A Loch Ness-i szörny a tudósokat is átverte
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Sir Alister Hardy professzor 1960 júliusában megejtette szokásos éves kirándulását Skócia nyugati partjára. Hardy az Oxfordi Egyetem zoológiai tanszékének vezetője, a Royal Society tagja volt, és a planktonbiológia nemzetközi hírű szakértőjeként tartották számon.
Azon a nyáron viszont egy egészen másfajta vízi élőlény foglalkoztatta a professzor képzeletét. Régóta töltötte már a szabadidejét egy öt évvel korábban egy Peter Macnab nevű banktisztviselő által készített fekete-fehér fotó tanulmányozásával. Ezen két fekete púp volt látható, amint a tükörsima vízben a hegyfokon álló torony romjai felé úszik. A rom egyértelműen azonosítható volt Urquhart kastélyával, amely Skócia legnagyobb térfogatú édesvízi tavának nyugati partján magasodott. A korábban kétkedő oxfordi professzor a képet látva megtért, és a dokumentumot a teremtmény „eddigi legerősebb bizonyítékául” ismerte el.
Loch Ness szörnyéről sokféle elmélet kerengett már akkoriban is, ám a legelterjedtebb szerint a plezioszauruszok 6 és 15 méter közötti hosszúságúra saccolt leszármazottja volt – ám ezek a vízi hüllők a „hitetlenek” szerint már jó 65 millió éve kihaltak. Bár egy populáció fennmaradása meglehetősen valószínűtlennek tűnt, mégis makacsul tartotta magát az elképzelés: az újkorban először 1933-ban bukkant fel, s hol a tóban, hol annak partján észlelték a hosszú nyakú, púpos hátú jövevényt.
1934 áprilisában azután egy londoni orvos, dr. R. K. Wilson készített egy drámai felvételt egy apró fejben végződő hosszú, görbe nyakú lényről, amint éppen kiemelkedik a vízből. A képet a világ minden táján leközölték az újságok, milliók tértek át miatta a „szörnyhitre”, s a 20. század egyik legismertebb fényképévé vált. 1994 óta a legtöbb szakértő egyébként azt tartja róla, hogy ügyesen elkészített hamisítvány: fia és barátai segítségével Marmaduke Wetherell gyártotta egy játék tengeralattjáróról, azzal a céllal, hogy átverje a Daily Mailt. A lap ugyanis annak idején, mint hivatásos vadászt megbízta őt a Loch Ness-i szörny rejtélyének felderítésével, ám az általa felfedezett szenzációs nyomokról kiderült, egy közönséges víziló hagyta azokat, ezért munkaadói nyilvánosan nevetségessé tették.
Sokasodnak a hívők
A szörny népszerűsége az 1950-es években egyre magasabbra szökött, egy sor fotót és tanúvallomást tettek közzé, s ekkor született Constance Whyte Több mint legenda című könyve is. Whyte nyolcvanat is meghaladó észlelést összegezve arra a következtetésre jutott, hogy a lény az elzárt Ness-tó védelmében évmilliókon át fennmaradt plezioszauruszok egyik példánya.
A könyv épp akkor látott napvilágot, amikor a közvélemény képzeletét amúgy is felcsigázták az úttörő televíziós természetfilm-sorozatok, így például a természetvédő és ornitológus Peter Scott 1955-től egészen 1981-ig futó Look vagy David Attenborough 1954 és 1963 között sugárzott Zoo Quest című BBC-sorozata. Ezekben nemegyszer feltűntek olyan élőlények, melyeknek a létezését a tudomány addig nem is sejtette vagy egyenesen tagadta: a cetcápa, a komodói sárkány vagy a 60 millió éve kihaltnak hitt bojtosúszós hal. Emiatt sokan hitték, hogy akár egy plezioszaurusz is évmilliókig rejtve maradhatott a 240 méteres mélységet is elérő, közismerten átlátszatlan felszínű skóciai tóban.
Ugyanakkor egyetlen kézzelfogható bizonyítékot, csont- vagy szövetmaradványt sem tudott felmutatni senki, nem is beszélve élő példányról.
