Orsolya
7 °C
17 °C

A norvég ács, aki új hazát választott

2017.04.02. 08:39
Egy véletlennek köszönhető, hogy egy szegény norvég fiatalember, Guilbrand Gregersen Magyarországon kötött ki az 1848-as forradalom előestéjén. Hamarosan nemcsak szívét, de munkaerejét is Magyarországnak ajándékozta. Bár számos sorscsapás érte, minden körülmények között talpra tudott állni.

Ha az osztrák vasutasok nem lopják el egy fiatal norvég poggyászát, ma teljesen máshogy nézne ki az Országház, a Keleti és a Nyugati pályaudvar, a Mátyás-templom, Szeged belvárosa, valamint Magyarország számos hídja és középülete. A 23 éves Guilbrand (Gudbrand) Gregersen jól fizető építőipari munkák reményében érkezett Közép-Európába, s 1847 tavaszán gyalogosan indult Prágából Bécsbe, ahonnan Münchenbe akart továbbmenni. Vonatjegyre nem volt pénze, de csomagjait feladta a vasúton. Szegényes útiládája ruhákat és néhány otthonról hozott személyes tárgyat rejtett. Bécsbe érve azonnal a vámhivatalba ment a poggyászáért. Amikor a ládát kinyitotta, holmija helyett csak néhány téglát, rongyokat és szalmát talált benne. Gregersent elkeserítette, hogy meglopták. A barátai éppen szórakozni indultak a császárvárosba, de ő nem akart a rajta lévő ócska munkaruhában velük menni. Egy magyar építőmestertől hallott a pest-budai építkezésekről, és úgy döntött, hogy az ismeretlen Duna-parti városban próbál szerencsét, és ott annyi pénzt keres, amiből újra felruházkodhat. Barátaitól azzal búcsúzott, hogy fél év múlva Münchenben találkoznak.

Végül 63 évig maradt Magyarországon, ahol a szabadságharc honvédtisztje, majd az ország egyik legnagyobb vállalkozója lett, aki a dualizmus korának szinte mindegyik jelentős építési beruházásában részt vett. Volt, hogy csődbe ment, máskor tűzvész pusztította el mindenét, de mindig felállt és újrakezdte. Magyar nemesként és a legnagyobb budapesti adófizetőként halt meg, becsületességéről az építkezéseket kísérő korrupciós botrányok idején legendák keringtek.

Nem a pesti építkezéseken talált először munkát, ahogy tervezte, hanem a Petőfi által is megörökített Pest–Vác vasútvonal továbbépítésén. 1847 őszén már a Felvidéken, a mai Szlovákia területén dolgozott, és hamarosan megkapta első önálló feladatát, egy kisebb fahíd építését. A következő bő fél évszázadban alig volt olyan vasútivonal-fejlesztés, amelyben ne vett volna részt személyesen.

Nem tudjuk, mi vitte rá a magyar nyelven kezdetben megszólalni sem tudó, az osztrák-német közegben sokkal otthonosabban mozgó norvég szakembert, hogy 1848-ban a rebellis magyarok mellé álljon. Mindenesetre önkéntesnek jelentkezett a honvédseregbe, ahol egy mérnökalakulatban utásztisztként teljesített szolgálatot. Szakértelmét és elkötelezettségét egyszerre bizonyítja, hogy a dunántúli hadműveletekhez nélkülözhetetlen paksi pontonhidat rekordidőnek számító másfél nap alatt építette meg. A szabadságharc leverése után ő is jobbnak látta, ha elmenekül az országból. Itáliába ment, ahol a Piave felett átívelő híd építésén dolgozott. Maradhatott vagy tovább is utazhatott volna, de ő Magyarországon akart letelepedni. Visszatérése után az Esztergom–Párkány vasútvonal építésében vett részt, s e munka kapcsán került Szobra, ahol összegyűjtött keresetéből telket vásárolt és házat épített. 1852-ben megismerkedett a helyi hentesmester lányával, Sümeg Alojziával, akit még abban az évben feleségül vett.

