Dániel, Daniella
18 °C
32 °C

Azt hitték, lövik őket, pedig ők öltek meg 14 embert

GettyImages-588416160
A mai napig tűzfalakat díszítenek Észak-Írország katolikus részén annak a tizennégy embernek az idealizált arcképével, akiket a brit ejtőernyős ezred első zászlóalja lőtt halomra 45 évvel ezelőtt. Nem engedélyezett tüntetésnek indult, végül a közel 30 évig tartó észak-ír polgárháború egyik legsúlyosabb vérengzésévé vált az 1972. január 30-i véres vasárnap. A gyilkosok közül senki ellen nem emeltek vádat.
"Semmi sem homályos, semmi sem kétértelmű. Ami a véres vasárnapon történt, az semmivel sem igazolható."

David Cameron brit miniszterelnök mondta ezt a londoni parlamentben 2010. június 15-én. A BBC által közvetített történelmi beszédet egy fehér teherautóra szerelt kivetítőn sugározták Londonderry (a helyi katolikusok csak Derrynek mondják) központjában összesereglett több ezer embernek. A tömegre tizennégy, lepedőnyi transzparensről néztek vissza az 1972. január 30-i vérengzés áldozatai. A jelenlévők közül sokan ismerték őket, ott voltak a barátaik, a rokonaik, a szüleik, a gyerekeik. És sokan közülük ott voltak a véres vasárnapon, és csak a szerencsének köszönhetik megmenekülésüket. Harmincnyolc év után a világ talán leghosszabb, legköltségesebb vizsgálata zárult le az igazság kimondásával. A vizsgálat főbb számai:

  • 12 évig tartott;
  • 922 tanút hallgattak meg;
  • 160 kötetnyi írásos anyagot néztek át;
  • 121 hangfelvételt hallgattak meg;
  • 110 videófelvételt néztek meg;
  • 195 millió fontba (több mint 60 milliárd forintba) került mindez.

The Troubles. A bajok. A brit történelemben így nevezik az észak-írországi polgárháborút, ahol a katolikus republikánusok, a protestáns lojaliasták és az ő szétválasztásukra hivatott brit hadsereg egységei feszültek egymásnak. A hatvanas évek végétől az 1998-ban megkötött békéig 3532 ember vesztette életét, a halottak több mint fele civil volt.

A polgárháború legvéresebb éve éppen az 1972-es volt: majdnem 500 ember vesztette életét, 249 civil, 148 brit katona, 70 republikánus, 11 lojalista. 

Egy elhibázott támadással kezdődött

A katolikusok és a protestánsok között az igazi háború 1969-ben indult meg, a konfliktus első áldozatának azonban egy Matilda Gould nevű 77 éves özvegyasszonyt tartanak három évvel korábbról. 1966-ban a katolikusok az 50 évvel korábbi dublini felkelésre emlékeztek, mire a britpárti unionisták attól tartottak, hogy a katolikusok egyesíteni akarják az azóta függetlenné vált Írország zászlaja alatt a szigetet.

Újjáalakították hát az Ulsteri Önkéntes Erő (UVF) nevű lojalista protestáns szervezetet, aminek egyik első akciójában Molotov-koktéllal akart megtámadni egy katolikus tulajdonban lévő pubot Belfast főutcáján, csakhogy elhibázták, a bomba egy lakásban landolt. Az áldozat, ahogy az ilyenkor lenni szokott, szintén protestáns volt.

Londonból nézve mindenki rohadék

Ez alapján nehéz megérteni, miért tört ki a polgárháború a két vallási közösség között. Sőt, ha tisztában vagyunk minden történelmi részlettel, akkor sem felfogható a vérengzés mértéke, a kölcsönös félelmek erőszakba torkollása, sőt: minél többet olvasunk róla, annál érthetetlenebb, hogy ez megtörténhetett a 20. század második felének Nyugat-Európájában.

