Lukács
7 °C
22 °C

Egy igazságkereső özvegy a rendszer ellen

fortepan 79390
2016.10.05. 23:15
Hatvan évvel ezelőtt, a mostanihoz hasonló metsző októberi hidegben, jeges szélben, esőben vett részt 2-300 ezer, de könnyen lehet, hogy 350 ezer ember Rajk László gyászszertartásán, a magyar történelem legnagyobb és legnagyobb hatású újratemetésén. A pártvezetés az utolsó pillanatig próbálta megakadályozni, hogy politikai demonstráció váljék a hét évvel korábban kivégzett kommunista temetéséből. Nem sikerült, mindenekelőtt az özvegy kérlelhetetlensége és eltökéltsége miatt; a katartikus esemény a 17 nappal később kitörő forradalom legfőbb pszichológiai megalapozója lett, az ötvenes évekkel való leszámolás igényének megrendítő pillanata.

A pártvezetés szempontjából rosszabb időzítés nehezen lett volna elképzelhető: az október hatodikai dátum az aradi vértanúk kivégzését megidézve újabb jelentéstöbbletet adott a bolsevik vezetők között megbélyegzéséig népszerűnek számító Rajk halálának; a gyilkos zsarnokság és az ártatlanul meghurcolt áldozat archetípusa éledt újjá, nemzeti-történelmi távlatokat mutatva fel.

Nagy Imre helyett választották bűnbaknak

A Rajk és társai elleni koncepciós per, az ígéreteket megszegő kivégzésük, majd pedig az 1954-ben megkezdett rehabilitálásuk amúgy is döntő szimbolikus ügyei voltak a korabeli közvéleménynek. 1949-ben tömegek és vezető értelmiségiek hitték el egyaránt, hogy a volt miniszter valójában idegen ügynök volt. Bár utólag sokan szégyellték naivitásukat, nincs ezen nagy csodálkoznivaló: saját fülükkel hallották Rajk beismerő szavait a rádióban. A sajtókampányban amúgy is hónapokon át becsmérelték reggeltől estig a nevesített belső ellenséget, ez pedig, tudjuk, hatásos szokott lenni.

Ráadásul Magyarországon alig ismerte még akkor valaki a bolsevik belső leszámolások és kirakatperek műfaját és természetét. Erről legfeljebb csak néhány olyan moszkovitának lehetett tudomása, akik túlélték az 1937-es sztálini terrorhullámot; és ők is azt képzelték, hogy a háború után hasonló már nem fog megtörténni. Koestler ugyan már megírta Sötétség délben-jét, ezt és a rokon műveket még Nyugat-Európában is csak ekkor kezdték legfeljebb megismerni; az eszme nevében, hithű kommunisták ellen is végrehajtott gyilkosságokra nálunk még a rendszer elvi ellenségei közül sem sokan gondoltak volna.

Az áldozatok és bűnösök kategóriája a magyar történelemben sokszor nem választható külön.  Rajk maga is aktív szerepet játszott az ország szovjetizálásában, belügyminiszterként ő irányította az ÁVÓ-t is. 1946-ban döntő szerepe volt az első magyar kirakatper, a Magyar Közösség ál-összeesküvésének  leleplezésében ”  – hogy aztán három évvel később már ő legyen a vezéráldozat.

A Rajkkal való leszámolásnak Rákosi volt a fő kezdeményezője, és erre többféle motivációja is lehetett. Féltékenység az 1948-49-ben emelkedő csillagzatú miniszterre; az ekkor már korábbi önmagához képest is paranoid Sztálin iránti feltétlen lojalitás kifejezésének igénye egy nagy magyar tisztogató látványszínház megrendezésével; valamint a hirtelen ellenséggé tett Tito elleni látványos akció.

Bár eleinte Nagy Imrét nézte ki bűnbaknak, neki túl jó volt a moszkvai beágyazottsága. Így végül Rajkra esett a választás, akit már csak azért is könnyen lehetett jugoszláv ügynöknek fazonírozni a nyilvánosság előtt, mert letartóztatása előtt külügyminiszter volt, tehát szükségszerűen rendelkezett „gyanús” nemzetközi kapcsolatokkal.

Ugyan '49 májusi letartóztatása után a kémkedés vádját a kínzások ellenére is sokáig tagadta, a Pestre érkező szovjet tanácsadók Mihail Belkin irányításával végül meggyőzték, hogy játssza el az abszurd szerepet. A vádiratot maga Rákosi írta, és bár – többek között Kádáron keresztül – azzal kecsegtették, hogy ha halálra is ítélik, azt úgysem hajtják majd végre, október 15-én „társaival” együtt az ÁVH Conti utcai börtönének udvarán akasztották fel.

Ebből nem lehet zárt ceremónia

Rajk rehabilitálása az ötvenes évek bizarr kis ellentmondásai egyikeként az egyébként resztalinizációban utazó Piros László belügyminisztersége alatt kezdődött meg 1954-ben. Kivégzésének indokai egyre nehezebben voltak tarthatók azután, hogy a Szovjetunióban új szelek kezdtek fújdogálni, és főleg, hogy Hruscsov kibékült Titóval. Miután kiderült, hogy a láncos kutya már nem is láncos kutya, Rajkékat előbb jogilag, majd 1956 tavaszán politikailag is rehabilitálták.

Rákosi '56 júliusi elmozdítása után már az újratemetés is napirendre került, és hamarosan politikailag elkerülhetetlenné vált az exhumálás is. A kivégzése után a gödöllői országút mellett jelöletlenül elkapart Rajkot többek között a spanyol polgárháborúban szerzett sérülése alapján azonosították; az eredményről szeptember 27-én értesítették özvegyét, azt is rögtön közölve vele, hogy október elsején, zárt körben tartják meg a temetést. A férje meggyilkolása után öt évet börtönben töltő Rajk Lászlónénak azonban erről egészen más elképzelései voltak.

Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezzenek kirakattemetést is

– jelentette ki a Nagy Imréékkel szoros kapcsolatot ápoló özvegy.  A kőkemény, szókimondó emberként ismert és félt asszonynak meghatározó szerepe volt abban, hogy férje újratemetéséből az lett, ami: szűkkörű tisztességadásból óriási politikai demonstráció, mely az egész Rákosi-rendszerrel és a sztálinizmussal való jelképes leszámolást jelentette.

Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetésekor 1956. október 6-án. Szemben Rajk Lászlóné és ifj. Rajk László, háttal Pálffy Györgyné.
Fiumei úti Nemzeti Sírkert (Kerepesi temető), Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetésekor 1956. október 6-án. Szemben Rajk Lászlóné és ifj. Rajk László, háttal Pálffy Györgyné.
Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN

Mint Pető Andrea írásából is kiderül, a mártír özvegye kevés nyilvános szereplésének egyikén '56 júliusában arról beszélt, hogy a Horthy-rendszer börtöneiben jobban bántak az emberekkel, mint a kommunisták. „Hogy lehet az, hogy a reakciósok látták, és az elvtársak nem látták? Hol van a hiba ebben a rendszerben? Amely megengedhetett nem hibákat, hanem ilyen súlyos bűnöket? Hol van a hiba még ma is?” – tette fel az alapkérdést, és nem hagyott kétséget abban, hogy ő nem fog megalkudni:

Ezt ki kell mondanom, hogy ugyanazok akarnak rehabilitálni, akik ítélkeztek azok felett, akiket meggyilkoltak, és akiket akasztófa alá állítottak.

A rendszer erejének erodálódását és a gyorsan változó klímát is jelzi, hogy az özvegy ellenállása le tudta győzni a párt vezetőinek akaratát. Rajkné Földi Júlia azzal fenyegetőzött, hogy ha az emberek nem vehetnek részt szabadon az újratemetésen, ő is a kerítésen kívül marad, csak ott helyezi el a virágait. Erről informális csatornákon az ekkor már nagy hatósugarú pártellenzék is gyorsan tájékoztatott, így a botrány lényegében már a politikai nyilvánosság előtt zajlott. A pártvezetés szinte az utolsó pillanatban adta be a derekát: a végül hatodikára tett temetés előtt alig 12 órával beleegyeztek a Kerepesi temető megnyitásába.

A zsarnokság dőzsölt és ülte torát,
És százezrek vérével festette bíborát

– a kommunista mártírok emléke előtt tisztelgő munkás gyászinduló Rajk László temetésén új értelmet kapott; itt ugyanis a gyilkosok is kommunisták voltak, és ezt most már nyilvánosan, köntörfalazás nélkül ki kellett mondani.

„Ezek egymást is gyilkolják” 

„Ha szegény Laci élne, most biztos közénk lövetne” – mondta Rajk egyik hajdani barátja a temetésen megjelent több százezres tömeget látva az ismert politikai anekdota szerint. A temetés rendben zajlott le, de utána a Battyhány-örökmécseshez átvonulók között már az volt a jelszó, hogy „nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” Vagy egy még erősebb, már a politikai folklór köréből; az akkor boros állapotban szívesen idézgetett fiktív sírfelirat valahogy így szólt valahogy:

Rajk László sírján csak akkor lesz áldás
Ha mellette nyugszik Rákosi Mátyás

Hogy mi lehetett a politikai alapállása a temetés résztvevőinek, inkább csak találgatható. Miközben a nyugati emigráció tagjai mellett itthon is biztosan sokan voltak, akik Rajkban a keménykezű belügyért látták, és hamisnak, egyoldalúnak érezték a sorsa feletti kollektív szentimentalizmust, ekkorra a mártíromsága a legtöbb embernek már fontosabb volt eredeti politikai megítélésénél. Könnyen lehet, hogy többnyire a gyászolók is többé-kevésbé hívő kommunisták voltak, akik azonban ekkor minden korábbinál erősebben demonstráltak a Rákosi-rendszer bűnei ellen, bízva még egy tisztább marxista rendszer lehetőségében.

A temetésen a fő beszédeket mindenesetre kommunista potentátok mondták. „Sokakban felmerül a kérdés: hogy vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénytelenségek a jövőben nem fordulnak elő. Ez jogos kérdés. Erre a népünk színe előtt kötelesek vagyunk válaszolni” – szónokolt Apró Antal miniszterelnök-helyettes, nem hagyva kétséget a helyes válaszról:

A biztosíték erre a párt, a biztosíték mi vagyunk kommunisták.

Ez a biztosíték nem bizonyult elegendőnek; nem egészen két évvel később szintén koncepciós eljárásban végezték ki a forradalom miniszterelnökét és társait.

1956 hosszabb történetét így hát két újratemetés határolja: a végpontja Nagy Imréék 1989-es rehabilitálása, mely egyben a rendszerváltás utólag is mitizált nagy alapító rítusa. A kezdet pedig Rajk László, az ő újratemetése, mely nem egészen három héttel október 23. előtt megmutatta a közvélemény erejét, a tömeget is rádöbbentve saját lélektani jelentőségére, ráadásul összehozva két meghatározó közeget: Nagy Imréék csoportját és a Petőfi Kör környezetében lévőket. A jellemző kutatói értékelés szerint a Rajk-temetés nem volt kevesebb, mint a forradalom pszichológiai előfeltétele.