A pár otthon németül beszélt egymással, ahogy a munkához is elegendő volt ez a nyelv. Gregersen azonban fontosnak tartotta, hogy magyarul is megtanuljon, egy fekete palatáblára írta fel az aznapra kijelölt magyar szavakat, hogy jártában-keltében ránézhessen. Ebben az egyben nem bizonyult sikeresnek: élete végén is hibásan és akcentussal beszélte választott hazája nyelvét. Nem így a gyerekei, akik a német és a norvég mellett magyarul is megtanultak még kiskorukban. A magyar szó így aztán egyre gyakrabban felhangzott a Gregersen-házban: 1854-től kezdve a házaspárnak összesen 19 gyereke született, akik közül 12 élte meg a felnőttkort.

k

Amikor azt érezte, hogy véglegesen gyökeret vert Magyarországon, fivéreit is új hazájába csábította. A családi cég első nagyobb önálló munkája a Pest és Debrecen közötti kapcsolatot megteremtő szolnoki vasúti híd megépítése volt. Az 1857-ben épült, 500 méter hosszú, több folyómeder és ártér felett átívelő átkelő az ország legnagyobb vasúti fahídjának számított. A gyorsan, pontosan és olcsón dolgozó norvég építőmestert és testvéreit ezután tucatnyi vasútvonal, több mint harminc vasúti híd, jó pár alagút és több pályaudvar építésére kérték fel. Műszaki csodának számított a szegedi hídnál, Közép-Európában először Gregersenék által alkalmazott levegőnyomásos alapozás, amivel vizes talajban lehetett alapokat ácsolni. Ugyancsak bravúrosan oldotta meg a budai Déli pályaudvarról kiinduló vasútvonal alagútjának kialakítását, amely egészen napjainkig bírta a terhelést.

Segítség a bajban

Gregersen még nem számított igazán gazdag embernek, amikor úgy érezte, valamilyen módon meg kell köszönnie Magyarországnak, hogy az befogadta őt. 1860-ban az ő nevét is ott találjuk azon arisztokraták és bankárok sorában, akik vagyonukból adakoztak a Magyar Tudományos Akadémia építésére. Ezután is folyamatosan ajánlott fel jótékony célokra nagyobb összegeket. Amikor elég tőkéje gyűlt össze, a ferencvárosi Lónyay utcában telket vásárolt, ahol előbb fatelepet és asztalosárugyárat, majd fűrészmalmot hozott létre. Az üzlet olyan jól ment, hogy az első erdélyi vasútvonal megépítésében már nemcsak kivitelezőként, hanem a beruházó cég részvényeseként is részt vett.

És aztán napok alatt csődbe ment. Egy tőzsdekrach következtében leálltak az építkezések, így Gregersen is fizetésképtelenné vált. Mivel nem akart tartozni alvállalkozóinak, fizetett, és szinte egész vagyona elúszott. Úgy tűnt, fel kell adnia a cégalapításról szőtt álmait. Ő azonban felkereste korábbi üzleti partnereit, és bankok helyett tőlük vett fel sok, kis összegű hitelt. Mivel becsületességéről legendák terjengtek, örömmel kölcsönöztek neki, ő pedig néhány év alatt vissza is fizette a tartozásokat. Pont akkorra került egyenesbe, amikor 1870-ben egy hatalmas tűzvészben leégett az egész fatelepe. Mindent újjáépített, majd 1875-ben újra leégett mindene. Más már rég abbahagyta volna, ő ebből is felállt.

A vasútépítési láz után az új főváros, Budapest fejlesztésének évtizedei következtek, részt vett a Mátyás-templom, a Szépművészeti Múzeum és az Operaház építésében. Amikor a fővárosban új sugárút épült, az azt övező paloták lakói nem akarták a lovas kocsik zörgését hallgatni az utcaköveken. Megoldásként a Gregersen-gyár több tízezer fakockát gyártott, s ezzel burkolták a ma Andrássy útnak nevezett főútvonalat. A cég ezután közreműködött a párizsi Eiffel-iroda által tervezett Nyugati pályaudvar megépítésében, s részt vett a Nemzeti Színház kivitelezésében. 1875-ben gyárához közel megépítette a család Lónyay utcai palotáját. A Lotz Károly freskóival díszített, kétszintes neoreneszánsz épület felszereltsége 20-30 évvel megelőzte korát: fürdőszobák, vízöblítéses vécék és ételliftek szolgálták a benne élők kényelmét.

