Hogyan beszélt Kádár zárt körben a zsidókról?

Magyarország a szovjet blokk részeként arabbarát és Izrael-ellenes politikát vitt lényegében az egész kommunista periódusban, a külpolitikai helyezkedés azonban idehaza is rendkívül érzékeny kérdés volt akkor is. A zsidó származásúak számát a hatalom 150-200 ezer közöttire tette a szigorúan nem nyilvános becslésekben. Ha csak belsős anyagokban tette is, a hatalom számontartotta, ki a zsidó – ellentétben a közbeszéddel, ahol csak nagyon korlátozottan lehetett zsidó ügyekről egyáltalán szót ejteni.

A származás a rezsim nyilvános szótárában tabunak számított, ez azonban nem korlátozta a hatalmat abban, hogy a sáncok mögött továbbra is élénken foglalkozzon a „zsidókérdéssel”. A háború előtti antiszemitizmusból és magyar közbeszédből megörökölt kifejezés továbbélt 1945 után is, ahogy a zsidókkal szembeni gyanakvás is. Nem csak kocsmaszinten, ahol továbbra is népszerű volt a kommunisták=zsidók mélységű világmagyarázat; a téma a szovjet blokk országaiban jóval magasabb szinten is időről időre előkerült, sőt, a háttérben végig jelen volt.

Ezzel kapcsolatban számos új adatot hoz egy új angol nyelvű kötet (tervben van a bővebb magyar kiadás is), a Kovács András szerkesztésében néhány hete megjelent Zsidókérdés a kommunizmusban (Communism's Jewish Question). Sok más, először most publikált forrás és az ezeket elemző fejezetek mellett ebben jelent meg Kádár Jánosnak az MSZMP Politikai Bizottsága előtt tartott beszéde is 1967-ből, melyet a pártfőtitkár a hatnapos arab–izraeli háború kapcsán mondott el. A külpolitikai tájékoztató keretében Kádár kitért a magyarországi zsidóság körében hallható Izrael-barát hangokra is, melyek sajnálatos módon nem illeszkedtek a pártszékházból elvárt szólamhoz.

A párttagság bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki – de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk, és ki ellen harcolunk.... Ezt én nem hagynám szó nélkül. Ez a mi rendszerünk életkérdése, hogy a párt intakt legyen és szilárd. És ha kevesebb lesz a párttag, az kisebb veszély, mintha ingadoznak. Ezt nem szabad tűrni és megengedni. .... Ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg!

Érdemes figyelni a retorikára, Kádár ugyanis egyébként tartózkodott nyilvánosan „a zsidókérdés” tárgyalásától. A bújtatottan antiszemitizmusra apelláló szövegeknek és a kódolt zsidóellenességnek azonban megvolt a hagyománya a baloldali rezsimekben.

Miközben a sztálinizmus éveiben való politikai szerepvállalást sokan – köztük még az a Nagy Imre is, aki politikai csillaga emelkedését 1953-tól részben éppen paraszti származásának köszönhette – a kommunista vezetők zsidóságával hozták összefüggésbe, a kommunista pártok 1945 után igyekeztek politikailag kihasználni a zsidóellenességet. Alkalmanként (például Miskolcon vagy a lengyelországi Kielcében) még a háború utáni pogromok kiprovokálásában is szerepük volt.

Közben a szovjet blokk országai antifasiszta alapon igyekeztek manipulálni a holokauszttúlélők érzelmeit. A hivatalos beállítás szerint az antifasizmus a kommunizmussal egyenértékű, aki elutasítja a fajelméletet, annak az államszocializmus oldalán a helye, aki pedig nem híve a kommunista rezsimnek, az értelemszerűen legalábbis fasisztagyanús – a holokauszt politikai instrumentalizálása a kommunizmus egyik máig ható élő hagyatéka.

Az antifasiszta retorika ellenére a kommunista pártok gyakran ignorálták az üldözött zsidók szenvedéseit, és a népi támogatás érdekében a pártapparátusban is korlátozni próbálták a zsidók számát. Bár formálisan minden antiszemitizmust elutasítottak, 1945-től sajátos kettős beszéd alakult ki. A zsidóellenesség új kódrendszerében „cionistákról”, „kozmopolitákról”, „a pártba beszivárgó megbízhatatlan kispolgári elemekről” értekeztek; a keresztényellenes, nemzetpusztító zsidókról szóló régi sztereotípiákat felváltotta a munkásosztállyal és a Szovjetunióval ellenséges, „az imperializmus ötödik hadoszlopát” megtestesítő veszélyes kozmopoliták képe – ez alig burkoltan mind a zsidókat jelentette.

Az antiszemita kampány csúcsdrámája a nagy szovjet orvosper volt, a tisztogatásoknak azonban Sztálin halála véget vetett. A békésebb helyzet 1967-ben változott meg radikálisan. A hatnapos arab–izraeli háborúban a szovjet blokk feltétlen támogatást adott az arab országoknak. Noha a háttérben Moszkva mérsékelni próbálta arab szövetségeseit, a szovjet propaganda az Amerika bábjának beállított Izraelt ítélte el az agresszió miatt, és az Izrael elleni háborút az imperializmus elleni harcként narrálták. A magyar külpolitika önállósága ebben legfeljebb odáig terjedhetett, hogy csak egy nappal később szakítottuk meg a diplomáciai kapcsolatokat a zsidó állammal.

Kádár elvtárs tájékoztatta Brezsnyev elvtársat a lengyel elvtársakkal egyeztetett lépéseinkről – az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok felfüggesztéséről. Brezsnyev elvtárs azt válaszolta, hogy ez megfelel a Moszkvában kidolgozott közös álláspontnak. Örömmel nyugtázta, hogy itt minden rendben van, és meg tudjuk tenni ezt a lépést.

