Mit akart az utolsó magyar király?
További Történelem cikkek
- 30 éves a rendszerváltó paktum, 30 éve ül Orbán a parlamentben
- A vérengzés nem egyszeri kisiklás, hanem a szovjet politika része volt
- Évekig náci megszállás alatt volt az ország, mégis megmenekült a zsidók 99 százaléka
- Mostantól bárki elolvashatja Rákosi Mátyás magánleveleit
- Megtalálták a világ legöregebb macskáját
Hogy milyen királyként emlékeznénk Károlyra (a magyar uralkodók között ezen a néven ő volt a negyedik, osztrák császárként azonban az első), ha lett volna egy-két nyugodalmasabb évtizede, persze vállalhatatlanul történelmietlen kérdés, de azért minimum kétesélyes a dolog. A világháborúnak abban az évében került trónra, amikor a Monarchia már vészes tempóban veszítette el maradék erőtartalékait és szorult a szövetséges Németország támogatására.
Ki tudja, amolyan Ferenc József-esen boldog békeidőkben akár sikeres kultuszt lehetett volna alakítani a személye köré, miközben ő talán belekezdhetett volna modernizációs politikája megvalósításába, a politikai és szociális reformokba és a birodalom óvatos föderalizálásába. Erre a háborús időszakban esélye sem volt, de békében is rettentően nehéz dolga lett volna: a modern nacionalizmusok korában egyben tartani a dinasztikus birodalmat – ehhez a külpolitikai erőkön túl a korszellemmel szemben is győzedelmeskedni kellett volna.
Gyors karrier kihalásos alapon
Károlyt kortársai leginkább jóságos, mélyen érző és hívő, de némileg naiv figuraként írták le. Mint Bertényi Iván történész írja az utolsó királyról szóló tanulmányában (pdf), az 1887-ben született Károly nem készült és nem szánták vezető államférfinak: születése idején még sokadik volt a trónutódlási sorban, de az előtte lévők ütemesen haltak ki előle. A morfinista Rudolf mayerlingi öngyilkossága után Ferenc József öccse szentföldi zarándoklata alatt halt meg tífuszban (a császárnak volt egy másik életben lévő fiútestvére is, de ő homoszexualitása miatt sem jöhetett számításba), végül aztán Gavrilo Princip golyója repítette a huszonéves Károlyt a koronavárományosok élére. Ehhez még az is kellett előzetesen, hogy Ferenc Ferdinánd rangon aluli házassága miatt kénytelen legyen lemondani saját gyerekei trónigényéről, valamint Károly saját apja, a bécsi társaságban csak „Szép Ottó” néven emlegetett főherceg annyira botrányosan éljen (egyszer a Sacherben például meztelenül rohangált föl-alá a nagykövetek színe előtt, miután barátai részegen kizárták a különteremből), hogy inkább eltüntessék a nyilvánosság elől.
És most ki lenne a magyar király?
Hát Károly főherceg, mármint ha nem lett volna trónfosztás, visszaállítanánk a királyságot, és a Habsburgok nem mondtak volna le a Monarchia utódállamaiban a trónigényükről. Amíg élt Habsburg Ottó, őt mindenki el tudta helyezni, fia, Habsburg Károly már jóval kevésbé ismert nálunk. Ő tehát IV. Károly unokája, jelenleg a Habsburg-Lotaringiai ház feje, egyébiránt osztrák politikus, Salzburgban él, magyarul nem beszél.
Második a sorban az ő fia, az autóversenyző Ferdinánd Zvonimir főherceg, aki magyarul saját bevallása szerint csak káromkodni tud, viszont a beceneve DoubleEagle, ami azért elég királyi. Dobogós még a dinasztiában kvázi magyar felelőssé lett, Magyarországon élő Habsburg György, aki Ottó fiai közül egyedül „rangjának megfelelően” házasodott: hercegnőt vett el.
