Orbán
13 °C
23 °C

Hogyan zajlott Hóman Bálint pere a népbíróság előtt?

2016.01.24. 19:59 Módosítva: 2016-01-24 19:59:52
Az elmúlt hónapokban Hóman Bálint politikusi és történészi életpályája több ügy kapcsán is viták kereszttüzébe került. Ezek során többször is szóba került Hóman népbírósági pere és az ennek végén megszületett ítélet. Ungváry Krisztián a BBC History magazin januári számában tekintette át, hogyan értékelhetjük ezt az eljárást.

Ungváry már írása elején siet leszögezni, hogy a népbíróságok működésének megítélése ma sem egyértelmű, és ahogy a nem sokkal korábban lefolytatott, Bárdossy-, Imrédy-, Sztójay- és Szálasi-per kapcsán is bebizonyosodott, „sem a bíróságok, sem a vádhatóság felkészültsége nem megfelelő”. Ezek a problémák a Hóman elleni eljárás során is tetten érhetők voltak.

Jellemző volt az is, hogy „ebben az időszakban a vizsgálatokat végző politikai rendőrség, illetve a népügyészség reprezentánsainak jelentős része még zsidó származású volt”. A történész szerint azonban ennek nem valamiféle – a népbíróságok működésével kapcsolatban akkor és később is egyes körökben felemlegetett – „zsidó bosszúvágy” volt az oka, hanem az, hogy „az új rendszer ezekbe a funkciókba előszeretettel nevezett ki korábbi üldözötteket, mivel esetükben nem kellett foglalkozni a múltra vonatkozó politikai ellenőrzés fáradságos munkájával”.

Azonban ezek a körülmények két, a Hóman-perben is tetten érhető gondot okozott.

  • Egyrészt mivel a kinevezettek többsége nem értett a büntetőjoghoz, az ügyészségi munka „katasztrofális színvonalúnak bizonyult”.
  • Másrészt ebből a gyakorlatból az is következett, hogy a pereket lefolytatóknak „zömmel olyan ügyekben kellett eljárniuk, amelyek közvetlen hozzátartozóik sorsát is érintették”.

Ebből azonban nem az következik, hogy az eljárások a zsidóság ellen elkövetett bűncselekményekre koncentráltak volna; éppen ellenkezőleg: a bíróság Hóman ügyében is inkább az egyébként nehezebben bizonyítható politikai vádakkal foglalkozott, a „zsidóügyeket” pedig igyekeztek minél kevésbé kidomborítani a vádakban, hogy ezzel is megpróbálják megőrizni az eljárás objektivitásának látszatát.

Ez a szőnyeg alá söprő magatartás a »zsidó bosszú« rémképét semennyire sem csökkentette, viszont a népbírósági perek minősége szempontjából fatális következményekkel járt. Alapvető vádpontok sikkadtak el emiatt

– fogalmazott Ungváry.

Elmaradt vádak

Így történhetett meg az, hogy az 1946. február 23-án megszületett, és elsősorban a politikai felhasználhatóság szempontjainak figyelembe vételével összeállított  vádiratból is kimaradtak lényeges pontok. A vád alapvetően hét pontból állt:

  1. hadüzenet,
  2. belépés a Nemzeti Szövetségbe 1944 szeptemberében,
  3. politikai beszédek a háború folytatása mellett,
  4. kapcsolat a nyilasokkal,
  5. zsidótörvényekkel kapcsolatos ügyek,
  6. Hóman Telekihez írt 1940 nyári memoranduma,
  7. egyéb antiszemita és demokráciaellenes beszédei.

„Az 1. és 4. pontban szereplő vádak gyenge lábakon álltak, mivel a hadüzenet kapcsán Hóman felelőssége nem állapítható meg, a nyilasokkal való kapcsolata egyáltalán nem volt barátinak tekinthető. A 2. és a 6. pont is erőltetett volt, mivel egyik kapcsán sem lehetett bizonyítani azt, hogy (morális szempontból csakugyan vállalhatatlan) cselekedete komolyabb következményekkel járt volna” – írja Ungváry.

