Cecília
3 °C
12 °C

Megvédeni az embert a polgárháború iszonyatától

Bemutatjuk Reinhart Koselleck Kritika és válság című könyvét

K EPA20161116152
2017.02.04. 20:20

A szíriai polgárháborúval kapcsolatos legnagyobb közhely, hogy akkora a konfliktusok sűrűsége és rétegzettsége, hogy még azt sem tudja senki, hogyan is kellene hozzáfogni a rendezéshez. A gyarmati eredetű határok közé préselt külföldi érdekek, felekezeti villongások, etnikai félelmek, államtöredékek és törzsi lojalitások komoly fejvakarást és semmitmondást váltanak ki a legtapasztaltabb diplomatákból is.

Persze a „nincs mit tenni” a politikában nem opció, ezt a saját bőrén tapasztalhatta meg a szíriai polgárháborútól az USA-t távol tartó Barack Obama is. Ráadásul, ahogy a konfliktus megértéséhez, úgy a megoldásához is vannak történelmi minták; a legismertebb, 2016-ban a Közel-Kelet megértéséhez sokszor elővett – és sokszor vitatott - minta a harmincéves háború, illetve annak lezárása, a sokévi kínkeserves tárgyalások eredményeképp megszületett 1648-as vesztfáliai béke.

Négyszáz éves analógia

A Spanyolországtól Svédországon át Erdélyig mindenkit magába szippantó háború és a Kelet-Libanontól Szírián át Irakig izzó Közel-Kelet hasonlóságai tényleg szembetűnőek:

  • Mindenki érzi, hogy egyetlen konfliktusról van szó, de ebben az egyetlen konfliktusban annyi frakció, sérelem és követelés sűrűsödött össze, amit felmérni is nehéz.
  • A válság egy olyan többpólusú hatalmi szférában dúl, ahol már nincs olyan megkérdőjelezhetetlen hatalmú döntőbíró, aki kikényszeríthetné a megnyugvást (ilyenek voltak annak idején a Habsburgok, ilyen lenne most az Egyesült Államok).
  • A reálpolitikai alapú rendezésnek keresztbe tesz a konfliktushalmaz vallásháborús dimenziója.

A történelmi analógia legerősebb láncszeme kétségkívül a vallásháborús motívum. És ez a legérdekesebb is, hiszen a szekularizált Európa közepén ülve nehéz átélni egy vallásháború iszonyatát és intenzitását.

Különösen nehéz felmérni, milyen óriási fordulatot jelentett az a mozzanat, amikor az európai uralkodók felismerték, milyen fontos a vallási motivációk visszaszorítása a magánszférába, azaz a szekularizáció. Sokan úgy gondolják, hogy amíg a Közel-Kelet két legnagyobb hatalma egy szunnita, illetve egy síita teokrácia (felkészül: a szultanizálódó Törökország), addig szükségszerű a szembenállás radikalizálódása, sőt, az amúgy igen színes iszlám tömbösödése és militarizálódása is.

Reinhart Koselleck

Reinhart Koselleck 1923-ban született a mai Németország délkeleti csücskében fekvő Görlitzben. A II. világháborúban német katonának sorozták be, így a Vörös Hadsereg foglyaként Auschwitzon keresztül masírozhatott át egy kazahsztáni hadifogolytáborba, ahonnan 15 hónap után tért haza. 1954-ben disszertált a világháború utáni kiábrándultságát és pesszimizmusát tükröző Kritika és válsággal, amelyet követően Németország és a világ vezető egyetemein adott elő (1993-ban a Collegium Budapest vendégelőadója is volt). A 2006-ban meghalt történész nevéhez számos újszerű megközelítés fűződik; elsősorban a fogalomtörténet etimológiai ihletésű módszerét szokás kiemelni, ami már a Kritika és válságra is rányomja a bélyegét.

koselleck kulso

A megjelenése annál is nagyobb szenzációnak számít, mert az Atlantisz Kiadónak a magyar könyvkiadás nagyjából hatvan éves adósságát sikerült törlesztenie vele.

A polgárháború iszonyata

De persze a könyv nem attól klasszikus, mert régi, hanem attól, hogy 2017-ben is bőven van aktualitása. A mű alapvetően azt a XVII. században kibontakozó politika- és szellemtörténeti folyamatot tekinti át, hogy az abszolutista monarchia

hogyan igyekezett létrehozni egy valláson és politikán túli teret, ami megvédi az embert a polgárháború iszonyatától, és engedi, hogy nyugalomban intézze ügyeit.