Károlyt leginkább ettől a példától akarta megóvni anyja, így lett a fiúból buzgó katolikus (a királyt II. János Pál – a pápa apja király iránti tiszteletből kapta a Karol nevet – boldoggá is avatta), de nevelője a szociális szempontokra is érzékenyítette – uralkodóként majd ő hoz létre a világon elsőként népjóléti minisztériumot. Főhercegi pályára szánták, nem uralkodónak, és mivel a nagypolitikai kulisszák mögé Ferenc József még Ferenc Ferdinándot sem vonta be, nem meglepő, hogy Károlynál még inkább elmaradt a valódi politikai szocializáció.
Mivel Ferenc Ferdinánd volt a gyámja, leginkább az ő hatását gyanították nála a kortársak, és ez aggodalommal töltötte el a magyar közvéleményt. A szarajevói merénylet hírét a többség nem titkolt megkönnyebbüléssel fogadta nálunk; a közutálatnak örvendő trónörökösre magyargyűlölő szlávbarát trialistaként tekintettek, és bizony Károly is a föderalizmus pártján állt, aki arról írt feljegyzéseiben, hogy
a Habsburgok jövője mindenekelőtt a szapora szlávokban van.
Hogy Magyarországon nagy szeretettel emlékeznének rá, ha hosszabb az uralkodása, már csak ezért is erősen kérdéses.
Rokkantak és erélyesek
Károly budai megkoronázása éppen a nemzetiségi politikájával kapcsolatos magyar félelmek miatt volt a hazai köröknek sietős. Ferenc József 1916. november 21-én halt meg, és Károlyt már december 30-án magyar királlyá koronázták – részben, hogy uralkodóként gyorsan aláírhassa a következő évi költségvetést, de azért is, mert a magyar történelmi alkotmányra való esküje ezután kötelezte, hogy megtartsa az ország határait, ez pedig biztosítéknak tűnt, hogy ne következzen be magyarellenes fordulat a Habsburg politikában.
A budai Várban megtartott ceremóniára (erről most a Nemzeti Múzeumban kiállítás is nyílt, a rekonstruált korabeli filmfelvételeket az Indexen is meg lehet majd nézni) minden ünnepélyes külsőség ellenére a háború is mélyen rányomta a bélyegét. Az új király által felavatandó ötven aranysarkantyús lovag csupra hadirokkant volt:
Filmtörténeti szenzáció: a Casablanca rendezője készíthette a koronázási filmet
Az 1916-os királykoronázásról több filmfelvétel-részlet is fennmaradt, a korábban ismertek mellett a közelmúltban az Országos Levéltárban is találtak a kutatók egy eddig ismeretlen szalagot. Ennek felhasználásával, a koronázási ünnepséget is újrakutatva rekonstruálták a Filmarchívumban a filmet, melyet lassítva, magyarázó kommentárral lehet látni a Nemzeti Múzeumban. A koronázási filmet alighanem a később világhírű Kertész Mihály rendezte, Kertész egy pillanatra maga is feltűnik a kockákon. Minderről Kurutz Márton posztjában olvashatnak többet a hangosfilm.blogon.
Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz légzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón...
– írta az eseményt szervező Bánffy Miklós gróf visszaemlékezésében. Ugyanő az ünnepi hangulat gyors elillanását konstatálta. Eszerint estére a város minden öröme szertefoszlott: a szóbeszéd szerint a koronát ferdén tették a király fejére, ami csakis baljóslatú jel lehet.
Ferdén vagy sem, a 29 éves király fejére Tisza István tette a koronát, miután a miniszterelnök belpolitikai botrányt keltve ezt kierőszakolta. Nem egész fél évvel később azonban az amúgy is fiatalító lendületben lévő Károly lemondatta a túl erősnek gondolt és számára túlságosan is háborúpárti Tiszát. Károly ugyanis őszintén békepárti volt, elsősorban a kizsigerelt Monarchiát akarta minél gyorsabban kiléptetni a hadviselő felek közül, de terve talán egy általánosabb európai megbékélést is célzott. Ennek megvalósítására azonban sem reális esélye, sem képessége nem volt.
Hamar béke sose jó
Nem véletlenül gúnyolták ellenfelei „Plötzlich”, vagyis „rögvest” Károlynak:
Gyenge és befolyásolható, de ha valamit a fejébe vesz, semmi sem törheti meg makacsságát
– írta az ifjú császár és királyról a német követ, Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc, A régi Magyarország utolsó háborúja című könyv szerzői szerint helytállóan. Az uralkodói meggondolatlanság legsúlyosabb esetének pedig olyan következményei voltak, amelyek Károlyt teljesen bénulttá, a Monarchia kilépését a háborúból pedig végképp lehetetlenné tették.