Jellemző volt a hetvenes és nyolcvanas évek londoni közvélekedésére, hogy mind a két oldalon rohadékok harcolnak egymással, hazugok, akikben nem lehet megbízni, és jobb lenne, ha az egészhez semmi közük nem lenne. De már késő volt, az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) addigra már kiterjesztette háborúját angliai célpontokra is.

Gyarmatosítás Nyugat-Európában

A bajok, ha úgy vesszük, ott kezdődtek, hogy 1169-ben ír földre léptek a normann hódítók. A következő évszázadokban hiába voltak többen az írek, az angolok korlátozták a nyelvük használatát, szokásaikat, intézményeiket. Ami a mai Észak-Írországot illeti: a 17. században angol és skót telepesek népesítették be és gyarmatosították Ulstert.

London az 1919-es írországi függetlenségi háború után a 32 írországi grófságból 26-ot lényegében elengedett, ebből lett az Ír Szabadállam, 1949-ben pedig a Brit Nemzetközösségből is kivált, és megalakult a ma is ismert független Ír Köztársaság. A bajok a London fennhatósága alatt maradó hat grófsággal voltak. A lakosság nagyobb része (nagyjából 60-40 arányban) protestáns volt, és hallani sem akartak arról, hogy Dublin fennhatósága alatt kelljen élniük. 

Derryben kezdődött

Mindezek tetejében az észak-írországi katolikusok másodrendű állampolgárok voltak, például számarányukhoz képest jóval kevesebb képviselőjük volt, mint a protestánsoknak, a rendőrség pedig szinte teljes egészében királypártiakból állt. Az IRA válaszul már az ötvenes években háborút indított az ír–észak-ír határ mentén, céljuk az volt, hogy a maradék hat grófságot is megszerezzék, de ekkor még gyöngék voltak a polgárháború kirobbantásához. Az erőszak kiújulásához paradox módon egy olyan észak-ír miniszterelnök kellett, Terence O'Neill, aki kész volt reformokat bevezetni a katolikusok védelmében. Végeredményben viszont a katolikusok elégedetlenek voltak a kisebb engedményekkel, a protestánsok pedig félteni kezdték előjogaikat.

1966 után a protestáns és a katolikus oldal is radikalizálódott, az egymás ellen elkövetett akcióik járultak hozzá a helyzet végleges elmérgesedéséhez, a polgárháború kitöréséhez. Ha mégis egy dátumhoz és városhoz kell kötnünk a polgárháború kitörését, akkor ez 1969. augusztus 12., Londonderry, a későbbi véres vasárnap helyszíne. A protestáns Orániai Rend – nyilvánvaló provokációból – a katolikus Bogside negyeden keresztül akarta megtartani szokásos felvonulását. A két tábor egymásnak esett, a rendőrség a protestánsok oldalán avatkozott be. A zavargások más északír városokra is átterjedtek, négy napja alatt nyolc ember halt meg, 750 megsebesült, 1505 katolikus, 315 protestáns családot kényszerítettek arra, hogy elhagyja otthonát. 

A cél: elsorvasztani a katolikus Derryt

Az augusztusi vérengzés után Harold Wilson miniszterelnök a brit hadsereget is bevetette, méghozzá egyfajta békefenntartó szerepben. A katonák Londonderryben, Belfastban és más északír városokban a tömbszerűen elhelyezkedő katolikus és protestáns negyedek között álltak sorfalat. A katolikus lakosok ekkor még úgy érezték, hogy a brit katonaság csakugyan védi őket a megvadult protestánsoktól, még enni- és innivalót is vittek nekik a közeli házakból. Ennek a helyzetnek 1972. január 30. vetett véget.

Észak-Írország hat grófságában ugyan a protestánsok voltak többségben, a 85 ezres Londonderryben viszont a katolikusok. A várost nem fejlesztették, a vasutat bezárták, normális utak nem vezettek ide, egyetemet nem Londonderryben, hanem az alig 45 kilométerre fekvő, harmadakkora, de protestáns többségű Coleraine-ben nyitottak, vagyis minden létező eszközzel igyekeztek elsorvasztani. 

A véres vasárnapot megelőző napokban különösen feszült volt a helyzet a városban.

