Jácint
15 °C
31 °C

Mégis miért támadta meg Japán az Egyesült Államokat?

GettyImages-544241726
2016.12.07. 02:05

A Pearl Harborban ringatózó csatahajók füstje, az Arizona detonációja, az Oklahoma csupasz gerince mélyen beleégett Amerika kollektív tudatalattijába, a japán támadást csak a hatvan évvel később összeomló ikertornyok látványa szorítja le az amerikai nemzeti traumák ranglistájáról. A Hawaii-szigeteket észrevétlenül megközelítő hordozó-kötelékről, hadüzenet nélkül indított légicsapást még ma is szokás sunyi, alattomos húzásként értékelni. Pedig egy sokéves diplomáciai és gazdaságpolitikai háború betetőzése volt, és legalább annyira diktálta a japán elit kétségbeesett szamuráj-szellemisége, mint a politikai racionalitás. Pearl Harbor 75. évfordulóján ezekről a talán kevéssé ismert motívumokról lesz szó.

A fegyverkezés miatt kellett fegyverkezni

A Pearl Harborhoz vezető úthoz érdemes felidézni Japán hiperkülönleges státuszát. A császárság az egyetlen ország volt, mely a XIX. században nyugati hatalmak gyámkodása nélkül tudott végrehajtani egy olyan modernizációs folyamatot, ami ötven év alatt a nagyhatalmak közé repítette. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy az ország nyersanyag- és energiahordozó-készletei igen korlátozottak. A piacteremtést és a nyersanyagimportot a kor hatalmai előszeretettel oldották meg gyarmatosítás útján, azonban mire Japán bekapcsolódott volna a világ felosztásába, a legtöbb értékes területet megkaparintották a britek, a hollandok és az oroszok. A századforduló környékén annektált Koreán, Tajvanon és pár kisebb szigeten kívül egyedül a drogfüggésben és politikai káoszban tartott Kína maradt meg szabad prédának.

A nyersanyagok iránti igény tovább fokozódott a húszas évektől fellendülő fegyverkezési hullámmal, mely során a GDP 3,6 százalékát kitevő katonai kiadások 1940-re már 19 százalékra nőttek – úgy, hogy közben a gazdasági évente csaknem 5 százalékkal nőtt. Növelte a gondokat, hogy a hangsúly az országban az évezredes hagyományokra visszatekintő könnyűipar helyett a nehéziparra tevődött át, ráadásul az olajtüzelésű hajókazánok és a benzinmotorok elterjedésével exponenciálisan nőtt a nyersolaj iránti igény. A katonai és politikai elitben egyre általánosabbá vált a meggyőződés, hogy Japán nyersanyagfüggősége stratégiai kockázat, amit csak hódításokkal lehet enyhíteni. Nem alap nélkül szokták emlegetni, hogy

a japán militarizmus a maga teremtette nyersanyaghiányt használta fel a militarizmus igazolására.

Japán 1931-ben kezdte a terjeszkedést Mandzsúriában, amit 1937-ben elképesztően véres népirtásokkal tarkítva Kína többi részén is folytatott. Az 1926-ban trónra került Hirohito császár nevével fémjelzett terjeszkedésre még egy félig szakrális, félig felszabadító szlogenekkel operáló ideológiát is kitaláltak, ez volt a Nagy Kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete.

Addig szankcionáltak, míg nem maradt más, csak a háború

Az Egyesült Államok, mely egy lépéssel megelőzte Japánt a Csendes-óceánon való terjeszkedésben, aggodalommal figyelte a császárság grandiózus flottafejlesztését (Japán otthagyta az 1935-ös londoni flottakorlátozási tárgyalásokat) és a kínai nyomulást – mely során több, amerikaiak elleni incidens is történt, ami az USA közvéleményét a japánok ellen kezdte hangolni. A Roosevelt-kormányzat ezért több fronton is igyekezett megállítani riválisát:

  • Mivel ekkoriban Japán legnagyobb nyersanyag-szállítója volt, ezért a harmincas évektől több korlátozást vetettek ki egyes színesfémekre, majd 1940-ben Indokína bekebelezésére válaszul a Kongresszus embargót rendelt el a japán fémipar által óriási mennyiségben újrafeldolgozott ócskavas és nyersvas exportjára is.
  • Elkezdte támogatni pénzzel és hadianyaggal Csang Kaj-sek kínai nacionalista erőit
  • Sorra születtek a törvények a haditengerészet fejlesztésére, melyeket az 1940-es tetőzött be. Ez többek között 18 repülőgép-hordozó, 7 csatahajó és 15 ezer tengerészeti repülő hadrendbe állítását irányozta elő 1945-ig.

Az egyre súlyosabb szankciók és egyre direktebb ellenlépések legfőbb oka az volt, hogy

1940 végére a Csendes-óceánon az Egyesült Államok maradt Japán egyetlen ellenfele.