A történész ezután felsorolja azokat a pontokat, amelyek kimaradtak a vádiratból, annak ellenére, hogy ezek jó részét könnyebben bizonyíthatta volna az ügyészség, mint a fentieket.

  1. „Nem rótták fel Hómannak, hogy kultuszminiszterként a numerus clausus alkalmazásának lelkes és túlbuzgó híve volt. Egyik első ténykedéseként 1932-ben utasította az egyetemeket, hogy a felvételeknél szigorúbban járjanak el. 1933 őszén Hóman a parlamentben már bejelentette azt is, hogy a kormány a numerus clausust a középiskolákra is ki akarja terjeszteni. Az eredmény nem is váratott sokat magára: a zsidó diákok arányszáma az egyetemeken és főiskolákon a korábbi 9,7 százalékról 1937-re már 3,9 százalékra csökkent.
    Ezzel párhuzamosan rendkívül megemelkedett a csupán elégségesen érettségizett „keresztény” hallgatók száma, arányuk az egyes karokon elérte, sőt több helyen meg is haladta az 50 százalékot! Még az az abszurd helyzet is előfordult, hogy rendkívüli hallgatóként elégtelen érdemjeggyel is felvettek „keresztény” jelentkezőt, ha az illető ígéretet tett a pótérettségire. Mivel a zsidó jelentkezőkből csak a legjobbakat vették fel (a jelesen érettségizettek töredékét), ezért elképzelhető az a színvonalbeli különbség, ami az egyetemeken ennek hatására kialakulhatott a tehetségesek és a tehetségtelenek csoportja között. Nem véletlen, hogy a gyengébb képességű hallgatók egy része frusztrációját zsidó társai rendszeres verésével vezette le, a korszakban az egyetemi randalírozások folyamatosak voltak. Hóman ezzel egyrészt hozzájárult ahhoz, hogy a magyar felsőoktatást elöntse a gyenge képességű, színvonaltalan és többszörösen frusztrált jelentkezők áradata, másrészt megfosztotta az országot elitjének egy részétől.
  2. Nem rótták fel Hómannak azt sem, hogy a rendszeres egyetemi zsidóverések kapcsán gyakorlatilag nem tett semmit, azt leszámítva, hogy sajnálkozva megjegyezte: a zsidókérdést nem bunkósbottal kellene megoldani. A verekedések főkolomposait azonban nem büntette meg. Egyetlen keresztény hallgatót sem távolítottak el magyar egyetemről azért, mert fizikai atrocitásokat követett el zsidó társaival szemben.
  3. Nincs nyoma annak, hogy a vizsgálat és ennek nyomán az ítélet foglalkozott volna Hóman zsidótörvény-előkészítő tevékenységével, holott erre dokumentum is utal. Hóman 1938. február 25-én terjesztette elő a minisztertanácsnak az értelmiségi munkanélküliség felszámolását célzó programját. Ennek második pontjában az „idegen állampolgárok” – azaz a zsidók – visszaszorítását és kiutasítását javasolta.
    Ötletei közül újnak minősült az a követelés, hogy az értelmiségi munkanélküliség kezelésére kormánybiztosság állítandó fel. A kormánybiztos feladata a magántőke ellenőrzése lett volna, amely bejelentési kötelezettséggel tartozna az értelmiségi munkakörökben történő minden változásról – a későbbiekben a zsidótörvény ezt a követelését meg is valósította. A 19. pont szerint „Közmunka, közszállítás, ipari kedvezmény, kiviteli és behozatali engedély csak annak adható, aki igazolja, hogy bizonyos számú keresztény munkaerőt máris foglalkoztat vállalatában.” Ez az ötlet a zsidótörvény megelőlegezése volt, mivel annak lényege éppen a zsidók és a keresztények „arányosítását”, azaz a totális numerus clausust jelentette.
