszlim népesség mindössze néhány százalékát kitevő – radikális iszlamisták haragját.

Az összeesküvés-elméletek természetesen ezzel az eseménnyel kapcsolatban is megjelentek. Az egyik legkedveltebb elem az volt, hogy közvetlenül a merénylet előttre időzítettek egy nagyon hasonló forgatókönyvre felkészítő katasztrófavédelmi gyakorlatot. Néhány iráni lap pedig azt írta, hogy a robbantásokat a nyugati hatalmak szervezhették saját maguk ellen, hogy ezzel igazolják a terrorizmus elleni háborúnak álcázott iszlámellenes akcióikat.

Sokk és együttélés

A britek emlékezetében még élénken élnek a tíz évvel ezelőtti események, de nemcsak az áldozatok gyászolnak, hanem az elkövetők családja sem heverte még ki a történteket, továbbra sem értik, mi vezetett a közösségük által megbecsült férfiak radikalizálódásához. Az évfordulón vallási hovatartozástól függetlenül az egész ország készül a megemlékezésekre. Leedsből például – ahol több elkövető is élt – egy különböző vallású fiatalokból álló csoport, a Leedsi Békenagykövetek együtt fogják végigjárni a merénylők által is követett, több mint 300 kilométeres útvonalat.

A robbantások olyan helyzetről tanúskodnak, amelyben az emberek annyira elhatárolva érezték magukat a körülöttük levőktől, hogy ilyen erőszakos cselekedetre is képesek voltak. Abban reménykedünk, hogy ez ösztönözni fogja a mi generációnk tagjait, hogy jobban bevonódjanak a közéletbe, és kapcsolatot építsenek ki a tőlük különböző emberekkel.

mondta Tom Chigbo, a békemenet egyik szervezője.

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csoport