Menyhért, Mirjam
10 °C
25 °C

Hitler még a sírból is irányítani akart

2015.12.24. 08:26
A Führer futára ostoba és félművelt, de legalább őszinte volt, a barátnője csinos és beszédes. Arnold Weiss pedig zsidó menekültből lett amerikai katona, aki brit társával épp 70 éve, 1945 karácsonyán megtalálta Hitler végrendeletét. Kiskamaszként érkezett az Egyesült Államokba, hét évvel később már az amerikai katonai titkosszolgálat soraiban üldözött náci szökevényeket. Eseteiben rendszeresen nagy segítségére volt a német precizitás, az árvaházban tanult keménység és a müncheni telefonkönyv.

„Értse meg, még nem vagyok kész arra, hogy mindent elmondjak. Az emberölés nem évül el″ – mondta a 78 évesen már kicsit meggörnyedt, mégis elegáns, élére vasalt amerikai cégvezető a Washington Post újságírójának, amikor először faggatta a második világháborús emlékeiről. A nürnbergi ortodox zsidó árvaházat, üldöztetést, veréseket és a Kindertransportot, ami gyerekként kimenekítette a náci Németországból, olykor nyilvánosan is megemlítette, de arról nem szívesen árult el részleteket, hogy mit talált huszonévesen Dachau felszabadításakor, majd hogy üldözött a háború után náci szökevényeket.

Arnold Weiss 1945-ben
Arnold Weiss 1945-ben
Fotó: Wikimedia Commons

A befektetési bankár végül három évvel és néhány szívműtéttel később szólt vissza, hogy ha az újságírót még mindig érdekli a téma, szeretné még a halála előtt elmondani, mit élt át. Nem akarta, hogy hónapról hónapra fogyatkozó volt bajtársaival elképesztő történetüket magukkal vigyék a sírba. Az Arnold Weiss halála előtt öt évvel készült cikk és más interjúk alapján utánajártunk, hogy találták meg Hitler végrendeletét épp 70 éve, 1945 karácsonyán.

Nürnberg: nyomasztó volt már a nácik előtt is

A történet Nürnbergben kezdődik, a világválság éveiben. Arnold H. Weiss akkor még Hans Arnold Wangersheim volt, egy kisebb helyi notabilitás, a nürnbergi Acht-Uhr-Abendblatt sportújságírójának fia. Apja korán elhagyta feleségét, és vele három gyerekét, a fiút és két lánytestvérét. A könyvelőként dolgozó anya, Thekla Rosenberg nem tudta mindhármukat eltartani, ezért a fiút árvaházba adta a Nürnberg melletti Fürthbe 1930-ban, amikor Arnold még csak hatéves volt. Innen sok jóra nem emlékezett: pocsék menza, testi fenyítés, kőkemény napirend hajnali és esti imával, az iskola mellett napi három héber- és két Talmud-órával. „Elég nyomasztó volt már azelőtt is, hogy a nácik hatalomra kerültek″ – kis termete, feltűnő pajesza és kipája miatt rendszeresen megkergették-megverték az utcán.

De legalább az árvaház a nagyanyja házától nem messze állt, így hetente egyszer ehetett egy jót. És később derült ki, hogy más előnyei is voltak, sok minden ragadt itt rá, ami később jól jött az életben.

Azok a verések megedzették az embert, gyorsan megtanultuk, hogy álljunk ki magunkért. A helyzet megtanított rá, hogy ne mutassuk ki az érzéseinket, építsünk falakat magunk köré, és soha ne mutassunk gyengeséget.

Ezeket a tapasztalatokat, bármilyen fájdalmasak is voltak, az amerikai hadseregben, később a katonai titkosszolgálatnál, a jogi egyetemen, végül nemzetközi befektetési bankok munkatársaként és vezetőjeként kamatoztathatta. Ahogy a harmincas években is, amikor az elnyomással, éhezéssel kellett szembenéznie. Ahogy a zsidó diákokat minden más iskolából kitiltották, Fürth zsidó iskolájának létszáma megháromszorozódott, Weiss szerint egy ideig ide járt Heinz Alfred (később Henry) Kissinger és öccse, Walter is, akik más úton ugyan, de maguk is az Egyesült Államokban kötöttek ki. Ahogy Weiss: az árvaházban 1938-ban egyszer csak azt mondták neki, pakoljon össze.

