Svéd katonák segítették Rákóczi szabadságharcát

További Történelem cikkek

Az 1708-as trencséni vereség után a kurucok ügye leszállóágba került. Rákóczi szerencséjére egyik potenciális szövetségesének, minden oroszok cárjának nagy ellenfele, XII. Károly svéd király sem teljesített jobban a saját háborújában.

Ez azzal az előnnyel járhatott a kurucok számára, hogy Nagy Péter megszabadul a svéd fenyegetéstől és talán tud majd foglalkozni a magyar üggyel (az északi háború elején Rákóczi még a svédek győzelmét várta, ugyanilyen következményekkel). 1707-ben lengyel királynak akarta megtenni Rákóczit (a trónról svéd nyomásra lemondott, oroszpárti Erős Ágost szász választófejedelem helyett), ha a svédek nem hajlandóak békét kötni (a békeközvetítéshez volt szükség a fejedelem francia és bajor szövetségesére). Egy elfogadható svéd-orosz béke esetén pedig közbenjárást ígért a császárnál Rákóczi érdekében, sőt csapatokat küldött volna Magyarországra (a katonai segítséget arra az esetre is beígérte, ha nem lesz béke és Rákóczi kapja meg a lengyel trónt). A svédek folytatták a háborút és elfoglalták Lengyelországot, ezért a katonai együttműködésből nem lett semmi, de a fejedelem abban reménykedett, hogy ez Poltava után megváltozhat.

Az északi háború alakulásából fakadó másik, kézzelfoghatóbb előnyt az jelentette, hogy a Lengyelországból visszavonuló, Józef Potocki kijevi vajda vezette lengyel-svéd csapatok (nagyjából 3 és fél ezer ember) átsodródtak magyar területre és Rákóczi felfogadhatta őket. Az egyik svéd (illetve svéd szolgálatban álló szász) tiszt, az erfurti születésű Erasmus Heinrich Schneidern von Weismantel a naplójában számol be itteni élményeiről. 1709 novemberének végén érkeztek a Kárpátokhoz és szabad átvonulást kértek Rákóczitól Havasalföldre (hogy megkeressék a svéd királyt, akiről csak annyit tudtak, hogy a törökhöz menekült).

a táj terméketlen, a hadak már teljesen felélték, ezért [a kuruc követ azt tanácsolta] igyekezzünk a közeli sík vidékre, ahol a fejedelem gondoskodni tud ellátásunkról. [...] Két hétig jól pihentünk, de ekkor [1709 karácsonyán] ismét tudomásunkra hozták, hogy [el]tartásunk nehézségekbe ütközik és mivel utunkat még nem tudjuk folytatni [...] helyesebb lesz, ha követjük Rákóczi seregét téli szállására.

A fejedelemnek kapóra jöttek a külföldi csapatok a következő hadjárathoz. Érsekújvár még tartotta magát (1708 őszén megostromolták a császáriak), Rákóczi pedig újból összeköttetést akart teremteni a védőkkel. Az általa elképzelt folyosót azonban egy sánc torlaszolta el Vadkertnél, ennek az elfoglalása volt az első cél. „Csak azért jártak a kedvünkben, hogy melléjük álljunk. Előbb azt az álhírt terjesztették, körükben, hogy őfelsége, a svéd király már nincs is az élők sorában [...] Rákóczi fejedelem még pénzt is kiosztatott."

Vezéreink távollétében nem hozhattunk olyan döntést, hogy átállunk a császáriakhoz [...] úgy határoztunk, hogy egy emberünket átküldjük. Ez bizony nehezünkre esett, hiszen katonai eskünk, becsületünk parancsnokainkhoz kötött bennünket, ugyanakkor Isten ellen való lett volna, ha egy lázadót támogatunk. Gondolataink folyton e körül jártak, de kénytelenek voltunk a kuruc sereget követve a Hernád partján továbbvonulni.

A svédeknek fogalmuk sem volt, hová és miért vonulnak. Január 21-én egy díszszemle után a fejedelem beszédéből végre kiderült, miről van szó. „...feltárta, [arra számít,] hogy mi, ha a szükség úgy kívánja, hűségesen fegyvert fogunk mellette és ennek fejében ki-ki megkapja közülünk [...] mindazt, ami dukál neki. Bennünket ez a lehető legkínosabban érintett és senki sem kívánt válasszal élni. Nem mintha féltünk volna a harctól; ezt aztán igazán megszoktuk, de nem akartunk foltot ejteni becsületünkön.”

