Emil, Csanád
11 °C
26 °C

És akkor Magyarország csatlakozott az Oszmán Birodalomhoz

2016.09.12. 18:05
Sokat agresszorkodtunk török barátaink ellen, de végül Magyarország integrálódott az Oszmán Birodalomba – megnéztük, hogy mit tanulnak a török gyerekek a magyar történelemről.

A szigetvári csata szereplőiről sok magyar tévénézőnek leginkább a török Szulejmán-sorozat alapján van képe, a Csele-patakba vesző húsz éves Lajos királyt ez alapján öregembernek képzelhetik, Ibrahim pasát meg nyilván jobban ismerik, mint mondjuk Zrínyit és társait. Egy szappanoperától persze nem kell feltétlen történelmi hűséget várni, de azért érdekes lehet, hogy Törökországban mit gondolnak mostanában arról a 150 évről, amit nálunk leginkább hódoltságként ismerünk, úgyhogy megnéztük, mi van a hivatalos török tankönyvekben.

Zrínyi és Szulejmán szultán halálának kerek évfordulója, és az ellentmondásosan megítélt török-magyar emlékezések után főleg arra voltunk kíváncsiak, vajon mennyire békíthető ki a 150 éves török uralom két párhuzamos története. Az Indexen is olvashattak a Nemzeti Tankönyv Projektről és a jónevű „sztereotípiabizottságról”, melyben Keserue Zsolték azt vizsgálják, mi mindent gondolnak a magyarokról külföldön, és főleg, hogy mi van más országok iskolai tankönyveiben a múltunkról. A történelmi „kapcsolatok” (oké, a hódoltság korára gondolva ezt a kifejezést lehet eufemizmusnak is érezni) bonyolultsága miatt különösen érdekes, hogy jelenünk meg a török tananyagban – úgyhogy Keserue Zsolttól most ehhez kértünk segítséget.

A nagy tankönyvprojekt

A rajztanárként is dolgozó Keserue Zsolt tankönyvprojektjéről az Index-cikken túl a művész saját oldalán olvashatnak részletesebben. Társaival hatvannál is több országból gyűjtik össze az államilag jóváhagyott történelemtankönyveket, a cél a különböző történelmi értelmezések egymás mellé állítása. A formálódó gyűjtemény már volt kiállításon is az OFF Biennále keretében; a ránk vonatkozó szemelvények magyar fordításai a tervek szerint hamarosan fent lesznek a neten.

A magyar és a török emlékezet viszonya értelemszerűen ellentmondásos: az oszmán hódítások után a kurucos szemlélet hajlamos volt Konstantinápolyban a Habsburgok ellensúlyát látni, és a magyar köztudatban még most is jelen van a Törökország, mint a levert szabadságharcok utáni menedék. És akkor még nem beszéltünk az őstörténeti képzetekről, a türk népekkel való intenzív kapcsolatokról az államalapítás előtt és után, aztán a modern turanista fantáziákról, melyek már a törökök saját politikai mítoszával, a pántürkizmussal vannak kapcsolatban.

Egy török társadalom Nyugaton

A kép, hogy a magyarok valamilyen módon a törökök Attilától származó testvérei, része a török köztudatnak, ezzel bárki találkozhatott már, aki akár csak az isztambuli bazárban járt. A közös leszármazás képzetére a keleti nyitós magyar diplomácia is buzgón hivatkozik, de a korai magyar-török kapcsolatok a török tankönyvekben is hangsúlyosak. „A magyar nyelvben a régi sírfeliratokon, személy- és helynevekben számos török szóelem fordul elő. Nyelvükben számos török szó található, például: Árpa, alma (elma), bor (şarap), ökör (öküz), tan[ú] (tanık)” – tanulják az elsős gimnáziumi történelemtankönyvből az anatóliai gyerekek is. Amúgy is elég részletesen van itt szó a magyarok keleti származásáról, a nyugatra vándorlás feltételezett okairól (itt még egy jóval hosszabb folyamatról és onogur kapcsolatról van szó – ezeket a történettudomány az utóbbi években erősen megkérdőjelezte).

A török perspektívában különösen fontosak a honfoglalás utáni török kapcsolatok, így legrészletesebben a besenyők és a kunok letelepedéséről esik szó: „A magyarokhoz csatlakozó nagy számú besenyő elem hozzájárult ahhoz, hogy a török kultúra eljutott ebbe a térségbe” – írják, és a törökös kulturális rétegek jelentőségét emelik ki a kunok kapcsán is, akiket itt a velük a XI. században törzsszövetséget alkotó kipcsakokkal azonosítanak. A kunokkal kapcsolatban már a fogalmazás is erősebb, „Kelet-Európában befolyást szerző török társadalomként” beszélnek róluk, akik tartós politikai hatást gyakoroltak a térségre.