Az önfejű szörnyvadász
A londoni Természettudományi Múzeum igen határozottan tagadta a szörny létezését. 1959 októberében az igazgatóság írásba foglalta, hogy a múzeum alkalmazottainak megtiltja „a Loch Ness-i jelenség” tanulmányozását. A figyelmeztetést elsősorban dr. Denys Tuckernek címezték, aki a halak szakértője, a múzeum ifjú és önfejű kurátora volt. Az elsősorban az angolnák vándorlásával foglalkozó Tucker ígéretes tudósnak számított egészen 1959 márciusáig, amikor egy hatalmas, púpos állatot vélt felfedezni a Loch Ness vizében. Úgy gondolta, hogy az nem más, mint egy bizonyos hosszú nyakú plezioszaurusz, az Elasmosaurus, s ezt később Tim Dinsdale repülőmérnök is megerősítette, aki lefilmezte a púpos objektumot. A mozgókép óriási szenzációt keltett, amikor a BBC 1960 júniusában műsorára tűzte.
Főnökeivel szembeszállva Tucker londoni és cambridge-i tudományos összejöveteleken is a „Loch Ness-i plezioszaurusz” mellett érvelt. A múzeum vezetői még a canterburyi érsek ítéletét is mellékelték, aki azt tanácsolta a fiatal tudósnak, „ne foglalkozzon az angolnákkal, inkább Isten felé forduljon”. Amikor Tucker nem engedelmeskedett feletteseinek, kirúgták, és megtiltották, hogy betegye a lábát a Természettudományi Múzeumba. Akkor is kitartottak döntésük mellett, amikor választókörzetének parlamenti képviselője emelt szót Tucker érdekében, sőt a brit Alsóházban is vitatkoztak róla.
Nem ő volt azonban az egyetlen, aki a szörny keresése közben veszítette el az állását. Roy Mackal biokémikus, a Chicagói Egyetem adjunktusának felívelő karrierje akkor tört derékba, amikor 1965 szeptemberében a tóhoz látogatott. A lelkes szörnyhívők által létrehozott Loch Ness-i Jelenség Nyomozóirodája (LNPIB) katonai mintájú szervezete szippantotta be, amelynek elszánt kutatásait önkéntesek tucatjai segítették. A Nyomozóiroda felszerelése a brit légierő által leselejtezett fényszórókat, masszív felderítő teleobjektíveket, egy rikító sárga tengeralattjárót, mélyvízi pásztázó szonárokat, valamint gelignitnek nevezett robbanózselatint is tartalmazott – utóbbi arra szolgált, hogy robbantásokkal kényszerítsék a felszínre a szörnye(ke)t.
Elmés szörnycsapdák
Mackal skóciai látogatásáig a szörnynyomozók semmiféle döntő bizonyítékot nem találtak, és kezdtek kifogyni a pénzből. Az amerikai biokémikus azonban gyorsan szerzett forrásokat Chicagóból, megválasztották a szervezet tudományos igazgatójának, és első lépéseként beindította a „Cipőhúzó-hadműveletet”: tengeralattjáróra erősített, szövettani mintavételre alkalmas „biopszia-szigonyt”, valamint dróthálóból készített kis szörnycsapdát vetett be.
A Cipőhúzó-hadművelet nem járt sikerrel, ám ez nem rendítette meg Mackal hitét abban, hogy Nessie egy óriási kétéltű, amely a már kihalt Eogyrinusra hasonlít. A mintegy 400 észlelésen alapuló munkája, A Loch Ness szörnyei (1976) a tudomány számára nem létező állatokat tanulmányozó tan, a kriptozoológia világhírű szaktekintélyévé avatta. A Chicagói Egyetemet ez nem nyűgözte le – kinevezését visszavonták.
A Nyomozóiroda 1972-ben dobta be a törülközőt, miután egyetlen kézzelfogható nyommal sem tudott szolgálni. Ezzel együtt tevékenysége felkeltette a Boston környéki Alkalmazott Tudományok Főiskolájának (AAS) figyelmét, melynek elnöke, a jogász Robert Rines még a második világháború idején szabadalmaztatott egy nagyfelbontású radarkészüléket. A rejtély felcsigázta dr. Harold Edgerton érdeklődését is – ő a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) elektromérnök-professzora volt, aki a szaggatott megvilágítással a gyorsan mozgó jelenségek „lelassítására” vagy pillanatfelvétel készítésére is alkalmas elektronikus stroboszkóp feltalálásával forradalmasította a víz alatti fényképezést.