  4. Nemcsak Hóman perében, hanem érdekes módon egyetlen más politikai perben sem foglalkozott a vádhatóság annak megállapításával, hogy ki hozta létre a kormánypárt „zsidóbizottságát”, milyen tevékenység is folyt ebben a testületben, és kik voltak a tagjai.
  5. Nincs nyoma annak sem, hogy Hómanon számon kérték volna azt a jogsértés-sorozatot, amelyet leginkább az „Őrségváltás”, illetve a zsidótörvény felügyeletére hivatott „Értelmiségi Kormánybiztosság” kifejezéssel foglalhatunk össze. Az „arányosítás” Hóman akaratának megfelelően a zsidótörvényben kötelezően előírt céllá vált, a kormánybiztosság ötlete kiegészült azzal, hogy feladata lett az „arányosítás”, azaz a zsidótörvény végrehajtásának ellenőrzése. A Hóman által felügyelt Értelmiségi Kormánybiztosságnak papíron az értelmiségi munkanélküliséget kellett volna megszüntetnie, de a gyakorlatban ez csak a zsidók „keresztényekkel” történő kicserélését jelentette. Ehhez az intézmény rendkívül széles körű jogosítványokat is kapott. A nemzsidók pozitív diszkriminációját felváltotta a zsidók szisztematikus negatív diszkriminációja, azaz a totális numerus clausus.
  6. Nem vonták felelősségre Hómant azért sem, hogy saját miniszteri hatáskörben rendelte el a 6 százalékos zsidókvóta alkalmazását a középiskolák első évfolyamára történő felvételeknél is. Azért sem vonták felelősségre, hogy négy budapesti középiskolában, ahová több zsidó felvételét engedélyezte, elrendelte a zsidó és nem zsidó tanulók fizikai szegregálását. Ezen politikai felelősségét nem szünteti meg az a tény, hogy a rendelkezés a felekezeti iskolákra és néhány más iskolatípusra nem vonatkozott, és az sem mentség, hogy a közoktatásból kiszorulók bejuthattak a szakmunkásképzésbe. Már a korabeli újságok is beszámoltak ugyanis arról, hogy Hóman intézkedései miatt a zsidónak minősített tanulók tömegei szorultak ki a középiskolai oktatásból.
  7. Csak részben vonták felelősségre Hómant azért, mert elviekben további radikális intézkedéseket követelt. A vizsgálat nem tárta fel kellően azokat a kormánypárt jobbszárnya által 1943-ban, illetve 1944 februárjában készített memorandumokat sem, amelyeket Hóman is aláírt. Ezek a memorandumok további radikális zsidóellenes intézkedéseket követeltek. Hóman a memorandumok aláírását elismerte, de motívumaira a bíróság előtt magyarázatot nem adott.
  8. Egyáltalán nem vonták felelősségre Hómant a sportélet „zsidótlanításáért”, holott ez a kérdéskör is az ő tárcájához tartozott, és ezen a területen ő törvényi felhatalmazás nélkül radikálisan járt el.