  • Az északír miniszterelnök 12 nappal korábban az ország egész területén az év végéig minden felvonulást, tüntetést, gyülekezést megtiltott.
  • Pár nappal később Londonderry mellett összecsaptak a katolikus demonstrálók a rendfenntartó szervekkel.
  • A köztársaságiak terrorszervezete, az IRA bombát robbantott a katonaság belfasti főhadiszállásán

Ilyen előzmények után, a tiltás ellenére hirdetett meg egy katolikus polgárjogi szervezet tüntetést január 30.-ra, vasárnapra, így tiltakozva az internálások ellen. Rendfenntartásra éppen azt a katonai egységet (az ejtőernyős ezred első zászlóalját) rendelték ki, akik ellen az IRA pár nappal korábban merényletet követett el. Derry amúgy is forró hely volt a katonaságnak. Pár hónappal korábban itt ölte meg az IRA az első brit katonát, decemberben pedig még hat katona vesztette életét, mesterlövészek oltották ki életüket.

15:55 – az első lövések

Nem a legjobb előjelek: egyik oldalon a tüntetők, akik a demonstrációra nem kaptak engedélyt, másik oldalon a folyamatos támadás alatt álló katonák. Tíz-tizenötezer ember gyűlt össze Creganban, céljuk az volt, hogy a város központjába masírozzanak. A belvárosba vezető William Streetet a katonaság lezárta, a menet, így a Rossville Streeten haladt célja felé. A tömegből néhányan kitörtek és köveket dobáltak a katonák felé. Az első lövések 15:55-kor dördültek el, ekkor két tüntetőt terítettek le. 

A katonák később azt állították, hogy az egyik meggyilkoltnál egy fekete hengeres tárgyat láttak villanni, azt hitték fegyver, ezért lőttek. Állításukat semmilyen vizsgálat nem igazolta, ahogy azt sem, hogy nem sokkal korábban egy posztoló katona mellett csapódott volna be egy lövedék.

Katolikus pap fehér zsebkendővel

16:07-kor a katonák páncélozott járművekkel és a járműveik mellett futva kergették meg a tüntetőket, céljuk az volt, hogy kiemeljék a hangadókat. Autójuk két embert gázolt halálra a Rossville Streeten. Közben egy barikádról köveket dobáltak a katonák felé. Ők is kaptak egy sorozatot, hat ember lelte halálát, heten megsebesültek.

Egy csoport a Rossville Flat autóparkolójába menekült, amit minden oldalról falak vettek körül. A csapdába szorult tüntetők közül itt egy halt meg, hatan megsebesültek. Itt készült a véres vasárnap, de alighanem az egész északír polgárháború leghíresebb fotója: a 17 éves, haldokló Jacky Duddyt cipelő tüntetők előtt egy pap, Edward Daly halad fehér zsebkendőt lobogtatva.

Csípőből tüzelt

Egy másik csoport a Glenfada parknál került csapdába. Itt ketten haltak meg a hatvan méterről leadott lövésektől, négyen megsebesültek. A szemtanúk szerint itt legalább egy katona csípőből, célzás nélkül tüzelt az emberekre. A katonák még egy embert lőttek le.

16:28-kor érkeztek a helyszínre az első mentőautók. Addigra a katonák három, a barikádoknál a földön fekvő, mint később kiderült halott tüntetőt vittek kórházba. A szemtanúk leírása szerint mint egy darab húst, úgy fogták meg őket kezüknek és lábuknál fogva, és hajították fel őket a páncélozott katonai járműbe. 

A katonák karcolás nélkül megúszták

A katonák összesen száz lövést adtak le, 13 tüntető a helyszínen vesztette életét, egy négy hónappal később a kórházban. 26 tüntető sérült meg. Mindannyian fegyvertelenek voltak. A katonák közül senkinek semmi baja nem esett. A katonák azzal védekeztek, hogy fegyveresek lőttek rájuk, bombákat hajigáltak feléjük. Állításaikat azonban semmi és senki sem igazolta. 