Előrenyomulás közben (a trencséni csata előzményeihez hasonlóan) a fejedelem megint csak véletlenül botlott bele a császáriakba, akikkel szemben nagyjából nyolcszoros fölényben volt. Sickingen altábornagy alábecsülte az ellenség létszámát, úgyhogy mindössze 1500 embert vitt magával. A kurucok felsorakoztak (a lengyel lovasság állt a balszárnyon, középen svéd és kuruc lovasság, a jobbszárnyon pedig gyaloghajdúk), Sickingen pedig nekik esett, de csúnya meglepetésben volt része, a kuruc ellentámadás ugyanis elsöpörte a seregét.

amikor a császáriak részéről két erős sortűz csapott soraink közé, kivont karddal reájuk rontottunk, még mielőtt feleszméltek volna. Ezzel máris megtörtük csatárláncukat, s zűrzavart keltettünk soraikban. [...] kétségbeesett ellenállást tanúsítottak, s ha végül is visszavonulásra kényszerültek, tüzelésünket ezalatt is állandóan viszonozták. [...] Rákóczi tábornoka, Csáky Mihály gróf vezényelte a magyarokból álló utóhadat, de amikor sikerült betörnünk a császáriak arcvonalába, visszavonulást rendelt el [...] csaknem valamennyi magyar – ráadásul egy ilyen szerencsés kimenetelű ütközetben – cserben hagyott bennünket, mi is, együttesen, felzárkózva visszafelé indultunk.

Miért fújtak visszavonulót? A „győzelem” örömére újból megjelent Mercurius Veridicus (Ráday Pál helyett Bercsényi főgenerális lett a főszerkesztő) csak arról ír, hogy a lovasság vitézkedése után „befejezett ténynek látszott mindenütt a győzelem, amikor az ellenség balszárnyáról mintegy ötszázadnyi erő rontott rá a mi gyalogságunkra.” Az viszont kimaradt, hogy a kezdeti sikerek után a lengyelek és a gyalogosok úgy vélték, biztos a győzelem, úgyhogy elkezdték kifosztani a császáriak társzekereit (Schneidern szerint a lengyelek agyonlőtték Sickingen szeretőjét is). Sickingen alvezére, Saint-Croix tábornok összeszedte a megmaradt csapatokat és lerohanta a fosztogatókat. Általános pánik tört ki, a fejedelem pedig elrendelte a visszavonulást. „Most itt volt a lehetősége annak, hogy megadjuk magunkat [...] attól tartottunk [azonban], hogy most már nem kapnánk pardont és nagy bosszúságunkra kénytelenek voltunk ismét csatlakozni a megfutamodott Rákóczi-sereghez. [...] Részünkről jó néhány derék tiszt maradt a csatatéren, s magasra rúgott a sebesültek száma [...] a magyarok [mire a svédek odaértek] már tábort vertek."

Csak csodálkozni lehet, hogy ilyen emberek megjelennek a csatamezőn, ütközetet kezdeményeznek, aztán pedig, jóformán mielőtt egyetlen puskalövés eldördülne, menekülőre fogják a dolgot [...] bár azt sem lehet tagadni: akadtak köztük olyanok is, akik bátor katonák módjára küzdöttek. Ami bennünket illet, több okunk volt a sajnálkozásra, mint az örvendezésre, amiért ebben a jogalapot nélkülöző vállalkozásban részt vettünk.

Az eldöntetlen csata után Rákóczi félbehagyta a hadjáratot, végül egy másik útvonalon sikerült élelmiszert bejuttatnia Érsekújvárra. Az viszont nem jött össze, hogy a lengyel-svéd csapatokat szabályosan is szerződtesse. „Sok szó esett arról az ajándékról, amelyet [a csata utáni fizetségül] Rákóczi fejedelem szándékozik kiosztani [...] mielőtt felvennők a pénzt [a kurucok azt akarták,] egyezzünk bele abba, hogy Rákóczi szolgálatába lépünk és felesküszünk reá. De egyetlen ember sem akadt köztünk, aki ebbe belement volna [...] a fejedelem mégis ezerkétszáz császári forintot fizetett ki jócskán megfogyatkozott ezredünknek.” (Tardy 904. o.) A helyzet tovább bonyolódott, amikor az oroszok követet küldtek Rákóczihoz és a „szökevények” kiadatását követelték. A fejedelem választás elé állította a lengyeleket és svédeket: vagy átadja őket, vagy beállnak hozzá. A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy a lengyelek táborozás ürügyén „elkérték” magukat a főseregtől (Schneidern százada utánuk szökött), aztán a kijelölt helyre érkezve elfogták a velük küldött szálláscsináló tisztet és Havasalföldre menekültek.