Azonban Koselleck leírása – és ez a második fontos történetszál – az állam által leválasztott morális/moralizáló magánszféra kialakulását egyáltalán nem tartja sikertörténetnek. A könyv második fele arról szól, hogy ez az autonóm morális szféra hogyan került szembe létrehozójával, és a szembenállás hogyan bomlasztotta fel újból a belső békét. Ezúttal vallásháború helyett már a francia forradalommal.

A könyv kiindulópontja az a vallásháború, amely a XVII. századra szinte egész Európát lángba borította. A katolikus tömbön kívül számos protestáns felekezet viaskodott egymással a lelkek üdvéért és a politikai hegemóniáért. A harcban egyik vagy másik oldalon a kor uralkodói is lelkesen vettek részt eleinte.

Azonban az angol polgárháború vagy a Harmincéves háború megmutatta, hogy a felekezeti alapú politizálás olyan szinten lehetetlenné teszi a belső ellentétek lecsitítását, hogy azt csak népirtásokkal és tömeges száműzetésekkel lehet valamelyest megfékezni (ezt a hosszú, véres utat járta be Franciaország). De az eretnekség még így is újra meg újra felüti a fejét, automatikusan politikai kérdéssé válva. Az örökös polgárháború egyre értelmetlenebbé vált, ezért

a világi hatalom egy idő után inkább szabadult volna attól, hogy vallási és lelkiismereti kérdésekben döntőbíróként lépjen fel.

A bimbódzó abszolutista állam így inkább lemondott az uralom szentségének középkori igényéről, és inkább egy minden morális és teológiai elven túlmutató értéket tett meg saját alapjának: a minden alattvalóra egyformán kiterjedő belső békét. A minden alattvalóra egyformán kiterjedő belső béke ára – ahogy azt Koselleck Thomas Hobbes nyomán kifejti – a nézetektől és pártállástól független közös alávetettség volt:

Az üldözők és üldözöttek, áldozatok és hóhérok folytonos szerepvállalásában nem az maradt életben, aki hű maradt hitéhez, hanem az, aki a békét a béke kedvéért kereste.

A vallási megfontolásokat, lelkiismereti dilemmákat az állam egyszer s mindenkorra (oké, legalábbis háromszáz évre) magánüggyé tette. Azaz az állam egyre kevésbé akart uralkodni alattvalói szívén, viszont gyorsan lecsapott a rendre és az államhatalomra veszélyes nyilvános nézetekre.

A külső elnyomás és belső szabadság kettősségét így írta le a (hugenották kiűzésével létrejött) francia vallásbéke áldásait élvező megfigyelő, Agrippa d'Aubigné:

Külső cselekedeteit megítélhetik az uralkodók, s mivel ezeket ismerik is, így nem tudja megakadályozni, hogy ez a terület ne az ő fennhatóságuk alá tartozzék, hogy ne ők osszanak jutalmakat és büntetéseket miattuk. Ám az uralkodóknak nincs hatalmuk a gondolatai fölött, azok ellen nem indíthatnak semmiféle eljárást. Mindezt csak magunk között mondom, jó uram, azért, hogy megkérjem: lelkiismereti vívódásaink semmiképpen ne jussanak rajtunk kívülre; ha pedig a lelkiismeret már annyira feszít, hogy majd kirobban belőlünk, akkor, mivel kiirtani úgysem tudjuk magunkból, legalább el kell altatni.

A politikai és lelkiismereti kérdések éles elhatárolása azóta is kedvelt eszköze a politikai válságok kezelésének. Ez a legjobban a diktatúrákból való átmenet békéjét garantáló amnesztiarendeleteknél mutatkozik meg, mint a Franco utáni Spanyolországban vagy az apartheid utáni Dél-Afrikában.

Nem csoda, hogy az ideológián felülemelkedő politika modelljét sokan akarják alkalmazni az etnikailag, ideológiailag és vallásilag szélsőségesen megosztott Szíriában. Azonban kevesen veszik figyelembe a kereszténység és az iszlám alapvető különbségét. Ez abban áll, hogy míg a kereszténység eredendően apolitikus, és az Evangéliumok tükrében soha nem állt igazán jól neki az intézményes lét; addig az iszlám alapvető kérdései az autoritásról szólnak.

Mohamed halála után nem a tanításának értelmezése miatt esett egymásnak apósa, Abu Bakr és veje, Ali Ibn Abi Talib, hanem azért, mert nem tudták eldönteni, ki a Próféta valódi örököse – a kalifátusért folyó harchoz csak később csapódtak dogmatikai eltérések. A vallás lehámozása a politikáról (és fordítva) ezért nincs olyan jól megalapozva, mint a kereszténységben.

