Pandora, Gabriella
7 °C
14 °C

A bányászok úrnőjének legendája

2015.11.29. 08:31 Módosítva: 2016-11-11 18:01:16
A szabadságharc kitörése előtt pár évvel szokatlan szövetség köttetett három erdélyi bányászfalu román földművesei és egy elszegényedett kisnemesi családból származó, tanulatlan magyar asszony között – derül ki a BBC History decemberi számában most megjelent cikkből. Varga Katalin nem csak a helyi uradalomnak, de magának a bécsi udvarnak is fejfájást okozott.

A zalatnai kincstári uradalom 1843. május 6-án erdőgondnokokat küldött az Erdélyi-érchegység bányásztelepülése, Bucsum környékére. A feladatuk az volt, hogy szántsák fel egy helyi bányászjobbágy által irtással kialakított termőföldet, és telepítsenek rá újból facsemetéket. Akkor már évtizedek óta folyt a harc az uradalom és a felügyelete alá tartozó bányászfalvak lakosai között a termőterületekért: a kohóknak egyre több fára, a bányászoknak pedig élelemre volt szükségük. A falusiak évtizedek óta próbálták védeni földjeiket és szerzett jogaikat a hatalomtól, ám többnyire alulmaradtak az erdőgondnokokkal vagy a kivezényelt katonákkal szemben. Ezen a napon azonban minden fordítva történt. Alig kezdődött meg a fatelepítés, 50-60 botokkal és baltákkal felszerelt jobbágy érkezett a tisztásra. Vezetőjük farkasszemet nézett az uradalmat képviselő emberekkel, és közölte, hogy nincs olyan jogszabály, ami alapján munkájukat folytathatnák, ezért a község nevében megtiltotta nekik a faültetést.

Az erdőgondnokokat nemcsak az lepte meg, hogy a tanulatlan falusiak szószólója felkészülten hivatkozik a törvényekre, királyi szabadságlevelekre, hanem az is, hogy a román parasztok vezetője magyar, ráadásul nő. Nem sok idejük maradt a csodálkozásra, mert az alacsony termetű, 41 éves Varga Katalin felszólította őket a távozásra, kísérői tekintetéből pedig nem úgy tűnt, hogy érdemes ellentmondani neki. Amikor a kincstári erdőgondnokok elmentek, a parasztok kivágták a facsemetéket, és ismét beszántották a földterületet. Varga Katalin akkor már több mint két éve élt a bányászok között, s az erdélyi és bécsi hatóságok előtt képviselte őket a jogaikat semmibe vevő uradalommal szemben. Egyszerre volt ügyvédjük, követük, választott seriffjük, miközben többségük azt sem tudta, honnan érkezett. A bányászok doamnának, úrnőnek vagy a havasok virágának nevezték, az uradalom és a vármegye vezetői pedig egyszerűen csak lázasztónőként emlegették, és hamarosan körözést adtak ki ellene. A bányászközösség még három évig állt ellen az elnyomó rendelkezéseknek. Két nemzet közös történelmi hőse kellene hogy legyen, de alig tudunk róla valamit.

Egy nyugtalan kérelmező

Erdélyben, az Olt völgyében fekvő Halmágyon született 1802-ben, paraszti sorba szegényedett kisnemesi családban. Egy jómódú özvegyemberhez, Kelemen György kerékgyártóhoz ment feleségül, aki két fiút vitt a házasságba, közös gyerekük nem született. Varga Katalin férje munkájától függetlenül maga is önálló vállalkozásba kezdett. Kenderrel üzletelt: a helyben felvásárolt kötélalapanyagot városi mesterembereknek adta el. „Egy ideig szerencsém volt a kereskedéshez – emlékezett később. – De egynéhány esztendő múlva történt, hogy valamely brassai kötélverő mesterembereknek hitelbe egynehányszáz forintot érő kendert adtam, mely százakot én is kölcsönkértem volt a kereskedés végett, de a jó adósaim egykor nem akartak fizetni.”