Mengele a szemembe nézett

A második világháború végének hetvenedik évfordulója körül sorozatunkban először az Auschwitz után Amerikában gyári munkásból pszichológussá vált magyar nő, Edith Eger életét mutattuk be. Arról, hogy egy erdélyi származású amerikai katona, majd későbbi nürnbergi főügyész hogyan élte meg a második világháborút, Ben Ferencz-portrénkban írtunk, a nürnbergi perről magáról itt. Budapest ostromának elejéről erre, végéről Vitray Tamás történetén keresztül itt emlékeztünk meg. Nagyképünkön a 70 éve a családjuk számára kijelölt csillagos házba vittünk vissza ma már idős, akkor még gyerek túlélőket. A málenkij robotra hurcolt Miklósi Károly történetéről életrajzi könyve kapcsán írtunk.

Máig nem tudja, hogy került a megmenekítendő gyerekek közé, ráadásul pont az amerikai transzportba, de a családjától már eléggé eltávolodott ahhoz, hogy a kalandot lássa benne, és örömmel vágjon neki az útnak. (Henry Kissinger egy vacsorán sok évvel később azt mondta, nem emlékszik Weissre, akinek visszaemlékezése szerint Kissinger öccse, Walter volt az évfolyamtársa. A fürthi születésű Kissinger egyébként még focizott is a helyi SpVgg Fürth ifiben, mielőtt családjával szintén 1938-ban Londonon keresztül New Yorkba menekült.)

Újra Európában: nácivadászat telefonkönyvből

Weiss, aki egy wisconsini amerikai focistától kölcsönözte új nevét, Milwaukee-ba úgy került 13 évesen, hogy azt hallotta, ott beszélnek németül. Árvaház helyett hajléktalanul élt, cipőket pucolt és újságot hordott ki, amígy egy wisconsini család be nem fogadta. Mire visszatért Németországba az akkori világ egyik leghatalmasabb hadseregének tagjaként, hamisítatlan középnyugati akcentusa mellett amerikai családja volt a kiirtott német rokonok, barátok és iskolatársak helyett. (Vér szerinti anyjának és lánytestvéreinek szerencséje volt: ő segített nekik az Egyesült Államokba jutni.)

Dachau felszabadításában is részt vett, egész öregkoráig álmodott a koncentrációs tábor szagával. A felkelés miatt a krematóriumok nem működtek, oszlásnak indult testek hevertek halmokban a barakkok közt. 

Dachauban százával haltak az alultáplált emberek a felszabadítás után is, miközben nem egy kápót meglincselt a tömeg. A rabok titokban vezetett listáin pedig Weiss megtalálta az apja nevét: ő is megjárta a tábort. Később tudta meg, hogy új feleségével Brazíliába költözött, ott halt meg, mielőtt kapcsolatba léphettek volna.

Weiss 1945-ben még csak 21 éves volt. A háború vége után náci szökevényeket kutatott fel, tudósoktól könyvelőkön át szakácsokig. Volt olyan SS-katona, akit egyszerűen kinézett a müncheni telefonkönyvből. A volt theresienstadti és auschwitzi lágerőr valószínűleg abban bízott, hogy alacsony rangja miatt megússza a felelősségre vonást, még a katonai iratai is nála voltak, amikor Weiss elfogta. „Kihallgattam elég sok gonosz embert, de itt a lelkiismeretfurdalás teljes hiánya elképesztő volt. Neki Auschwitz, ahol több mint egymillió embert öltek meg, csak egy munka volt, a zsidókat egyszerűen nem vette emberszámba″ – emlékezett. Nagyanyja, akihez hetente átjárt az árvaházból, nem élte túl a háborút, Theresienstadtot is megjárta, és épp Auschwitzban halt meg.

A kápók. Onnan jött az ötlet.

– magyarázta Weiss, hogy bíztak menekültként élő volt koncentrációs tábor-foglyok gondjaira vagy egy tucat alacsony rangú, a szövetséges felderítés radarja alatt elbújó tömeggyilkost. 70 évvel ezelőtt is menekültek százezrei éltek Európában, csak nem a szíriai, hanem az épp véget ért világháború áldozatai voltak. München környékén, főleg volt német laktanyákban több táboruk is volt, és tulajdonképpen semmi nem tiltotta meg az amerikai katonáknak, hogy a gyanúsítottakat szembesítsék áldozataikkal. „Sosem mondtuk meg nekik, hova megyünk. Akkor jöttek rá, mi vár rájuk, amikor meglátták a barakkokat″ – emlékezett vissza Weiss, aki soha nem nézett a visszapillantó tükörbe, amikor elhajtottak.