Gregersen nem élte fel üzleti bevételét, és rossz tapasztalatai miatt tőzsdére sem vitte a pénzét: a vállalkozásaiból származó profitból telkeket vásárolt Budapest külterületein. Néhány évtized alatt övé lett a mai Ferencváros és Angyalföld tekintélyes része, és a város növekedésével együtt telkeinek értéke is az égbe szökött. Hatalmasra nőtt vagyonát és becsületességét egyaránt igazolja, hogy már 1873-ban ő volt a legnagyobb adófizető a fővárosban. Az általa felügyelt építkezéseken összesen több ezer, néha tízezer embert alkalmazott egy időben. Üzletről vallott szemléletére jellemző, hogy azon a munkán, amivel országos hírű lett, minden valószínűség szerint egy fillért sem keresett. Amikor 1879-ben a megáradt Tisza romba döntötte Szeged belvárosát, Gregersen azonnal jelentkezett a mentési munkálatokra. Előbb ideiglenes faházakat építtetett a több ezer árvízkárosult családnak, majd speciális pumpái segítségével vízmentesítette az elárasztott belvárost. Háromezer embert alkalmazott, akik 160 lovas kocsit és 84 vasúti vagont pakoltak tele naponta földdel, amivel feltöltötték a mélyen fekvő részeket és körtöltéseket emeltek a város köré. A munkálatok három évig tartottak, Gregersenék az előre becsült költségeket túllépték, így veszteséggel zárták a beruházást. Mikszáth Kálmán, aki ebben az időben hírlapíróként dolgozott Szegeden, egy cikkében a messziről jött norvégot állította példaként az árvízen is nyerészkedni akaró helyi vállalkozókkal szemben. De máshonnan is érkezett elismerés: Ferenc József magyar nemesi címet adományozott a norvég parasztfiúnak.

Két ország fia

Ha a századforduló előtt bárki a magyar építőipar eredményeivel akart dicsekedni, jórészt Gregersenék munkáit sorolta: éppúgy dolgoztak az Országház építésén, mint a komáromi Erzsébet híd kivitelezésén. Fiumében megépítették a világ akkori legnagyobb faszerkezetű kikötőjét, de kaptak megbízásokat Prágában és Boszniában is.  Ehhez már leányvállalatokat is létre kellett hozni, de Gregersen még ekkor is tradicionális módon, afféle patriarchaként irányította a céget. Ünnepekkor a gyár munkásaiból álló fúvószenekar koncertjét hallgatta meg, karácsonykor a munkások is ajándékot kaptak tőle. Idősebb korában több ízben újra visszatért szülőföldjére, ahol birtokot és tanyaházat is vásárolt. Ő számít a norvég műszaki felsőoktatás egyik megteremtőjének, e célra rengeteg pénzt adományozott. Többször fogadta a Svédországtól 1905-től különvált Norvégia királya és miniszterelnöke is, akikkel a falujából hozott paraszti dialektusban társalgott. Norvégságát és magyarságát mindig képes volt összeegyeztetni, egyszerre volt multinacionális nagyvállalkozó, magyar nemes és norvég paraszt. Soha nem vonult vissza a munkából: 80 éves korán túl is rendszeresen elutazott egy-egy vidéki helyszínre, hogy személyesen ellenőrizze az építkezés menetét.

1910 szentestéjén a 86 éves Guilbrand Gregersen szobi házában szokásához híven megajándékozta családtagjait és alkalmazottait, egy norvég nyelvű karácsonyi verset is elszavalt nekik, kalácsot és bort küldetett a sarkon posztoló rendőrnek, majd pihenni tért a szobájába. Jogosan lehetett büszke rá, hogy hat évtized alatt a két kezével és tehetségével átalakította választott hazája arculatát. Szellemileg frissen, testileg egészségesen aludt el örökre.

Halála után egy rövid ideig úgy tűnt, a családjára örökül hagyott cég továbbra is lendületesen fejlődik: a török kormánytól felkérést kaptak a konstantinápolyi tengeri kikötő korszerűsítésére. A munka kivitelezésére már nem volt mód, kitört a világháború, a békés célú építési beruházások hamarosan mindenütt leálltak. A háború utáni gazdasági válságban az építőipar is elsorvadt, ráadásul a határon túlra kerültek a cég erdélyi, felvidéki és boszniai fatelepei is. S mivel már nem volt senki, aki a nehézségek közepette is hajlandó lett volna újrakezdeni, 1921-ben a Gregersen G. és Fiai Építővállalat tulajdonosai eldöntötték, hogy felszámolják a céget. A felszámolás évtizedekig tartott, a család a hatalmas ingatlanvagyon hasznosításából és fokozatos eladásából élt. Még 1951-ben is maradt kisajátítható ingatlanuk, ahonnan a bevándorló norvég ácsmester utolsó életben maradt lányát és unokáját Rákosiék kitelepítették.

A teljes cikk a BBC History 2017. márciusi számában olvasható.