A tatárjárás és a kunok befogadása a török tankönyvben

„Közben a magyarok súlyos csapást szenvedtek el a mongoloktól. A nagy vérveszteséget elkönyvelő Magyarország újranépesítésében a kipcsakok kiemelkedő szerepet játszottak. A mongolok visszavonulása után ismét Magyarországon telepedtek le s elfogadták ennek feltételét: a sámánizmus hagyományát elhagyva felvették a kereszténységet. A kereszténnyé váló kipcsakok felhagytak addigi vándorló életmódjukkal, elsajátították a letelepedett életformát és belenyugodtak keresztény rabjaik felszabadulásába.”

Míg a középkori kapcsolatok ankarai taglalása feltehetően inkább elégedettséget válthat ki nálunk, a másodikos gimnáziumi anyag hódoltsággal foglalkozó része már ellentmondásosabb. Számunkra az lehet a legszokatlanabb, hogy ebben a hivatalos török olvasatban legalább annyira az európai keresztény uralkodókat mutatják be agresszorként, az Oszmán Birodalom sokszor csak mint védekező-reagáló nagyhatalom jelenik meg.

Török diadal Nándorfehérváron

„V. Károly német-római császár európai hegemóniára törekedve egyrészt Franciaország ellenében igyekezett hatalmának növelésére, másfelől Magyarország útján az Oszmán Birodalom rovására kívánta kiterjeszteni befolyását a Balkánon” – írják, azt hangsúlyozva, hogy a belső európai rivalizálások és a Német-Római Birodalom ambíciói sarkallták határozottabb fellépésre az ifjú Szulejmán szultánt. Itt az Oszmán Birodalmat több oldalról is fenyegetik: Károly Velencével kötött tengeri szövetsége, a Perzsia felé való diplomáciai tapogatózások mellett az oszmán ellenőrzés alatt álló fűszerkereskedelem portugál akadályozása jelentett török szempontból fenyegetést a tankönyv szerint.

A török anyagban nem annyira a számunkra legfájóbb Mohács a fő esemény, inkább Nándorfehérvár (amit itt Belgrádként említenek) napra pontosan öt évvel korábbi bevétele. Az ehhez vezető 1521-es török hadjáratot pedig a magyar machinációkra adott jogos válaszként beszélik el.

A Német-Római Császársághoz és Ausztriához dinasztikus kötelékekkel kapcsolódó Magyarország balkáni területeket fenyegetett. Magyarország királya, II. Lajos Károly támogatásában bízva szembeszállt az Oszmán Birodalommal és a balkáni népeket az oszmánok ellen hangolta.

A közvetlen casus belli itt a Budára küldött török követ küldetésének kudarca: „Amikor Szulejmán szultán követét, aki a két ország közti nézeteltérések megtárgyalása érdekében Magyarországra érkezett, megölték, Belgrádot szárazföldi és vízi ostrom alá vették és elfoglalták az oszmánok” –írják.

A magyar történészek szerint:

1520-ban Szulejmán valóban Budára küldte Behrám csauszt, hogy megújítsa apja békéjét – mely egyébként nem akadályozta meg a határmenti összecsapásokat. Vitatott a Porta akkori szándéka, van olyan vélemény, hogy a követ valóban komoly béketervekkel érkezett, melyek ára azonban az lett volna, hogy Horvátországon keresztül az oszmán sereg szabad átvonulást kapjon Ausztria felé; de az is lehet, hogy a formális békeszándéknak nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani.

A Magyar Királyság mindenesetre halogatta a választ, hogy közben leszondázza, Nyugat-Európából számíthat-e érdemi segítségre a törökök ellen. Az időhúzás alatt Behrám csauszt fogva ejtették, az azonban a korabeli török krónikákban sem szerepel, hogy a követet megölték volna. A foglyul ejtés ugyan akár önmagában is háborús ok lehetett volna, az 1521-es hadjárat megindításáról azonban jóval tágabb külpolitikai megfontolásokból döntöttek Isztambulban. Az uralkodó magyar felfogással összevetve így a török tankönyv inkább csak a korabeli oszmán retorika felmelegítése megfelelő forráskritika nélkül. 