Hollandia és Franciaország ugyanis júniusra összeomlott, Nagy-Britannia prioritásai között pedig Hátsó-India csak a harmadik helyen szerepelt a németek által szorongatott anyaország és a Közel-Kelet mögött. Japán ráadásul 1940 szeptemberében csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, és engedélyt kapott a Vichy kormányzattól katonai bázisok létesítésére Francia Indokínában (a gyarmat a mai Vietnamot, Kambodzsát és Laoszt fogta össze). A japán terjeszkedésre válaszul életbe lépett az olajembargó, ami súlyos fenyegetést jelentett Japán számára. A japán vezérkar 1941-re egy olyan jelentést tett le Hirohito elé, mely szerint az ország olajtartalékai az embargó miatt két éven belül kimerülnek. Ráadásul a flotta jelentése megállapította, hogy az amerikai és japán tengeri erők közti számbeli arány az 1941-es 10:7-ről 1944-re 10:3-ra fog romlani. Márpedig a stratégák úgy gondolták, hogy a Nagy Kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezeté-nek megvédéséhez minimum tartani kell a 10:5-ös erőarányt.

Az erőforrások kimerülése és a flottafejlesztésben való lemaradás azt jelentette, hogy bár Roosevelt nem akart háborút kezdeményezni Japánnal, intézkedései a Tódzsó Hideki hadügyminiszter körül tömörülő háborúpárti klikk visszaszorulása helyett lényegében kikényszerítették a háborút.

És annak ellenére, hogy 1941 folyamán tényleg Pearl Harborig folytak az alkudozások, a japán vezetés úgy okoskodott, hogy

ha 1941-ben nem indítják meg a háborút, akkor azt soha nem fogják megnyerni

A háborús dilemma azonban soha nem volt igazán komoly dilemma, hiszen japán elit sikeresen meggyőzte magát, hogy ha engedve az amerikai követeléseknek, feladják az 1937 után elfoglalt területeket, akkor azt a hadsereg vereségként értékeli majd, ami elzülléssel és a megmaradt gyarmatok – Mandzsúria vagy Korea – elvesztésével jár majd.

Azaz a háború megindításában egyszerre játszott szerepet

  1. a küzdelem feladását minden körülmény között kizáró szamuráj-etosz,
  2. az erőforrások szűkülésével kalkuláló reálpolitika
  3. és a „most vagy soha” indokok mögött mindig ott lappangó kétségbeesés.

Mégis miben reménykedtek a japánok?

A japán katonai gondolkodásra erősen rányomta a bélyegét a Kantai Kessen, azaz a „Döntő Csapás” ethosza, és ez a gondolat határozta meg a terveket is:

  1. az 1905-ös csuzimai tengeri csata mintájára egy precíz és nagy pusztítást okozó támadással meg kell törni az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját
  2. az erőfölényt kihasználva elfoglalni a cukornádban gazdag Fülöp-szigeteket (egyben az USA legfontosabb ázsiai támaszpontját), az olajban gazdag Holland Kelet-Indiát és a gumiültetvényekkel teli Malájföldet
  3. és az ugyancsak lerohant nyugat csendes-óceáni régió szigeteire támaszkodva sikeres védekező harcban, a több téren valóban létező minőségi fölényre alapozva leamortizálni az amerikai támadó erőket
  4. és végül kikényszeríteni a japán hódításokat legitimizáló békét

A terv kétségbeesett volt, maga Jamamotó Iszoroku admirális, flotta-főparancsnok is tökéletesen megjósolta a Pearl Harbortól a Z-erőn keresztül a Midwayig terjedő közeljövőt, amikor azt írta, hogy

A háború első 6-12 hónapjában győzelmet győzelemre fogok halmozni, de ha a háború ezután is folytatódik, nem látok esélyt a sikerre.

A japán hadvezetés ráadásul rosszul jelölte ki a Kantai Kessen célpontjait; a látványos siker ellenére Pearl Harborban ugyanis nem a kikötőben horgonyozó csatahajókat, a II. világháború mellékszereplőit, hanem a már ekkor is a flották gerincét alkotó (a japán flottáét is) repülőgép-hordozókat kellett volna megsemmisítenie. Ráadásul a hadvezetés a másik kulcsfegyvernem, a tengeralattjárók döntő szerepét sem ismerte fel: sem átfogó tengeralattjáró-háborút nem indított a sokezer kilométeren keresztül nyújtózó amerikai utánpótlási vonalak ellen, sem pedig saját védelmi rendszert nem dolgozott ki az amerikai tengeralattjárók ellen, melyek aztán szépen megfojtották a japán kereskedelmi hajózást (az olyan trófeák begyűjtése mellett, mint a világ akkori legnagyobb hordozója, a Sinano).

De a Japánok a legcsúfosabban nem is saját lehetőségeiket ismerték félre, hanem ellenfelüket: annak ellenére, hogy a fél japán elit az Egyesült Államokban tanult, senki nem számolt azzal, hogy Pearl Harbor után a közvélemény egyöntetűen felzárkózik majd a háború mögé, és a béke alternatívája az elkövetkezendő fél év kudarcai ellenére szóba sem kerül.