Csak olyanokat küldtek a biztos halálba, akik bevallották, hogy önként vettek részt a népirtásban, és őket  is csak a feljebbvalóik engedélyével. Vagy legalábbis rábólintásával. Weiss szerint a katonák társaikról, tisztjeikről szóló írásba adott vallomásait összevetették a német katonai nyilvántartással, hogy véletlenül se foghassanak mellé.

Ben Ferencz, az utolsó élő nürnbergi ügyész, akivel mi is készítettünk világháborús sorozatunkban interjút, erről azt mondta: nehéz a mai viszonyok alapján megítélni az akkor használt módszereket. Ő is volt, hogy felhúzott pisztollyal csikart ki vallomásokat, mielőtt még a Nemzetközi Büntetőbíróság alapjait letette.

A barna eminenciás jobbkeze

Weissnek bőven akadt munkája Bajorországban, a nácizmus szülőhazájában. A legemlékezetesebb megértéséhez tudni kell, hogy a háború vége után még sokáig kitartott a szóbeszéd, hogy Hitler valójában nem lett a bunkerben öngyilkos – valójában egy északolasz barlangban bujkál, a svájci Alpokban pásztorkodik, a francia Evianban krupié, és lényeg a lényeg, inkognitóban várja, hogy felépíthesse a Negyedik Birodalmat.

A bizonyítékokat rejtő Hitler-bunker a szovjet zónához tartozott, és a szovjetek nem voltak érdekeltek a mendemonda eloszlatásában. Sőt, még az Izvesztijában is jelentek meg rémhírek a brit zónában élő és viruló Hitlerről és Eva Braunról. Nehogy a legyőzött németek vérszemet kapjanak és fellázadjanak, a világsajtót bejáró pletykák ellenszereként Weiss szerint „legfelsőbb szinten″ határozták el, hogy bizonyítékot találnak a Führer halálára. Ehhez kezdtek el szemtanúkat keresni, akik az utolsó napokban láthatták a bunkerban.

„A legmagasabb rangú körözött náci a listánkon Bormann, a barna eminenciás volt. Rémlett valahonnan, hogy a helyettese müncheni volt″ – idézte fel Weiss. És tényleg: Martin Bormann birodalmi miniszter jobbkeze, Wilhelm Zander szintén szabadlábon volt. A nyomozás megint a telefonkönyvvel indult, ahol bár több Zander is szerepelt, végül sikerült előállítani az SS-tiszt anyját és a testvérét. Utóbbi elszólta magát: a testvérének van egy nagyon vonzó, jóval fiatalabb barátnője, aki 21 éves és a szüleivel él.

Még letartóztatási parancs sem kellett. A németek már az amerikai Gestapónak hívtak minket.

Az ijedt nőt két nap börtön annyira megtörte, hogy elárulta Zander álnevét és rejtekhelyét. Az amerikaiak és a britek összefogtak: Weisshez egy civilben oxfordi történészprofesszor, a szódásszifon-szemüveges Hugh Trevor-Roper őrnagy és még egy segítő csatlakozott, hogy felderítsék a forró nyomot. Mire elértek a birtokra, ahol Zander kertészként bujkált, már hűlt helyét találták, hetekig hiába hajszolták. Aztán egyszer csak befutott a hír: a német precizitástól még szökevényként sem könnyű megszabadulni, Zander álnevén valaki tartózkodási engedélyt kért a cseh határ közelében, Vilshofenben.

1945 karácsony: Hitler végrendelete

Hajnal négyre értek a faluba, Zandert egy nővel találták az ágyban, Weiss eltette emlékbe a Berettát, amit elvett tőle. A férfi még München felé az autóban is égre-földre esküdött, hogy ő Paustin, nem Zander. Hazaérve azonnal elkezdték a kihallgatást, rangidősként Trevor-Roper kérdezett, Weiss tolmácsolt. Aztán végül ő emelte a tétet: „A családod is a kezünkben van″ – mondta, pedig csak Zander barátnőjét tartóztatta le. Weiss szerint ezzel sikerült megtörni. „Igen, igazuk van. Én vagyok Wilhelm Zander, az SS Standartenführer.″

Mikor látta utoljára Göringet? Goebbelst? Himmlert? Ki volt a Führerrel az utolsó órákban? Hogy jutott ki a bunkerből? Miután a kilétére fény derült, Zander hat órán át beszélt. Weiss szinte csak futólag kérdezett rá, miért hagyta el a bunkert.