Hódításaikat persze más országok és nacionalizmusok is szeretik saját áldozatszerepüket és ártatlanságukat hangsúlyozva erkölcsileg igazolva látni, de a török emlékezet kapcsán azért érdekes, hogy ők a korabeli terjeszkedési politikát akár vallási alapon, a szent háborúja parancsával is tálalhatnák. Ilyesmiről azonban az általunk ismert tankönyvekben szó sincs – és bár a magyar emlékezet is úgy tartja számon, hogy az oszmán hódítók és általában a törökök viszonylag toleráns valláspolitikát folytattak, azért fura, hogy az egész kérdéskörről nincs információ a tankönyvben.

Nekünk Mohács kell?

A mohácsi csata a török tananyag szerint elsősorban az internacionális baráti segítségnyújtás példája. „Magyarország Belgrád visszavételét célzó szándékai és oszmán területre való betörése ismét a kapcsolatok megromlásához vezetett. A francia király, Ferenc a német-római császártól vereséget szenvedett, fogságba esett, majd Szulejmántól kért segítséget. Ennek nyomán döntés született a Magyarország elleni hadjáratról.”

Szerintünk

Az 1525-ben Károly fogságába eső francia uralkodó Frangepán Jánoson keresztül valóban Szulejmán segítségét kérte a Habsburg-birodalom ellen, de mire a szultáni válasz megérkezett, ő már újra szabad volt. Az európai politikát meghatározó francia - Habsburg ellenségeskedésnek jelentős köze volt a török hódításokhoz, de ez úgy is megfogalmazható, hogy Franciaország és Velence uszította a Habsburgok ellen a törököket. A török szultán mindenesetre az előzmények után biztos lehetett benne, hogy nem kell tartania az európai hatalmak magyarországi beavatkozásától.

Az a török tankönyvben is benne van azért, hogy Szulejmán 1526-ban „a Dunától északra eső országok elfoglalásának céljával” kelt útra. A magyar sereg létszámát a magyar forrásokhoz képest (ezek 25-30 ezresre, legfeljebb 40 ezresre teszik a magyar haderőt) vagy háromszorosan túlbecsüli a szöveg, amikor azt írják, hogy „a csata két órán át tartott. A százezres létszámot meghaladó magyar sereg teljesen megsemmisült”. A szöveg ezután úgy folytatódik, hogy mohácsi győzelmük után a törökök Magyarország fővárosát, Budát elfoglalták”. Arról nem esik szó, hogy a város kifosztása után a törökök elmentek; egyébként azóta is vitatott, hogy miért nem használták ki jobban a Mohács utáni helyzetet a török seregek.

Igazságos janicsárok

Ami magyar fülnek igazán erős azonban, az a Magyar Királyság felosztásának sajátos megfogalmazása. Merthogy Mohács után:

Szapolyai János került a magyar trónra, és Magyarország az Oszmán Birodalomhoz csatlakozott.

Magyarország három részre szakadását a török tankönyv azzal magyarázza, hogy előzőleg Ferdinánd király megtámadta Magyarországot, pedig az isztambuli egyezmény értelmében tartózkodnia kellett a Magyarország ügyeibe való beavatkozástól, sőt, Ausztria királya amúgy is csak a nagyvezírrel volt egyenrangú.

Hasonló a helyzet Szigetvár ostrománál is: A török tananyag Ausztria szerződésszegésével, Erdélybe támadásával indokolja a Szigetvár elleni felvonulást. „Ez utóbbi során Törvényhozó (ez Szulejmán állandó megnevezése Törökországban) elhunyt” – írják. Nálunk talán sokan igazságtalannak tartják, hogy miközben Szulejmánnak szobra áll Szigetváron, a török iskolákban Zrínyi Miklós még csak nem is mellékszereplő. A Zrínyi-név csak áttételesen, az egy évszázaddal későbbi, 1664-es vasvári béke kapcsán jön elő, amikor a törökök a megállapodás értelmében többek között a szigetvári hős dédunokája által építtetett Mura melletti Zrínyiújvárt tarthatták meg.

A ma ünnepelt török dicsőségek nagyjából itt érnek véget, az ugyanekkor megszerzett Érsekújvárnál: Újvár meghódítása alkalmából még egy győzelmi verset is olvashatnak a mai török gyerekek. Az Erdogan alatt újra feltámadó oszmán nosztalgiák ezután már jóval nehezebben elégíthetők ki, és a magyar történelem is kevésbé hangsúlyos az iskolai anyagban. Legközelebb csak 1848-ban jön igazán elő, amikor az Oszmán Birodalom, mint a magyar szabadságharcosok menedéke jelenik meg, mint ami „kaput nyitott a lakóhelyükről elvándorolni kényszerülőknek”.

Ne maradjon le semmiről!