A jó lelkiismeretnek is lehet rossz vége

A politika és a lelkiismeret szétválasztása Koselleck szerint a XVIII. századra radikalizálódott, az egyéni ítéletalkotás a gondolkodásban a politikai bölcsesség fölébe kerekedett, miközben a privát ítéletalkotás politikai értelemben véve felelőtlenné vált:

Ezeknek az országuk szellemi arculatát formáló, vagy még államuk terheit is cipelő embereknek nem adatott meg, hogy döntsenek ugyanezen állam sorsáról, mert az abszolutista állam szerkezete úgy hozta, hogy semmiről sem dönthettek; valamennyien alattvalók voltak.

A „társadalom emberei” – ma úgy mondanánk: civilek – a tőzsdéktől az akadémiákon át a kávéházakig politikamentes helyeken kezdtek találkozni és szerveződni. A legfontosabb fórummá azonban a szabadkőműves páholyok váltak, ahol titok szavatolta a morális elmélkedés biztonságát.

Koselleck kimutatja, hogy az apolitikus, morális kérdésekről szóló belső nyilvánosság és a morális kritika elől elzárkózó politika közti ellentét maga is politikai természetűvé vált. A politikát egyre átfogóbb morális kritériumok alapján kezdték megítélni, és az erkölcsökről való racionális elmélkedés radikális következményekkel járt: „Minden felfedezett hiba, minden leleplezett akadály újabb akadályok felbukkanásához vezet, és a mindent ízekre szedő aprólékosság emberi vágya így szül mind szubtilisebb módszereket a bajok kezelhetővé tételére és mindig újra elharapó rendetlenség felszámolására. Végül már nincs semmi, ami azt észt kielégíthetné.”

Koselleck szerint elsősorban a politikától elzárt, de a politikával politikai ellentétbe kerülő racionális kritika a felelős azért, hogy a Francia Forradalom évek alatt zsarnokságba, majd önnön bohózatába fulladt. Azaz végső soron a belső béke érdekében létrejövő lelkiismereti szabadság számolta fel a belső békét.

A konzervatív történész csak futólag említi azt, hogy a morál és politika közt tátongó szakadék elsősorban az abszolutizmus rugalmatlansága miatt nyílt meg. Koselleck Turgot báró XVI. Lajos alatti pénzügyminiszterségének kudarcának bemutatásával lényegében azt sugallja, hogy a moralitás felől érkező politikai árokbetemetési kísérletek elve elhibázottak voltak,

a politika morális kritikája szükségszerűen magában hordozza a permanens forradalmat, azaz az új polgárháborút.

Ezzel persze szembe lehet szegezni azt a történelmi tapasztalatot, miszerint a modern szekuláris államokban pont a felvilágosodás morális belátásain nyugvó jogrendszer volt az, ami minden korábbi történelmi korszaknál sikeresebben valósította meg a belső békét (az emberiség modern államokon keresztüli pacifikálásának folyamatához érdemes elolvasni Steven Pinker néhány éve megjelent tudományos bestsellerét, a The Better Angels of our Nature-t).

Koselleck könyvének talán az a legnagyobb politikai tanulsága, hogy a lelkiismeret, de még a szólás szabadsága sem akadályozza meg a politikai frusztráció növekedését, ha közben az ezeket garantáló politikai hatalom bezárkózik. Ezt tökéletesen beigazolódott 2011-ben az Arab Tavasz idején, de a jelenség áthatja a morgolódás korába zárkózott Magyarországot is.

A német történészt olvasva azonban feltűnik a kora modern kor, és a koravén posztmodern kor között egy fontos különbség: a magabiztosság. A felvilágosodás kori apolitikus politikának ugyanis megvolt a hite abban, hogy törekvéseik szükségszerű sikerre vannak ítélve. Ennek a hitnek a kifejeződése volt Koselleck szerint a történelemfilozófia, ami nem a politikai cselekvésből, hanem a politikán túlnövő társadalmi-szellemi folyamatokból vezette le a felvilágosodás győzelmét. A szkeptikus-konzervatív Koselleck azonban gyanakodva nézi történelemfilozófiát is, ami szerinte csak egyike azoknak az eszközöknek, amelyek elleplezték a forradalom politikai jellegét, és racionális belátás helyett csak vak elhivatottsággal vértezték fel a felvilágosodás harcosait.