Ez a Sixtus-levél története: Károly 1917 tavaszán sógora közvetítésével, Németország háta mögött, sőt, a Monarchia németbarát külügyminiszterének tudta nélkül keresett kapcsolatot a francia elnökhöz. A béke érdekében azonban saját áldozatok helyett inkább a szövetséges Németország rovására volt kompromisszumkész, és mindenekelőtt Elzász-Lotaringiát kínálta fel. A kísérlet csúfos kudarcba fulladt: egy későbbi provokációra válaszul a franciák nyilvánosságra hozták Károly saját kezűleg szignált levelét. Ezután az uralkodóval szemben teljes volt a bizalomvesztés Berlinben, de a botrány Bécsben is aláásta a királyi pár népszerűségét, családi érintettsége miatt különösen Zita királynéét.
A rosszul elsült békekísérlet Károly saját diplomáciai dilettantizmusa is volt, de persze nem csak rajta múlt a kimenetel. Vitatott, hogy az Antant-hatalmak mennyire lettek volna nyitottak a Monarchiával kötött különbékére, egyáltalán nem lett volna ez sima ügy, de Károlynak, bár határozottan el akart szakadni Berlintől, a kenyértörésre és az explicit különbékére nem volt bátorsága. És bár utólag könnyű ezt máshogy megítélni, a politikai racionalitás sem feltétlen módon diktálta ezt: a Németországban gyakorlatilag teljhatalmat kapó Ludendorffnak konkrét tervei voltak ilyen esetre: a Monarchia megszállása.
„Egy vétkes halandó”
Károly a Sixtus-botrány után politikai értelemben béna kacsa lett. Hiába irtózott a háborútól, végig kellett néznie, ahogy kivérzett birodalma fölemésztődik a kataklizmában, hogy aztán ‘18 őszén néhány hét alatt darabokra is hulljon. Novemberben eckertsaui nyilatkozataiban, bár formálisan nem mondott le a trónról, uralkodását mintegy „felfüggesztve” visszavonult az államügyektől, és elismerte alattvalói jogát arra, hogy új államformáról döntsenek. Az egyre inkább Habsburg-ellenes hangulatban családjával Svájcba menekült, onnan szeretett volna visszatérni, hogy a hite szerint Istentől kapott felhatalmazással újra elfoglalja a trónt.
Erre a hagyományosan sokkal inkább Habsburg-ellenes Magyarországon látszott esély, Zeidler Miklós összegzése szerint azért, mert amíg Ausztriában a Burgot tartották felelősnek a háborús vereségért, nálunk a közvélemény sokkal inkább a nemzetiségeket és a baloldali forradalmakat látta bűnbaknak. 1921-es két restaurációs kísérletét még legitimista hívei is elhamarkodottnak és előkészítetlennek látták, erősítve a Károly hebrencs személyiségéről kialakított képet.
Miután bebukott a második királypuccs (amit egyben az első magyar gépeltérítésként is szoktak emlegetni, bár hibásan), egy angol monitor szállította el az uralkodót Bajáról; ekkor járt utoljára a volt Habsburg Birodalomban a magyarul egyébként jól beszélő ex-uralkodó. Fél év múlva a meggyöngült immunrendszerű Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány vitte el őt is, egyszerű emberek millióihoz hasonlóan. A katolikus egyház Boldog Károlyként tartja számon, azért is, mert jámborságát próbálta uralkodóként is érvényesíteni. Erre azonban nem volt esélye. Mint a királyhű Gratz Gusztáv írta róla:
A legjobban azt szerette volna, ha minden népének összes kívánságait ki tudja elégíteni, hogy azután velük egyetértésben uralkodjék. De ez természetesen lehetetlen volt, mert ezek a kívánságok ellentétesek voltak és egymást zárták ki.
Borítókép: IV. Károly eskütétele. Fotó: Wikipedia.