A férj, aki amúgy is rossz szemmel nézte felesége üzleti tevékenységét, azt akarta, felesége törődjön bele, hogy csődbe ment, és elégedjen meg a háziasszonyi szereppel. Varga Katalin azonban elhatározta, hogy küzdeni fog az igazáért, és beperelte a brassói kötélverőket. Nem ért el sikert, a városi hatóságok évekig szándékosan késleltették a falusi asszony ügyét, aki elhatározta, hogy egyenesen a királyi udvarhoz fordul jogorvoslatért. Mivel férje megtiltotta neki, hogy Bécsbe utazzon, az akkor már 37 éves asszony meglepő lépésre szánta el magát: válópert kezdeményezett. Az evangélikus egyházi törvényszék el is választotta férjétől, ő pedig eladta jószágait és gyalogosan Bécsbe indult, hogy kihallgatást kérjen V. Ferdinánd királytól. A császárvárosban addig járt az udvari tisztviselők nyakára, amíg ügye a király elé nem került. A meghallgatás nyomán a királyi kancellária utasította a brassói bírákat, hogy foglalkozzanak a tartozás ügyével. Az asszony ezek után visszagyalogolt az erdélyi városba, várva ügye rendezését. Mivel ismét csak packáztak vele és az udvarnak írt válaszlevélben nyugtalan kérelmezőnek nevezték, 1840 áprilisában újra visszatért Bécsbe, ahonnan azonnali ügyintézésre kérték fel a brassóiakat.

Nem tudjuk, miként alakult volna az élete, ha hazaútja során nem találkozik véletlenül a zalatnai kincstári uradalom román bányászjobbágyaival, akiknek elmesélte, honnan jön. A falusiak elmondták az asszonynak, hogy külszíni aranybányászatból élő jobbágyok Verespatak környékéről, akiknek földesuruk, a kincstár nem hajlandó elismerni az évszázadok során szerzett jogaikat, erdőirtással szerzett földjeiket elveszik, házaikat lerombolják. Az általuk bányászott aranyat nyomott áron veszik át tőlük, s emellett egyre több ingyenmunkára és különadóra kényszerítik őket. Amikor igazuk érdekében a három érintett község ügyvédet fogadott, és nem fizette meg a jogtalan adókat, katonákat küldtek rájuk, akiktől újabb sarcokat kellett elszenvedniük, és a vezetőiket is bebörtönözték. Ügyvédeik ezek után kereket oldottak, ők pedig rosszabb helyzetben találták magukat, mint korábban. A falusiaknak megtetszett a saját ügyében sikeresen eljáró asszony, és megkérték, hogy némi fizetségért az ő panaszukat is képviselje Bécsben. Varga Katalin talán nem akart visszatérni falujába, talán a megnyomorított jobbágyok története hatotta meg – mindenesetre igent mondott.

Katalin hatalma naponként nevekedik

Jogi képzettsége nem volt, sőt román sem volt, mint a korábbi ügyvédek, ráadásul asszony volt – a három falu, Bucsum, Abrudfalva és Kerpenyes mégis felfogadta képviselőjének. A módosabb falusiak házainál szállt meg, kikérdezte őket, és kérvényt készített, amelyben rendszerezte a bányászjobbágyok panaszait: a kincstári uradalom vezetőinek zaklatásait, a jogtalanul kirótt robotot és adókat, valamint kérte az eredeti privilégiumok elismerését. A már kipróbált hivatalos utat betartva ismét eljutott a király színe elé, ahol átvették tőle a kérvényt. Amikor néhány hét múlva az erről szóló pecsétes irattal visszatért, a falusiak ünnepelve fogadták, úgy érezték, hamarosan fordulat áll be az ügyükben. A három község képviseletében Varga Katalin ezután még ötször járt Bécsben, s jó pár alkalommal Kolozsváron, Pesten és Pozsonyban is.

