Orsolya
7 °C
17 °C

Miért nehéz egy németnek kimondania, hogy szereti a hazáját?

000 DV1559542
2017.09.24. 20:48
Merkel és a kancellárok történelmi mérlege: teutománia, pragmatizmus, parlamenti disznóól és a múlt démonizálása az Európa vezető hatalmának történetéről szóló új könyvben, melynek egykor az volt a küldetése, hogy távol tartsa magát a demokráciával való mindenfajta szégyenletes kapcsolattól.

Népemnek különleges képessége van arra, hogy tömegpszichózisoknak vesse alá magát. Olyan adottság ez, amely talán az egyéni boldogsághoz való csekély tehetségének kiegyenlítésére szolgál.

Az eredetileg 1939-ből, a Hitler-kultusz és „a német hisztéria” idejéből származó diagnózist politikai ellenszenvei alapján ki-ki a maga módján értheti azokra, akikre éppen szeretné, az azt idéző új összefoglaló munka a német történelemről mindenesetre külön érdekes az aktuális választás fényében. A Németország és a németek már címében is sokat ígérő munka, és valójában még többet is kapunk, mint az alcímben jelzett 500 évet Luthertől Merkelig: Bihari Péter (A Fazekas történelemtanárának korábbi I. világháborús könyve nekünk kifejezetten tetszett) a germán törzsektől egészen 2016-17-ig mondja el a történelmet német fókuszból.

Merkel és a szauna

Ez a mostani 2. kiadás azon kívül, hogy frissített verzió, lényegre törő történelmi portrékat is nyújt a főszereplőkről. Merkelről például ilyeneket olvashatunk: „Merkel nem igazi erőpolitikus, ereje részben a munkabírásában rejlik (...) kevésbé színes egyéniség, nem túl magával ragadó szónok, és nem tudja a sajtót annyira az ujja köré csavarni, mint az olykor „médiakancellárnak” nevezett Schröder. Merkelt sokkal inkább emberismerete, alapos felkészültsége, a részletkérdések iránti érdeklődése, jó memóriája és mindig tárgyilagos érvelési stílusa emeli az átlagos politikusok fölé.” Néha a könyv Merkelt mintha kimondatlanul is Orbán antitéziseként mutatná be: nincs benne nemzetnevelő szándék, ritkán mond nagy beszédeket, nem nyilatkozik meg „sorskérdésekről” – tudjuk meg.

Érdekes, hogy előtte az összes kancellár sikeres helyi, tartományi politikusként emelkedett fel. Merkel azonban, aki a berlini fal leomlása idején, mint azt néha felróják neki, egy barátnőjével szaunázott, ilyesmit nem mutathatott fel: az utolsó, már demokratikusan megválasztott NDK-kormány helyettes szóvivője volt, mielőtt Kohl a szárnyai alá vette. A 16 évig kancellároskodó (ha végigcsinálja, Merkel őt foghatja be) Kohlról egyébként túl sok pozitívumot nem tudunk meg ebből a könyvből. Minden idők legfelkészültebb kancellárja itt a szociáldemokrata Helmut Schmidt: pragmatikus, felkészült, aki új lendületet adott a francia-német együttműködésnek.

Külön érdekes az 1966-os felállás, amikor először állapodott meg egymással a CDU és az SPD, az előbbit vezető Kiesinger a náci párt egykori tagja volt, míg Willy Brandt hajdan az emigrációból próbálkozott az ellenállás szervezésével. A kölcsönös néppártosodáson kívül Bihari értelmezésében a pártrendszer pragmatizmusának, koalícióképességének a bizonyítéka a legutóbb kiesett, de most megint koalícióesélyes FDP helyzete is: a liberálisok az 1949 utáni 49 évből 42-ben voltak kormányon – úgy, hogy két számjegyű eredményt csak kivételesen értek el.

Teutománia

Itt ugyan egy keserű néplélektani aforizmával indítottunk, a kötetből inkább az derül ki, hogy a nemzetkarakterológiai vélelmek milyen gyors avulásúak. Az a kép például, hogy a németek a katonai erények megtestesítői, csak az 1800-as években terjedt el – és bár ekkor éppen a franciák voltak a kifinomult dekadensek, nem sokkal korábban még fordítva állt a dolog. A 17-18. században speciel a franciák számítottak, a harciasság és a militarizmus megtestesítőinek, akikkel szemben a németek a költők, zeneszerzők, filozófusok nemzeteként gondoltak magukra.

Tulajdonképpen ez az egyik olyan feloldhatatlannak tetsző ellentmondás, ami miatt a német történelem sokaknak különös rejtély, a legmagasabb szellemi teljesítmények és a zsarnoki tekintélyelvűség közötti ingajáték. Kant és a porosz junkerek világa; Bismarck és a humboldti egyetem; a weimari avantgárd pezsgése és a közelgő nácizmus. Vagy mint a könyvben is olvasható: dr. Jekyll és Mr. Hyde, a modern Németország kettőssége, amint a mintademokrácia totális faji diktatúrába fordult.

Bár a „Sonderweg”, az állítólagos német „különutasság” fogalma eredetileg pozitív kicsengésű volt, a nácizmus hatalomra jutása után a patologikus társadalomfejlődés kérdésével kapcsolódott össze. Ez akkor is a német történelem alapkérdése, ha annak egyáltalán nem feltétlenül Hitler kell, hogy legyen az origója, és ma már – mint azt Bihari kiemeli – maga a német különutasság tézise is idejétmúlt. A nyugatias fejlődési úttól való időleges elválás – hangsúlyozza – nem a német lélek sötét bugyraiból következett, sokkal inkább a többszörös megkésettségből: késői és nem eléggé erős polgárosodás, a nemzeti egység és demokratizálódás lassúsága; a 19. század túl nagy, túl sok és túl gyors kérdését errefelé lehetetlen volt egyszerre megoldani.

