Salamon
7 °C
14 °C

Magyarország harcot hirdet az angolszász imperializmus szellemi mákonya ellen

2017.04.06. 13:59
Éberség elvtársak, idegen izmusok és burzsoá áltudományok támadják demokráciánkat. Leleplezzük a nyugatmajmoló ügynökök propaganda- és kémhálózatait: népünk gyűlölettel kell hogy tekintsen a hazafiatlan, talajtalan kozmopolitizmus hirdetőire és prókátoraira. Szellemi harc a „szakemberek” ellen, 1950.

Az angolszász imperializmus nemcsak a népek anyagi leigázására tör, hanem a szellem erejét is szét akarja zúzni. És szellemi rothadásának csempészárujával igyekszik elárasztani a népeket s országokat. Éppen úgy, ahogyan elzártuk magunkat a Marshall-tervtől, úgy kell szembeszállnunk ezzel az imperialista szellemi csempészettel is

– írta az 1949-es Szabad Népben Szakasits Árpád a nyugati befolyás maradéka elleni harc jegyében. Ez az az időszak, amikor a Rákosi-rendszer végképp igyekezett kiszorítani a szellemi szférából is mindent, ami abból még megmaradt. Államosította az egyetemeket, emigrációba kényszerítette Szentgyörgyi Albertet és más sztártudósokat, szétrohasztotta vagy bezárta azokat az értelmiségi közegeket, amelyekben még volt helye a függetlenségnek, hogy aztán szovjet mintára, sztálinista áltudományoknak helyet adva szervezze újjá a felsőoktatást.

Egyetemi előadás a '40-es években
Egyetemi előadás a '40-es években
Fotó: FORTEPAN

Bár utólag a fordulat éveként tartják számon 1948-at, a fordulat teljességét a kortársak közül nem mindenki látta, a hatalom pedig úgy ítélte meg, hogy az értelmiség körében rengeteg még a tennivaló. Rudas László, a keményvonalas sztálinista ideológus a parlamentben azt fejtegette, hogy a haladás az egyetemeken és a főiskolákon sokkal kisebb a kívánatosnál, az „ellenséges ideológiák” ellen pedig teljes erővel kell fellépni. Hogy mik ezek? „Pragmatizmus“, „új-realizmus", „semleges realizmus“, „pluralizmus“, „perszonalizmus“, „insztrumentalizmus“, „exisztencializmus“ és így tovább, melyek, különböző hangzatos nevek alatt „ugyanazt a régi, elavult, de következetesen egy célt szolgáló nótát fújják” – természetesen a népi demokrácia ellenében.

Kérlelhetetlen harcot kell indítanunk ez ellen a szellemi mákony ellen. Le kell lepleznünk őket és ébereknek kell lennünk, hogy nyíltan vagy leplezetten be ne furakodjanak közénk és meg ne fertőzzék dolgozó népünk lelkét.

Az 1948-as kampányban az egyetemek „demokratizálását” és a régi professzorok eltávolítását követelte a hatalom, majd előkészített egy felsőoktatási reformot, mely többek között irányszámokkal, újfajta numerus clausus-szal azt célozta, hogy a hallgatók 60%-a már „munkás-paraszt fiatalokból” álljon. Hogy ők is bírják az egyetemet, erőltetetten csökkentették a tananyagot, „mert az túlterheléshez és a munkás-paraszt hallgatók lemorzsolódásához vezetett” – vagyis szociális indokkal elkezdték lerontani az oktatás színvonalát.

Néhány intézmény különösen rosszul járt. ‘49 tavaszán ideológiai okokból egész karokat függesztettek fel, az Agrártudományi Egyetem debreceni, keszthelyi és mosonmagyaróvári képzését a hivatalos indoklás szerint „a hallgatóság és a professzori kar demokráciaellenes magatartása miatt”. Mint a Szabad Nép tájékoztatta olvasóit:

„Keszthelyen, Debrecenben és Magyaróvárott az Agrártudományi Egyetem mezőgazdasági karának egy-egy osztálya működött, amelyek a régi feudális szellemmel telített gazdasági akadémiákból fejlődtek ki. Az Agrártudományi Egyetemnek ezek a vidéki osztályai azonban mai formájukban nem feleinek meg a szocializmus felé haladó népi demokrácia követelményeinek. A vidéki osztályokon uralkodó szellem és a hallgatóság szociális összetétele nem biztosítja a demokrácia programjának érvényesülését.”

