Luca, Ottilia
2 °C
5 °C

Törökország és a Nyugat viszonya nem mindig volt zűrös

2016.10.12. 10:26
A NATO és az EU magas rangú képviselői is többször kifejezték aggodalmukat a törökországi katonai puccskísérlet óta zajló, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom egészét érintő tisztogatással kapcsolatban. A BBC History kérdéseire válaszolva két angolszász történész fejti ki, milyen hatással lehetett a múlt Törökország és a Nyugat jelenlegi viszonyára.

A törökországi modernizáció mindig is kétarcú és paradox volt: egyfelől bizonyítani akarták elkötelezettségüket a Nyugatnak, másfelől azonban arra is törekedtek, hogy kimutassák, nincs szükségük arra, hogy bármit is bizonyítsanak – szögezi le Rebecca Bryant, a London School of Economics kutatója. Ez már a Török Köztársaságot megalapító Mustafa Kemal Atatürk idejében is így volt, és nem idegen a jelenlegi elnök, Recep Tayyip Erdoğan attitűdjétől sem, bár a módszerek tekintetében akadnak különbségek.

Évszázadokon át az Oszmán Birodalom Nyugat-Európa legközvetlenebb vetélytársaként, gyakran ellenfeleként a katonai és kulturális „másféleség” esszenciája volt. A 19. század végére a korábbi észak-afrikai és a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő oszmán területek közül jó néhányat európai hatalmak vettek birtokukba, és adósságai miatt a török állam erős függésbe került az európai bankoktól – csakúgy, mint manapság Görögország. Az első világháborúban Isztambul is az antant kezére került, és a győztesek kifejezték szándékukat, hogy a birodalom többi részét is felosztják egymás között. Atatürk a török függetlenségi háború (1919–1923) során fokozatosan legyűrte a külső és belső megosztó erőket, és a nyugati modernizáció programjával megőrizte Anatóliát és a legfontosabb központi területeket a további európai beavatkozástól.

Reformok sorát vezette be, gyakorlatilag újra tanította öltözködni, beszélni, írni és viselkedni országát. A férfiak a fez helyett kalapot kezdtek viselni, és a nők is elhagyták fejkendőiket, jogaik jelentősen bővültek, a nyelvet megtisztították, és új, latin ábécét vezettek be.

A korabeli visszaemlékezések a képzett elit misszionáriusokhoz hasonló magatartásáról tanúskodnak: annak érdekében, hogy példát állítsanak a modern törökség elé, a városi értelmiségiek isten háta mögötti helyeken vállaltak tanítói és hivatalnoki állást.

A nők felszabadítása

Atatürk a fiatal köztársaság legnehezebb terhének – ahogy ő fogalmazott – az iszlám „elmaradottságát” tekintette. A nacionalista történelemfelfogás azt bizonygatta, a szekularizáció nem jelent átkot a török kultúrára, sőt a törökök valójában „nyugatibbak” a Nyugatnál.

Az államfő és káderei szerint a törökök közép-ázsiai elődeinél nemek közötti egyenlőség uralkodott, ám az iszlám lerombolta e vívmányt. A nők fejkendőinek eltávolítása és „felszabadításuk” ebben az értelemben az „igazi” törökséghez való visszatérést jelentette.

Ám számos török ellenérzéssel szemlélte már akkor is azt a felfogást, mely szerint a modernizáció csak a szekularizáció és a nyugatosodás útján érhető el. A mostani kormányzópárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) pedig meg akarta mutatni, hogy a modernitás nem egyedül a Nyugat privilégiuma. A török vidéket és nagyvárosokat átalakító hatalmas beruházások Törökország „nagyságát” hivatottak szemléltetni, Recep Tayyip Erdoğan kirohanásai a belügyekbe történő beavatkozások és a külföld provokációi ellen pedig jól kamatoznak a népszerűségi felmérésekben.

A történelmi identitást jelentősen formálják azok a nézetek, melyek szerint „a Nyugat” éppen a törökséggel szemben fejlődhetett ilyen mértékben. Az Oszmán Birodalom tervezett felosztása termékeny talajt biztosít ma is azoknak az összeesküvés-elméleteknek, melyek szerint az Európai Unió és más nemzetközi erők az ország megosztására törekednek.

Amikor Erdoğan a külföld valós és képzelt támadásairól szónokol, erre a történelmi sérelemre épít, melyet csak tovább súlyosbítanak az európai politikusok és entellektüelek azon kijelentései, hogy Törökország soha nem válhat európaivá. A probléma abban rejlik – állítja a politikai antropológia szakértője –, hogy a törökök mindig is tagadták, hogy erre törekednének.