Ellentmondásos ítéletek

Hóman Bálint

Nem csoda, ha a rosszul összeállított vádiratot ellentmondásos ítéletek követték. Hómant a Budapesti Nemzeti Bizottság (BNB) háborús bűncselekmény mellett népellenes bűncselekményért is elmarasztalta, Ungváry álláspontja szerint teljes joggal. A hangsúly azonban már ekkor is a háborús bűncselekményre helyeződött, részben politikai okok miatt, részben azért, mert népellenes bűncselekményekre a legsúlyosabb esetben is csak 5 év fegyházbüntetést lehetett volna kiszabni, Hómant pedig már a BNB is 10 év fegyházra ítélte.

A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT)  1946. augusztus 17-i ítélete aztán „a BNB rossz, de még viszonylag differenciáltnak tekinthető ítéletét megváltoztatta, és a terhelt össztevékenységét háborús bűntettnek minősítette, anélkül, hogy bármi alól felmentette volna”. Ez az ítélet „ugyan súlyosbította a minősítést, de a téves minősítés eltussolta Hóman Bálint tényleges felelősségének lényegét, ami valójában nem a háborús bűntettben, hanem a népellenes bűntettben lett volna pontosan megfogalmazható” – folytatja Ungváry.

Az eljárás, illetve az ítélet hibái nyújtottak aztán lehetőséget azoknak, akik a Hóman ügyében született ítéletek felülvizsgálata mellett kardoskodtak. Több elutasítás után a Fővárosi Ítélőtábla 2014. áprilisában rendelte el a perújítást, hogy aztán a Fővárosi Törvényszék 2015 márciusában felmentse Hómant a háborús bűntettek vádja alól.

Az ítélet azonban egyáltalán nem tért ki a BNB és a NOT által is elismert népellenes bűncselekményekre, kimondva, hogy „jelen perújítási ügyben kizárólag a háborúba való belesodródás lehetett a bizonyítás tárgya". Ez az eljárása több mint sajátos, hiszen a NOT ítélete leszögezte, hogy az ítélet büntetni kívánja „a vádlott egyes olyan tevékenység[ét] is”, amelyet népellenes bűntettként minősített a Népbíróság, mert „nincs kétsége az Országos Tanácsnak atekintetben, hogy a vádlottnak a nép érdekeit súlyosan sértő jogszabályok kezdeményezésében vagy meghozatalában következetesen népellenes hivatali működése, nyomtatvány, beszédek útján megnyilatkozásai végső fokon a háborús célt szolgálták”.

Budapest, 1945. november 23. Hóman Bálint, a háborús bűnökkel vádolt egykori kultuszminiszter Andrássy úti cellájában. Hómant a bíróság életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. A volt miniszter valószínűleg 1951-ben halt meg a váci fegyházban.
Budapest, 1945. november 23. Hóman Bálint, a háborús bűnökkel vádolt egykori kultuszminiszter Andrássy úti cellájában. Hómant a bíróság életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte. A volt miniszter valószínűleg 1951-ben halt meg a váci fegyházban.
Fotó: MAFIRT / MTI

Mint Ungváry részletesen kifejti, a Fővárosi Törvényszék az eredeti ítélet további megállapításait nem vizsgálta, és kihasználta, hogy a NOT ítélete nem volt teljesen egyértelmű, illetve azt, hogy az „össztevékenység” kifejezést úgy értelmezte, hogy annak fennállásához minden olyan cselekmény elkövetése szükséges, amely a per tárgyát képezte, pedig erről eredetileg szó sem volt.

Összességében elmondható, hogy Hómant egy koncepciós elemeket sem nélkülöző, de mindenképp súlyos hibákkal tarkított eljárásban ítélték el, elsősorban nem is azért, amiben valóban bűnös volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ártatlan lett volna, és a Fővárosi Törvényszék sem mentette fel teljes körben a vádak alól.

"Minden jel arra mutat, hogy Hóman mai rehabilitálóit ugyanaz vezeti, mint korábbi bíráit is, csak éppen fordított értelemben” – írja Ungváry, aki cikkét azzal zárja, hogy ugyan kijelenthető: „Hóman senkinek nem kívánta a halálát. Másrészt viszont nem is foglalkozott azzal, hogy az érintettekkel mi történik, a hozzá eljutó információkat rémhírnek minősítette, és meg sem próbálta azok ellenőrzését. Nyilván azért, mert nem érdekelte a megbélyegzett százezrek sorsa. Ahhoz viszont nevét, történészi és politikai tekintélyét adta, hogy faji definíciók alapján a magyar lakosság 6 százalékát alapvető emberi jogaitól megfosszák, részben vagyontalanítsák és távlatilag kitelepülésre kényszerítsék, mint ahogyan az a zsidótörvény preambulumában is szerepel.”

A cikk teljes terjedelmében a BBC History magazin 2016. januári számában olvasható.