Őszre itt már új világ jött, melyben végre a sztálinista áltudományos biológia eredményeire alapozhattak. „Megváltozott az agrártudományi egyetemen az oktatás szelleme is. Száműzték az idealista elméleteket és Micsurin, Liszenko haladó tudományos elmélete és módszerei alapján tanítanak.”

Több más tudományterületen – államjog, földrajz, pedagógia – szintén nagy volt a veszteség, de a legradikálisabb változásokat az ideológiailag végképp gyanús, antimarxistának tartott közgazdaságtan területén hajtották végre. Az ítélet szerint a burzsoá közgazdászképzést „a keresztény középosztály gazdasági térfoglalásának előmozdítására létesítették”; az „eklektizmusnak” (vagyis a különböző rivális közgazdasági irányzatoknak) pedig immáron nincs helye – ezzel összefüggésben szüntették meg a Műszakin a közgazdasági kart, és hozták létre helyette az új, marxista közgazdasági egyetemet.

Nem csak a közgazdasági irányzatokkal volt azonban baj. Miután az Angliából hazatért kommunista Pálóczi-Horváth György (egy évvel később koholt vádak miatt aztán őt is lecsukják) egy röpiratban burzsoá tudóssá sorolja át Freudot, a a kultúrcézár Révai háborút indít a magyar pszichoanalízis ellen, melyet hamarosan annak betiltása követ. Hamarosan hasonló sors vár a szintén gyanúsan nyugati, a hivatalos marxista valóságértelmezés alternatíváját nyújtó szociológiára.

A nyugati irányzatok és a kapcsolódó politikai eltévelyedések ellen harsogó szövegek között tanulságos a Szabad Nép egyik 1949 májusi cikke. Az Imperialista kozmopolitizmus című szösszenet azért is megérdemli a hosszabb idézetet, mert nem kisebb ember írta, mint Bíró Zoltán, aki azon kívül, hogy vezető kultúrpolitikus, mellesleg Rákosi Mátyás testvére is volt.

„Az amerikai számára a kozmopolitizmus kiviteli cikk, nem hazai használatra készült. Az amerikai soviniszta imperialista megvető lenézéssel, faji önteltséggel tekint a világ minden népére. A többieknek ajánlja a kozmopolitizmust, mert ez, mint a bódító méreg, aláássa a népi erőket, meggyengíti az ellenállást az imperialistákkal szemben”

– szögezi le, azzal folytatva, hogy a kozmopolitizmus nem csak veszélyes ideológia, hanem bizony az ellenséges ügynökök, kémek és terroristák legfőbb szellemi muníciója is.

„Különösen a kispolgárság és az értelmiség elmaradottabb és reakciós befolyás alatt álló rétegei estek a kozmopolitizmus áldozataiul. Az ilyenek lebecsülik és lenézik a saját népük gazdasági és kulturális teljesítményeit és az égig magasztalják a dekadens, elfajult, rothadó nyugati művészet és irodalom gyatra megnyilvánulásait is. Az angolszász imperialisták ezekből a körökből toboroznak újabb ügynököket propaganda- és kémhálózatuk számára.”

A népi demokrácia mindent megtesz, hogy ezeket az embereket is megmentse  a béke ügyének. Van azonban, amikor már nincs helye több kompromisszumnak:

„Ezekhez a körökhöz tartozik a cionista kispolgárságnak az a rétege is, amely becsületes építőmunka helyett a kivándorlásra spekulál. Mindezeket az elemeket a magyar demokrácia igyekszik becsületes magyar hazafiakká átnevelni s ha képtelenek lennének megváltozni, úgy leleplezi és a közvélemény ítélőszéke elé állítja őket.”