Nem európai?

Abban a helyzetben, amely a legutóbbi puccskísérlet utáni politikai felfordulást és az európai menekültválsághoz kötődő újabb migrációs krízist jellemzi, még sürgetőbbnek tűnik, hogy tekintetbe vegyük a Törökország és Európa közötti történelmi kapcsolatokat – hívja fel a figyelmet Larry Wolff, a New York Egyetem történészprofesszora.

A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően a politikatudományban újra felmelegítették Samuel Huntingtonnak a „civilizációk összecsapására” vonatkozó elméletét a keresztény és a muszlim világ vonatkozásában, 2002-ben pedig Valéry Giscard d’Estaing korábbi francia elnök kijelentette, Törökország „nem európai állam”.

Igazság szerint azonban a török történelem szervesen összefügg az európaival, és már a 18. századi felvilágosult gondolkodók szoros rokonságot véltek felfedezni a törökökkel. Mozart 1782-ben bemutatott Szöktetés a szerájból című daljátékának végén Szelim pasa felszabadítja európai rabszolgáit, akik az utolsó felvonás végén versengve dicsérik jóságáért.

Bár Törökország mai területe jórészt Ázsiában található, és maga a főváros Ankara is Anatóliában fekszik, az oszmán szultánok 1465-től 1853-ig a Boszporusz európai oldalán emelt Topkapi palotából irányították a birodalmat, majd a Török Köztársaság kikiáltásáig a szintén az európai parton lévő Dolmabahçe palota volt az adminisztratív központ. Az Oszmán Birodalom legnagyobb kiterjedése idején, mint az a történelemkönyvekből jól ismert, a mai Görögország, Macedónia, Bulgária, Szerbia, Koszovó, Horvátország, Albánia, Bosznia, Románia és Magyarország területéből is kiszakított területeket, és más dél- és kelet-európai államok is fennhatóságuk vagy befolyásuk alá tartozott.

Intim közelségben

Nem tagadható, hogy a keresztény Európa gyakran állt harcban az oszmánokkal, ugyanakkor a háborús időszakok békésebb és intenzív kereskedelemmel jellemezhető periódusokkal váltakoztak. Isztambulban külön negyede volt a velencei kereskedőknek, török kollégáik pedig a velencei Canal Grande mellett ma is megcsodálható Fondaco dei Turchi palota vendégszeretetét élvezték.

A 18. századi angol utazó, egyben a törökországi brit követ felesége, Mary Wortley Montagu csodálatra méltónak találta az oszmán-törököket és nem kerülték el figyelmét az európai párhuzamok sem. Egekig magasztalta a török fürdők társasági életét az 1717-es Szófiában, a meztelen hölgyek udvariassága és közvetlensége egyfajta „asszonyi kávéházra” emlékeztette. Egyike lett azoknak az európai arisztokratáknak, akik törökös stílusú öltözékben festtették le magukat.

Az európai közönség a 18. században és a 19. század elején válogathatott a török témájú operák között. Giochino Rossini 1814-ben a milánói La Scala számára komponálta A török Itáliában című kétfelvonásos operáját, melyben a török pasa nem katonai hódítóként, hanem romantikus szabadgondolkodóként érkezik Nápolyba. Az itáliai hősnő vélt kulturális különbözőségükre alapozott játékos flörtbe vonja, amikor azt énekli: „In Italia sicuramente non si fa l’amor così”, mire Szelim felelete: „In Turchia sicuramente non si fa l’amor così”. („Nálunk itthon, / olasz földön ilyen érzés / minden, csak nem szerelem”; „Nálunk otthon, török földön ilyen érzés / minden, csak nem szerelem” – Huszár Klára ford.). És miközben e szinte két azonos sort Fiorilla és Szelim választékosan tovább cizellálják kettősükben, egyre világosabbá válik, hogy a törökök és az itáliaiak pontosan ugyanúgy szeretnek.

Kétszáz évvel később érdemes lenne a történelmi kapcsolatok minden formájára és a balkáni–közép-európai kulturális és kereskedelmi olvasztótégelyre is emlékezni – vélekedik a professzor –, annak bizonyítékaként, hogy törökök és európaiak a múltban gyakran nem idegenként vagy távoliként, hanem intim közelségből tekintettek egymásra.