Fontos küldetést kaptam. Gondolom, látni akarják a dokumentumokat.

Zander elvezette a párost Tegernsee-be, az eredeti búvóhelyére. A birtokon állt egy kiszáradt kút, amiből egy műbőr bőröndöt kapartak elő. Első pillantásra csak Zander SS-egyenruhája volt benne, de egy rejtett zsebből előkerült egy nagyalakú boríték.

Mein Gott!

– váltott önkéntelenül németre Weiss. A borítékban Hitler végrendelete volt, azaz két írógéppel géppapírra írt dokumentum, pecsét nélkül. Az első a magán-, a másik a politikai végrendelet, mellettük a Führer Eva Braunnal a halálos ágyon kötött házasságát igazoló kivonat.

A tanú Bormann, akit Hitler leghűségesebb párttársának nevezett, és végrendelete végrehajtójának tett meg. (Bormannt a nürnbergi perben távollétében halálra ítélték, mivel nem tudták, hogy már meghalt.)

„Évszázadok fognak eltelni, de városaink és emlékműveink romjaiból mindig újra megújul majd a gyűlölet a végső soron felelős nép ellen, melynek mindezt köszönhetjük: a nemzetközi zsidóság és segítőik ellen!″ – írta Hitler a végrendeletében, melyben a Führer Himmlert és Göringet kizárta a pártból, és 17 fős új kormányt nevezett ki. És amelyet a sors iróniája folytán egy amerikai zsidó menekült olvasott elsőként.

Trevor-Roper szerint az „ostoba és félművelt, de őszinte″ Zander könyörgött, hogy ne rá bízzák a nagy küldetést, a dokumentumok az új birodalmi elnöknek kinevezett Karl Dönitzhez juttatását. (Zander a három kijelölt futár egyike volt, Dönitz a német haditengerészet főparancsnoka és Adolf Hitler öngyilkosságát követően 23 napig Németország elnöke.) Idealistaként Führer mellett akart meghalni, de miután Hitler öngyilkos lett, inkább megszabadult a dokumentumoktól, belátva, hogy a náci Németoszágnak befellegzett.

Építeni akart, nem rombolni

Az ügyet ezzel lezárták: nem is lehetett annál meggyőzőbb bizonyíték, hogy a Führer halott, mint egy irat, amiben kifejti, hogy inkább vet önkezével véget az életének, mint hogy állatkerti mutatványként hurcolják meg, azaz hogy elkerülje a leváltás vagy a kapituláció szégyenét.

Weiss nem győzött álmélkodni azon, hogy Hitler elhitte, a Harmadik Birodalom feltámadhat poraiból az öngyilkossága előtt kiadott parancsai nyomán.

Még a sírból is irányítani akarta Németországot. Ezt nevezem chutzpah-nak!

– mondta Weiss a hübriszt, azaz gőgöt jelentő jiddis szót idézve. Hitler végrendeletének története egyébként egymásnak részben ellentmondó források alapján maradt fenn, az 1979-ben brit főnemesi rangot kapott, világhírű történészként ismert Trevor-Roper például nem említi könyvében Weiss szerepét, amit ennek ellenére számtalan amerikai dokumentum alátámaszt. Abban sem értenek egyet a források, hogy pontosan december 24-én vagy 26-án ütöttek-e rajta Zanderen.

Az biztos, hogy a dokumentumokat a nürnbergi perben felhasználták bizonyítékként, itt Weiss egyébként tolmácsként is dolgozott, majd a háború után jogot és közgazdaságtant tanult. Dolgozott az amerikai pénzügyminisztériumban, később egy főleg fejlődő államokban aktív infrastruktúra-fejlesztéssel foglalkozó vállalat vezérigazgató-helyetteseként. „Belgiumban, Franciaországban, Németországban épp elég pusztítás tanúja lehettem. Elhatároztam, hogy építeni szeretnék, nem rombolni. Tudtam, hogy a háborúban látottaknál sokkal jobban is lehet csinálni a dolgokat″ – emlékezett vissza pályafutására. Öt éve, 2010 decemberében halt meg 86 évesen.