Kitartásával és alaposságával csakhamar el is érte, ami a falusiaknak évtizedekig nem sikerült. A királyi udvar vizsgálatot kért, és a földesúri jogokat gyakorló uradalommal amúgy is sok kérdésben vitában álló vármegye vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre. A vizsgálatot vezető alispán jelentése a jobbágyoknak adott igazat. Ezután kezdték a falusiak megmentőjüknek és úrnőjüknek nevezni Varga Katalint, aki a vizsgálat eredményére hivatkozva arra biztatta őket, hogy a jogtalanul intézkedő erdőőröket kergessék el. Miután az 1843-as fatelepítés ügye majdnem összecsapással zárult, a kancellária új vizsgálatot kért. Ezúttal már nem a falusiak követelései érdekelték őket, hanem az, hogy „hozattassék tisztába, ki légyen az a Varga Katalin”. A helyszínre ismét kiszálló megyei alispán lényegében két párhuzamos vizsgálatot folytatott le. Egyrészt újfent megállapította, hogy az incidensért nem a bányászjobbágyok, hanem az erdőtelepítők voltak a felelősek. Másrészt – elfogadva az uradalom érvelését, hogy a jobbágyok a „veszedelmes lázasztónő” hatására léptek fel jogaik érvényesítéséért – elrendelte Varga Katalin elfogatását.

A falusiakat képviselő asszony nem adta fel magát, öltözetét és lakhelyét váltogatva az őt védelmező falusiaknál bujkált, s közben a községek nevében újabb kérvényt fogalmazott meg: „Könyörgünk tehát felséged kegyéért, hogy panaszaink kivizsgálására pártatlan királyi bizottságot nevezzen ki, (…) helyezzen bennünket vissza régi privilégiumainkba, védjen meg bennünket minden önkényes testi fenyítéstől, zsarolástól, kettős robottól, perünket pedig (...) kegyelmesen fejeztesse be.” A vizsgálat megtörtént, és a vármegye ismét a falusiaknak adott igazat, a jobbágyok nevében fellépő Varga Katalint azonban továbbra is kerestették, és szerettek volna megszabadulni tőle.

Nem véletlenül: a mind népszerűbb asszony napról napra veszélyesebbnek tűnt. Amikor egy erdőőr egy földesúri engedély nélküli házat akart lebontatni, Varga Katalin a parasztok füle hallatára azt mondta neki, hogy ha „még egyszer észreveszi, hogy valakit az építéstől eltilt, úgy el fogja veretni, hogy pokrócokon fogják hazavinni”. Az abrudfalvi templom előtt mondott beszédében pedig kijelentette, hogy aki az uradalom számára tűzifát vág, annak kezét-lábát eltöreti, mert a fa a község tulajdona. A vármegye és a kincstári uradalom innentől kezdve egy kérdésben biztosan egyetértett: amíg Varga Katalintól nem szabadulnak meg, addig a jobbágyokkal sem bírnak. A hatalom emberei meg voltak győződve, hogy Varga Katalin mögött áll valaki, talán a liberális nemesi ellenzék, talán ravasz román ügyvédek, csak azt nem feltételezték, hogy egy tanulatlan nő a maga tehetségéből és szabad akaratából segíti a jobbágyokat. „Katalin hatalma naponként nevekedik – írta az uradalom jelentése. – Az engedelmességről többé szó sincs, a rend szétzúzatott, a hivatali tekintet és a befolyás teljes értelembe háttérbe szoríttatott.” Varga Katalin a pandúrok figyelmét kijátszva ismét Bécsbe utazott, hogy a viták végleges lezárása érdekében királyi biztos kirendelését kérje.