Le kell leplezni és el kell szigetelni a nyugati imperializmus ügynökeinek, híveinek mindenféle ideológiai és egyéb tevékenységét. Népünk gyűlölettel kell hogy tekintsen a hazafiatlan, talajtalan kozmopolitizmus hirdetőire és prókátoraira.

Ennek szellemében verték azután szét a hagyományos elitképzés egyik legfontosabb helyét, az Eötvös Collegiumot is. A gyanúsan polgári szellemű bölcsészképző éléről előbb eltávolították Keresztury Dezső igazgatót, majd ügynökök segítségével, valamint az egyik legnagyobb és legellentmondásosabb magyar tehetség, a mefisztói alakként leírt, kíméletet nem ismerő ifjú kommunista Lakatos Imre vezetésével darálták be az egész intézményt – ez 1950-re meg is történt.

Ekkorra a hatalom már lényegében teljes győzelmet aratott az értelmiség intézményei fölött. Az oktatás államosításának részeként elvették a főbb egyházi egyetemeket (még a budapesti Hittudomá­nyi Kar tanárait is felmentették, kivétel nélkül), és a Magyar Tudományos Akadémiát is sztalinizálták. Bár a legnagyobb tudósok közül néhányan, mint a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert vagy Bay Zoltán már korábban önként távoztak az országból, az MTA még mindig a valódi tudományos elit helye volt.

Az Eötvös Collegium Ménesi úti épülete 1940-ben
Az Eötvös Collegium Ménesi úti épülete 1940-ben
Fotó: FORTEPAN

A testület bolsevizálása így hát prioritás volt; nem akarták azonban az Akadémiát egy az egyben megszüntetni, úgy, mint a románok tették. Létrehoztak inkább egy párhuzamos tudományirányító testületet, a Magyar Tudományos Tanácsot, melyet maga Gerő Ernő vezetett. Ők számolták fel a maradék egyetemi autonómiákat, biztosították a pártkontrollt, majd tagrevízióval az akadémikusok felét kizárták vagy partvonalra helyezték.

Gerő ekkor kettős játékot játszott. Mint Huszár Tibor írta (pdf): „Egyrészt kihasználja a Rajk-perből adódó lehetőségeket, ám miközben a félelem légkörét az értelmiség e szegmensében is eszkalálja, a tervezett intézkedések olyan üzenetet is közvetítettek – különösen a műszaki és természettudományok meghatározott csoportjai számára –, ha lojálisak vagytok, Mi (Én) megoltalmazunk”.

Bár a kommunista párt funkcionáriusai végig asszisztálták vagy éppen buzgón segítették az értelmiség derékba törését, ez sem volt feltétlenül elég személyes karrierjük további biztosításához. Ez már az a fázis, amikor a mindenki mással leszámoló hatalom önmagát kezdi el felzabálni: a nagy tehetségű néprajzosból elvtelen kiszolgálóvá lett Ortutay Gyula vallás- és közoktatási minisztert 1950-ben azért távolítják el, mert Rákosiék szemében ő sem volt elég lojális, ugyanis „rendszeresen eltorzította a párt politikáját az egyetemek felé és manővereivel a jobboldalt védte”.

A miniszter fő bűne az volt, hogy még mindig értette és időnként képviselt is politikán kívüli szempontokat; néha még mocorgott belőle valami a hajdani értelmiségiből. Mint az újfunkcik megvetően írták róla:

Megtévesztő hivatkozási alapja a „szakemberek védelme”, „az egyetem hagyományos vezető szerveinek tekintélye volt”.

Ez természetesen megengedhetetlen, így hát az ideológiai harc fokozásával a Pártnak nem volt más választása, mint minden évfolyamon még inkább főtárggyá tenni a marxizmus-leninizmus oktatását, és kiadni, hogy átvegyék a Szovjetunió felsőoktatásának tapasztalatait. Sikerült.