Az történhetett, hogy az ellenséges tömegtől körülvett, a korábbi napok, hetek, hónapok támadásaitól kikészült katonák pánikba estek. Elég annyi, hogy valamelyikük fegyvernek lásson egy tárgyat, ellenséges lövésnek higgyen egy zajt, a felfegyverzett katonákat nem volt, ami megállítsa. 

Azt hazudták, a katonák csak visszalőttek

Az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság viszonya is mélypontra jutott. Dublinban tüntetők felgyújtották a brit nagykövetséget, brit boltokat rongáltak meg, napokra megszűnt a légiközlekedés a két ország között. Három hónappal később készült egy jelentés Londonban a történtekről, ami arra a hazug megállapításra jutott, hogy a katonák csak visszalőttek, a katonák szabályt nem sértettek. 

A világ végre odafigyelt az északír konfliktusra, és már nem vette be azt, hogy a konfliktus a törvényes rendet fenntartani igyekvő London és a terrorista IRA között húzódik. Az IRA ugyanakkor bosszúból kiterjesztette háborúját vagy ha úgy tetszik, terrorakcióit Angliára is. Néhány héttel később bombát robbantottak egy Londontól egyórányi autóútra fekvő katonai támaszponton is, a robbanás katonák helyett hét civilt gyilkolt meg. De még évekkel később is a véres vasárnap megbosszulásának jegyében gyilkoltak. 1979-ben például egyetlen napon 18 brit katonát öltek meg, valamint egy magas rangú, visszavonult idős londoni politikust, Louis Mountbattent, és a kíséretében lévő három embert. A terroristák vagy a velük szimpatizálók másnap falfirkával üzentek: "Tizennégy ember meghalt, nem felejtjük őket – mi tizennyolcat öltünk meg és Mountbattent".

Paul McCartney tiltólistán a BBC-n

Az ír származású Paul McCartneyé volt a sorban az első dal (Give Ireland Back To Irish), amit a véres vasárnapról vagy annak hatására írtak. A BBC tiltólistára tette. John Lennont, a Black Sabbathot, a Stiff Little Singerst is megihlette a tragédia, de mind közül a legismertebb a U2 1983-ban született Sunday Bloody Sunday-e.

Sok-sok merénylet, halálos áldozatokkal járó éhségsztrájk, békeillúzió, elszalasztott lehetőség után 1998-ban kötöttek békét a kifáradt felek. jellemző azonban, hogy 2008 volt az első olyan év amikor nem követelt áldozatot a konfliktus, kisebb csoportok ugyanis a mai napig nem ismerik el a Nagypénteki egyezményt. 

A brexit a legrosszabbkor jött

Illúzió azt hinni, hogy az 1998-as békeszerződéssel végleg megoldódott az észak-ír konfliktus. És nemcsak azért, mert tíz-húsz éven belül a katolikusok száma várhatóan meghaladja a protestánsokét. A küszöbön álló brexittel ugyanis az Egyesült Királyságban Észak-Írország járhat a legrosszabbul. Miközben az EU-ban maradásra az észak-írek 55,8 százaléka szavazott (ennél csak Skóciában és Londonban volt magasabb az igenek az aránya, máshol nem érte el az 50 százalékot), súlyos sebet kaphat az 1998-as békemegállapodás. Az észak-ír–ír határ egy csapásra Európa külső határa lenne, visszaállítanák a határellenőrzést, de az árukat is súlyos vámok sújtanák. Mindez súlyos gazdasági, majd politikai válsághoz vezethet. Igaz, most még a brexit nélkül is van elég baj. 

A felekezetek közötti hatalommegosztáson alapuló koalíció ugyanis éppen a napokban omlott össze. A katolikus Sinn Féin a protestáns Demokratikus Unionista Párt miniszterelnökét tette felelőssé egy fűtőanyag-forrásokkal történt visszaélés miatt. Az 1998-ban megszült politikai rendszert még senki sem kérdőjelezi meg, márciusban előrehozott választásokat tartanak. Éppen úgy, mint egy normális országban.