Öregedő, gyenge nőszemély

Báró Jósika Sámuel erdélyi udvari kancellár és gróf Teleki József kormányzó ekkor találtak rá a megoldásra: a román bányászok vallásosságát kell felhasználni az asszony elfogásához. Egy ambiciózus pap, az 1846-ban ortodox püspöki helytartóvá kinevezett Andrei Șaguna jó szövetségesnek ígérkezett, s a kancellár püspöki kinevezést ígért neki, ha segít elfogni Varga Katalint. Șaguna azonnal a helyszínre utazott, ahol a három falu görögkeleti híveinek egy részét sikerült is rávennie, hogy amíg ügyük le nem zárul, a békesség kedvéért teljesítsék az uradalom által követelt szolgáltatásokat. Ezalatt Varga Katalin Bécsben írásos ígéretet kapott az udvartól a királyi biztos kinevezésére, ezért visszatért az Erdélyi-érchegységbe. Arra a hírre érkezett meg, hogy Șaguna a falusiakat az izbitai templomhoz kérette, hogy az istentisztelet után eligazítást adjon nekik. A mise után a püspöki helytartó kérte, hadd beszéljen a falvak szószólójával is. A jelen lévő hétszáz emberből sokan megpróbálták lebeszélni Varga Katalint, hogy előjöjjön búvóhelyéről, de ő úgy ítélte meg, hogy a román egyházi vezető fontos szövetséges lehet. Tárgyalást ajánlott a püspöki helytartónak, de válasz helyett a Șagunát őrző emberek a szánjukba rángatták, és a megdöbbent tömeg szeme láttára elvágtattak vele.

A bányászok vezető nélkül maradtak, Varga Katalin pedig a nagyenyedi börtönbe került. A sikeres elfogásért Șaguna pénzjutalomban részesült, s bár a püspökválasztáson a legkevesebb szavazatot kapta, a király őt nevezte ki püspöknek. Nyomozások és kihallgatások kezdődtek, de a tanúvallomások nem támasztották alá Varga Katalin bűnösségét, sőt még a múltját sem sikerült tisztázni. Kezdetben óvatosan bántak vele, megírhatta rövid önéletrajzát, leveleket fogalmazhatott és ügyvédet is fogadhatott. Román híveit egy verses levélben biztatta, hogy ne adják fel, ő nemsokára visszatér közéjük, s hamarosan a király tesz igazságot az ügyükben. Csalódnia kellett: az ügy lezárása helyett a parasztlázadástól tartó hatóságok a gyulafehérvári börtönbe helyeztették át. Itt a legveszélyesebb bűnözők számára fenntartott cellába került, ajtaja elé éjjel-nappali őrséget állítottak, senkivel nem beszélhetett. A tízpontos vádirat 1848 tavaszára készült el. Eszerint „Varga Katalin lázasztó, rendet, engedelmességet s törvényt megtapodó tényei, zsarolásai, ki a három ellenszegült közönségek, Bucsum, Abrudfalva s Kerpenyes lakosait megfosztotta, csalta és lopta. (...) A nyomorult lakosokat hamis biztatásai által oda juttatta, ahonnan őket egy kemény erőszakon kívül semmi többé kellő állásokra vissza nem vezetheti.”

A három falu lakói felett példát statuáló kemény erőszak végül elmaradt. Néhány héttel később kitört a forradalom, amely elsöpörte a jobbágyság intézményét is. Varga Katalin azonban a szabadságharc napjait is a végig császári kézen maradt Gyulafehérvár börtönében töltötte, pere csak 1850-ben indult újra. A hivatalos papírok szerint a rab magaviselete ezalatt nyugodt és bigott volt, más feljegyzések szerint azonban a négyéves vizsgálati fogság alatt az eszét vesztette. Akárhogy is történt, az ítélet már öregedő, gyenge nőszemélyként említi a nemrég még rettegett parasztvezért. A bíróság a tíz vádpontból kilenc alól felmentette Varga Katalint, ám az állami közbiztonság, a közbéke elleni vétség és a jobbágyok földesuruk elleni izgatása címén háromhavi börtönre ítélte.

Varga Katalin a büntetés letöltése után, 1851. május 21-én szabadult, 49 évesen. Az érchegységbe nem mehetett vissza, így hazatért szülőfalujába, Halmágyra, ahol rendőri megfigyelés alatt tartották. Hivatalos iratokban 1852-ben szerepel utoljára a neve: a jelentés szerint már nem kell tartani tőle, csendesen él, kétkezi munkából tartja fenn magát. További életéről nincsen semmilyen információnk, neve még faluja halotti anyakönyvébe sincs bejegyezve. Vannak, akik szerint koldusként halt meg, mások szerint visszatért hű bányászai közé, akik még generációkon át legendákat meséltek róla.

Nyáry Krisztián új portrésorozata a BBC History 2015. decemberi és rákövetkező számaiban olvasható.