A lélek istené, minden más az enyém

– jelentette ki Frigyes Vilmos, a porosz „káplárkirály”, majd „Észak Spártáját” az a Nagy Frigyes tette nagyhatalommá, aki a felvilágosodás alakjaként mélyen megvetette a közönségesnek tartott német nyelvet. Dr. Jekyll és Mr. Hyde, úgy tűnik, időnként ugyanabban a ruhában jelennek meg. Eleve, a reformok, az egyetemalapítás és a szellemi dominancia célja alakították a porosz államot is, mely aztán az etatizmust erősítette meg, míg a német nacionalizmus (hajdani nevén teutománia) kialakulásában a romantika és a filozófia játszott meghatározó szerepet: Herdertől Schleiermacheren át (nála már miden népnek megvan a maga istentől kapott hivatása) Fichtéig, ahol az ősnépnek gondolt németségnek az egész emberiség megváltó kulturális küldetése van.

Ekkor fejlődik ki a kisszerű jelennel szemben a dicső középkor, a ragyogó német gótika és a romlatlan nép eszméje – és innen származik a mai mai német zászló is: a fekete-piros-arany eredetileg a diákegyesületek színei voltak. Az egységes Németország ekkor még nem is nagyon merült fel, Humboldt azt a német hagyományokkal is ellentétesnek gondolta, de a folyamatot gátolta az is, hogy soha nem volt valódi hatalmi centrum; a történelemből legalább tíz fővárost lehet mondani. „Némethon? De merre van hát? Nem tudom, e földet hol találom” – Schiller mondatai a könyv mottójául is szolgálnak.

Németország küldetését abban látom, hogy tartsa távol magát a demokráciával való mindenfajta szégyenletes kapcsolattól

– mondta a német egységet megteremtő és Németországot nagyhatalommá tevő Bismarck. Kérdés, hogy a Vaskancellár, mint mondták, valóban vérrel és vassal, vagy inkább szénnel és vassal, az ipari fejlődéssel érte el a felemelkedést, de ennek az ára biztosan magas volt: Nietzsche arról írt, hogy a német szellemet kiirtották a német birodalom kedvéért, míg Weber szerint Bismarck egy olyan „éretlen nemzetet hagyott hátra, amelyet hozzászoktatott ahhoz, hogy élen álló nagy államférfi gondoskodik a politikai szükségleteiről”. Ezt a nemzetet aztán II. Vilmos, a pukkancs, gyerekesnek mondott császár, aki a parlamentet disznóólnak, a szocdemeket majmoknak, a nemeseket kutyáknak, a tábornokait pedig seggfejeknek nevezte, belevitte egy háborúba, éppen úgy, ahogy azt Bismarck megjósolta – még ha ma már nem is hiszik, hogy mint azt a Fischer-tézis hirdette, az I. világháborúért Németország lett volna az egyedüli felelős.

Bűntudat és szégyenlős hazaszeretet

A német emlékezetpolitikának Bihari szerint még talán a magyarnál is több kanyart és zsákutcát kell bevennie. „Itt a patriotizmus más országokban normálisnak számító megnyilvánulásai is gyanúsak lehetnek, miközben – a nácizmus örökségeként – a németek hajlamosak jó adag visszamenőleges bűntudattal a negatívumok démonizálására”. Németországon kívül tényleg bizarr olyan szabadkozást hallani egy ország vezetőjétől a hazaszeretet kapcsán, mint például ebben a Merkel-beszédben:

Örömöt is jelent számunkra az, hogy németek vagyunk. Ezt én ma már ki tudom mondani.

A német „hipermoralizmust” és erkölcsi túlteljesítést páran élesen szokták bírálni a magyar jobboldalon is. Bihari inkább egy kicsit megértetni szeretné, és egy olyan Merkel beszédet idéz, amiben a kancellár lényegében azt mondja, hogy a mai Németország csak a II. világháborús bűnökkel való szembenézés által létezhet: „Mivel elismertük a holokauszt semmi mással össze nem hasonlítható voltát, ma elmondhatjuk: szabadok vagyunk, egységesek, szuverének. Ennek az elismerése tett minket azzá, akik vagyunk.”

„A magyar közvélemény talán nem érzékeli eléggé, hogy ezek a német értékek egyúttal a mai Európai Uniónak is meghatározó értékeivé váltak. A világháborús népirtás nem azért vált központi kérdéssé, mert az a zsidókkal történt, hanem azért, mert példája lett annak, milyen embertelenségre képes egy modern diktatúra”. Ez itt már tényleg nem annyira a szaktudomány, mint a nagy emlékezetpolitikai narratívák terepe, és a Németország és a németek amellett tesz hitet, hogy 1945 után a németek kaptak egy második esélyt, amivel jól tudtak élni: visszatértek az európai történelem „fővonalához”, vagyis a demokráciához, mert hogy a legnagyobb németek egyúttal nagy európaiak is.

Mindez persze, mint azt maga a szerző is hangsúlyozza (a német történelem túl bonyolult és összetett ahhoz, hogy valami általános tanulságot lehessen levonni belőle) nagyon máshogy is megírható lenne. Akár a krumpli történetén keresztül is: a grenadírmarstól, amitől a katonák masíroztak, a javuló népélelmezésen és a forradalmi hangulatot megteremtő burgonyavészeken át 1945-ig, amikor a berliniek a Reichstag romjai mellett ültettek krumplit.

Borítókép: Rainer Jensen / AFP.