Nándor
7 °C
23 °C

Az algériai háborúban halt meg a IV. Köztársaság

2016.10.13. 07:13

A hetven éve megalakult IV. Köztársaságra azt mondták, hogy olyan, mint a csúfosan leszerepelt III. Köztársaság, csak rosszabb. Elődjének legnagyobb hibája a kormányzóképes parlamenti többség krónikus hiánya volt – ezt az állapotot tartósította az utód is.

Franciaországot több más európai államhoz képest is katasztrofális helyzetben érte a háború vége. Hatszázezer halottja volt, akiknek messze túlnyomó többsége, 430 ezer ember polgári áldozat. Borzasztó volt az anyagi pusztulás: milliók maradtak fedél nélkül, az utak, a vasútvonalak harmada-fele semmisült meg – a visszavonuló németek az infrastruktúrában iszonyatos pusztítást vittek végbe. A háború előtti 12 ezer mozdonyból 2800 maradt üzemképes, a kereskedelmi flotta kétharmada nyugodott a tengerek fenekén.

Igencsak rossz idők jártak a lelkekre is. A hosszú megszállás és kollaboráció súlyosan megosztotta a franciákat. A képek és filmek a győzelem örömünnepét látatják – de Gaulle-ék bevonulása Párizsban valóban parádés volt –, s kevésbé örökítették meg a megtorlás kockáit.  Minthogy franciák száz- és a százezrei nemcsak kényszeredetten működtek együtt a németekkel, hanem ügybuzgó kollaborációjuk a megszálló rendszer pillére lett, érthetően a leszámolás, a bosszú sem sokat késlekedett. A németek visszavonulása és a szövetséges kormányzati ellenőrzés  megszilárdulása közötti időszakban Franciaországban mintegy 10 ezer  embert gyilkoltak meg törvényes eljárás nélkül. Különösen a Milices patriotiques tagjai, a „népfelkelők” érezték úgy, hogy vadászni kell a kollaboránsokra, és akiket árulással gyanúsítottak, azokat megfosztották vagyonuktól, s nagyon sokszor azonnal ki is végezték.

A megtorlás akkoriban annyira „politikailag korrektnek” számított, hogy Édouard Herriot, klasszika-filozófiát végzett úriember és korábban háromszori miniszterelnök is úgy vélte: „Franciaországnak először vérfürdőn kell átmenni, hogy a republikánusok újra kezükbe vehessék a hatalom gyeplőjét.” Hogy a törvényes felelősségre vonás mennyire hozott vérfürdőt, az mérlegelés dolga: 1944 és 1951 között a francia törvényszékek 6763 kollaboránst ítéltek halálra, de a verdiktet csak 791 hazaárulón hajtották végre.

De Gaulle pünkösdi országlása

Volt valami, amiben viszont az elvárhatónál messze jobban alakult helyzet: ez Franciaország nemzetközi pozíciója. 1940. május 10. és június 22. között az Európában a legerősebbnek tartott francia hadsereg szinte azonnal összeomlott, majd a kapituláció után következett a megszállás és a Vichy-rendszer – Franciaország nemzetközi tekintélye a legmélyebbre zuhant. Londonban de Gaulle Szabad Franciaországa ugyan létezett, de katonailag csak kisegítő erőt alkottak az országot felszabadító amerikai–brit haderőben. De Gaulle ennek ellenére a francia nagyhatalmi státusz elismertetésére törekedett, de Ideiglenes Kormányát csak 1944 októberében sikerült elfogadtatnia a szövetségesekkel.

De Gaulle remekül harcolt a gloire-ért. Megnyerte Churchillt, hogy Franciaország is részt vegyen Németország megszállásában, az a terve azonban nem sikerült, hogy a háborúban megerősödött Egyesült Államok és Szovjetunió európai súlyának ellentételezésére hozzanak létre egy brit–francia tandemet. Churchill nem volt hajlandó lazítani az amerikai–brit különleges kapcsolatokon, és Franciaország sem a jaltai (1945. február), sem a potsdami értekezleten (1945. július 17. – augusztus 2.) nem vehetett részt.

1945 őszén aligha volt vitatható, hogy a III. Köztárság helyébe új konstrukció szükségeltetik. A belpolitika domináns kulcsfigurája de Gaulle volt – voltaképpen ő jelölte ki az útkeresés sávját, amit rá is szabtak. Ő parlamenti béklyó nélküli kormányzást látott egyedül üdvözítőnek – természetesen a maga vezetésével –, ennek megfelelően írtak ki október 21-ére népszavazást, amelynek ahhoz kellett hozzájárulást adni, hogy alkotmányozó nemzetgyűlést válasszanak, továbbá választ kellett adni arra a kérdésre, hogy a kormányzásban a törvényhozás vagy a végrehajtó hatalom kapjon-e elsőbbséget.

A népszavazással egy időben – amelyen a szavazók 96 százaléka úgy döntött, hogy legyen alkotmányozás és ne korlátozzák a képviselők jogkörét – parlamenti választást is tartottak, amelyen a szocialisták szerezték meg a legtöbb mandátumot. Jóllehet a kommunistákkal együtt abszolút többséget élveztek volna, Léon Blum nem velük, hanem két konzervatív párttal lépett koalícióra – a miniszterelnöki tisztet de Gaulle-nak átadva. Ám a tábornok nem sokáig viselte a parlamenti rendszer kötöttségeit, 1946. január 20-án lemondott, és visszavonult családi birtokára.

Népszavazás és kormányválság

De Gaulle szelleme azonban ott maradt a Szajna-parton – a kormányzó három párt nem tudott megállapodni az új alkotmányban: a szocialisták (e tekintetben egységben a kommunistákkal) a parlament primátusát akarták alkotmányba foglalni, a keresztény pártok a de Gaulle-i modell variánsát akarták. Az egyet nem értés újabb népszavazást indukált, amelyen 1946 májusában a polgári pártok arattak kis többséggel győzelmet.

A hetven éve, 1946. október 13-án elfogadott új alkotmány egyik fő célja a választások után kialakult hárompárti rendszer stabilizálása volt. Jóllehet hozott egy sor olyan fontos változtatást, amely Franciaországot alkalmassá tette a háború utáni gazdasági és társadalmi modernizációra, magában hordozta a IV. Köztársaság kudarcának valószínűségét – ha meginog a három párt egyensúlya, borul a stabilitás. Ezt már kinyilvánította az 1946. novemberi 10-i parlamenti választás – azért kellett kiírni, mert az alkotmányozó nemzetgyűlés mandátuma lejárt. A kommunisták nyerték meg, megelőzve a kereszténydemokratákat és a csúnyán leszerepelt, csak harmadik helyen végzett szocialistákat.

A prognózisok bejöttek: a IV. Köztársaság a számottevő gazdasági és társadalom-átalakítási eredmények ellenére a kormányválságok kora lett. A krónikus hatalmi vákuum az algériai háborúval a végzetéig sodorta a rendszert. A IV. Köztársaság nem egészen 12 évet élt – inkább csak vegetált. Az új, V. Köztársaság 1958. május 13-án született meg: de Gaulle volt az atyja.