Rines először 1970 őszén kereste fel a skóciai tavat, bonyolult hanglokátorokkal, hormoncsalétkekkel és párzó tengeri élőlényekről készített hangfelvételekkel felszerelkezve. Sikerült mikrofonvégre kapnia néhány ígéretes hangsort, és eltökéltsége csak tovább nőtt, miután a következő nyáron feleségével együtt egy hatméteres, púpos állatot látott jó 150 méterre a parttól szántani a hullámokat.
1972 augusztusában Rines víz alatti kamerája – amely egy Edgerton-féle fénykibocsátó készülékhez csatlakozott – egy a „sebész fotójánál” is különösebb képet készített. Miután számítógépen eltávolították a vízen lebegő tőzegdarabkák által keltett „homályt”, világosan kivehető, rombusz alakú uszonyt fedeztek fel, amely nyilvánvalóan egy érdes felületű testhez csatlakozott. Több zoológus is kijelentette, hogy egy hatalmas, eddig ismeretlen tengeri élőlény jobb hátsó uszonyáról van szó.
A Nature is bedőlt
Három évre rá Rines víz alatti lencséje két további rejtélyes fotót készített: ezeken állítólag egy plezioszauruszhoz hasonló lény hosszú, kecses nyakban végződő teste és bizarr, „vízköpőszerű” pofája rajzolódott ki.
Rines fényképei Peter Scottot is végleg megtérítették az igaz szörnyhitre. Utóbbi a veszélyeztetett fajok védelmében is szimbólumként használta Nessie-t. Kiagyalt egy szabályos tudományos elnevezést is – a Nessiteras rhombopteryx szó szerint azt jelenti: „Ness csodája rombusz uszonnyal” –, valamint megfestette az Udvarlás a Loch Nessben című festményt, melyen két szörny cirkál a vízfelszín alatt.
A világ legnagyobb presztízsű tudományos folyóirata, a Nature szerkesztője, dr. David Davies szintén hitt a teremtmény létezésében. 1975. december 11-én a Nature leközölte Scott és Rines A Loch Ness-i szörny elnevezése című dolgozatát – a címlapon az ominózus uszony-fotóval.
Azonnal ingerült tudósok hada bombázta panaszaival a szerkesztőséget, kifogásolva, hogy Davies úgymond lealacsonyította a brit tudományt azzal, hogy ilyen sületlenséget publikált. Terhelő bizonyítéknak számított, hogy kiderült, a Nessiteras rhombopteryx angolul a „Sir Peter S szörnycsalása” anagrammát adja ki – Scott szerint ez pusztán szerencsétlen egybeesés. (Rines egyébként e fricskára a következő mondattal válaszolt, amely szintén a latin tudományos név angol anagrammája: „Igen, mindkét kép szörnyet mutat, R”.)
Csak hinni kell benne
Negyven év telt el azóta, és számtalan elmélet látott napvilágot a gázok által felszínre emelt fatörzsektől az óriásharcsákig. Egyre több kétely és cáfolat merült fel a Wilson, Macnab, Dinsdale és Rines által felvett álló- és mozgóképekkel kapcsolatban is, miközben átfogó szonárvizsgálatokkal és 25 további AAS-expedícióval derítették fel a tó minden zegzugát, nyomát sem lelve a vízi szörnyetegnek.
Vajon élhetett-e valaha egy a tudomány számára ismeretlen, nagy testű élőlény a Ness-tóban?
1960 őszén Sir Alister Hardy már ismét a kételkedők táborát növelte, ám Peter Scott és Roy Mackal életük végéig kitartottak Nessie mellett. Robert Rines egészen 2008-ig őrizte hitének pislákoló lángját, a Loch Nessnél tett harmincadik látogatásán azonban arra jutott, hogy a klímaváltozás addigra biztosan elpusztította a szörnyet. Egy gyors keresés az interneten, és magunk is meggyőződhetünk róla: évtizedek jöttek és mentek, de semmi nem változott – az érvek és ellenérvek még mindig hihetetlen bőségben burjánoznak.
(A cikk teljes szövege a magyar BBC History 2016. februári számában olvasható.)