(A Brezsnyev és Kádár közötti telefonos egyeztetés összefoglalója az MSZMP Kádár János Titkárságáról, 1967. június 12.)

Bár Magyarországon nem következett a lengyelországihoz hasonlóan durva ‘anticionista' kampány, a hatnapos háború után a zsidó származásúak lojalitását szintén hajlamos volt megkérdőjelezni a hatalom. Ezt jelzi az idézett Kádár-beszéd is, de ennél jóval konkrétabb lépések is történtek: a magyar belügyből, a Külügyminisztériumból és a hadügyi vezetésből is távolítottak el zsidó származásúakat.

Az Izrael-ellenesség megbélyegzése a politikai retorikában sajátos módon gyakran összekapcsolódott a (nyugat)német-ellenességgel. A keleti blokk államai az érdekeiknek megfelelő történelmi torzítással a nyugati blokkba tartozó NSZK-t a náci bűnösök védelmezőjének tüntették fel, míg a baráti NDK-t az antifasiszta harc örökösének. Ebbe a propagandaképbe rondított bele, hogy az ötvenes években Nyugat-Németország és Izrael között kifejezetten jók lettek a kapcsolatok: megállapodtak a jóvátételben, és megtörtént a diplomáciai kapcsolatok felvétele is. A problémát megint csak visszavetítve azzal próbáltak megoldani, hogy a „cionista” zsidók és a „fasiszták” közötti háború alatti kényszerű kooperációkat sarazták – leginkább Kasztner Rezső amúgy valóban sok utólagos vitát kiváltó embermentését, aki több ezer ember életét mentette meg azon az áron, hogy Eichmann-nal üzletelt. A „cionizmust” így mindenesetre egy kalap alá lehetett vonni a fasizmussal és az elvtelennek mondott üzleteléssel. Az Izraellel szimpatizálók elleni kampány különösen cinikus módja volt az így ellenségesnek nyilvánított zsidók náci kollaboránsként való megbélyegzése.

A cionizmus jellemzője az antikommunizmus, a szovjetellenesség, a nemzetközi imperializmus kiszolgálása, a kapitalista Izrael dicsőítése, a zsidók felsőbbrendűségének hangoztatása és a zsidók Izraelbe csalogatása

– szögezte le egy összefoglaló állambiztonsági irat 1967-ben.

Az állambiztonságon belül az Izraellel kapcsolatos ügyekre felállított külön alosztály egyik fő feladata az Izraellel kapcsolatos megnyilvánulások figyelése volt. A kapcsolódó aktákban a zsidókkal kapcsolatos ismert sztereotípiák bukkannak fel: „nemzetellenes zsidó kozmopolitizmus”, „a vezető pozíciók elfoglalása”, „zsidó túlérzékenység”, „klánszerű összetartozás” és „összeesküvésszerű nemzetközi hálózatok” toposzai köszönnek vissza az állambiztonsági zsánerben.

A Salom fedőnevű titkosszolgálati akcióból 1968-ban bírósági ügyet is csináltak, melynek végén két rabbiképzős diákot ítéltek el és börtönöztek be „cionista tevékenység” címén. A háttércél Scheiber Sándor eltávolítása volt – a rabbiképző vezetője nagy szellemi tekintély, a függetlenség őrének számított, akire ezért ügynökök hadát állították, többek között a Dohány utcai zsinagóga rabbija jelentett róla. A zsidó vallási szervezeteket hasonló módszerekkel igyekeztek megtörni, mint más egyházakat: részben pénzügyi kontrollal, részben azzal, hogy csak a szocialista rendszer iránt lojális és gyenge vezetőket engedtek pozícióba kerülni.

Miközben a rezsim igyekezett magát az „antifasiszta harc” egyetlen jogos örökösének beállítani, a hatalom a zsidó élet színtereit kőkeményen korlátozta. A zsidóságot hivatalosan kizárólag vallási csoportként ismerték el, a nem vallásos (tehát az 1945 utáni, három-negyedrészt budapesti zsidóságon belül ezek voltak nagy többségben) zsidó identitásokat elnyomták, így a zsidóság megéléséhez kizárólag az állambiztonságilag megfigyelt és politikailag korrumpált vallási szervezetek jelentettek legális kereteket.

Az 1967-es háború után több mint két évtizedre megszűntek a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, és a gazdasági kapcsolatok is minimálisra redukálódtak. Ennek csak az államcsődközeli helyzet vetett véget a nyolcvanas évek elején, amikor minden lehetőséget igyekezett megragadni a hatalom, hogy pénzhez jusson. Az Izraellel való viszony rendezésétől nemcsak közvetlen hasznot reméltek, de a nemzetközi zsidó üzleti körök befolyásában híve a globális tőke baráti közeledését is ambicionálták. A magyar fél bizniszt akart, lehetőleg túl sok politika nélkül; „a nemzetközi zsidó tőke bevonását” úgy, hogy azzal ne kockáztassunk túl sokat a Szovjetuniónál és az arab országokban. Simón Peresz húsz amerikai-zsidó üzletember bevonásával 300 millió dolláros befektetési csomagot javasolt, más kérdés, hogy az üzlet végül jóval a remények alatt maradt. A diplomáciai kapcsolatok végül csak a rendszerváltós időkben álltak helyre – ezt készítette elő Jichak Samir 1988-as budapesti látogatása, az utolsó alkalom Netanjahu mostani látogatása előtt, amikor izraeli kormányfő Magyarországon járt.

(Borítókép: Leonyid Brezsnyev és Kádár János az MSZMP 11. kongresszusán. Fotó: Keystone/Getty Images Hungary)