Emma
3 °C
10 °C

Így éltek a magyar menekültek a második világháború után

2017.11.11. 15:13
Kevésbé ismert, hogy a második világháború után is menekültek árasztották el Európát, de természetesen az akkori helyzetet semmilyen módon nem lehet összehasonlítani a mostanival. 1945 késő tavaszán csak Bajorország területén több mint 10 millió, döntően a szovjet Vörös Hadsereg elől menekülő kelet-európai civil menekült tartózkodott, a teljes számot pedig megtippelni sem lehet. A második világháború vége közel egymillió magyart ért az ország nyugati határain túl, akiknek többsége civil volt.

A hadifoglyok helyzetéről sokkal könnyebb átfogó helyzetet adni, mint a menekültekről, mivel a katonák kezdettől fogva elkezdték szervezni saját csoportjaikat, és mind a győztes megszálló hatóságoktól, mind a különböző segélyszervezetektől több forrás maradt fent. A civilekkel – bármilyen furcsa – jóval kevesebbet törődtek a megszálló hatóságok. Mivel sem a győztes hatalmak, sem pedig a magyar szervek nem mutattak túl nagy érdeklődést a menekültek iránt, ezért a különböző egyházak próbálták őket összefogni.

A civileket is nehéz egységes csoportként kezelni, hiszen voltak köztük köztisztviselők, kitelepített intézmények és vállalatok alkalmazottai, diákok, a szovjet megszállás elől menekülők, politikusok, újságírók, művészek, elhurcoltak és koncentrációs táborokban fogvatartottak. Belőlük alakult ki a nyugati magyar emigráció legnépesebb csoportja. A legtöbben bíztak a korai visszatérésben, és arra készültek, hogy akár magukkal cipelt javaikkal együtt, a harcok befejezése után egyből elindulhatnak régi otthonaikba.

A háború végén a legtöbb magyar menekült Ausztriában és Bajorországban tartózkodott az amerikaiak által megszállt övezetben.

A német területeken lévő menekültek és kitelepítettek is megkapták az úgynevezett Displaced Person státuszt, amelyet először azoknak adtak, akiket a szövetséges csapatok szabadítottak fel (kényszermunkások, hadifoglyok, koncentrációs táborok foglyai). A DP-k ügyeivel kezdetben a UNRRA, majd 1947. április 20-tól az IRO foglalkozott. Az IRO intézte a hazatelepítéseket, a nyilvántartásba vételt, a segélyezést, a jogi védelmet. A menekültek helyzetét azonban nagyban nehezítette, hogy Eisenhower tábornok megtiltotta mozgásukat, mivel ezzel zavarhatták volna a szövetséges csapatokat. Összesen 1500, egyenként 3000 fős tábor létrehozását helyezték kilátásba a DP-k ideiglenes lakhelyéül. A terv csak részben valósulhatott meg, elsősorban azért, mert a menekültek száma közel hárommillióval több volt, mint amennyivel a nyugati szövetségesek számoltak, valamint nem voltak adottak a feltételek a rendezett ellátásra és hazaszállításra.

A kép illusztráció
A kép illusztráció
Fotó: Richard Ash / Imperial War Museum / Wikipedia

A helyzetet tovább rontotta, hogy nemcsak a DP-ket kellett ellátni, hanem hozzávetőlegesen 10 millió német lakost is. Az élelmezésről a megszálló hatóságok és a különböző nemzetközi segélyszervezetek gondoskodtak, de a rendelkezésre álló források nem voltak elegendőek, éhínség tört ki. Az élelmiszeradagok biztosítása terén a DP-k előnyt élveztek a németekkel szemben. Míg egy rászoruló német naponta átlagosan az amerikai övezetben 1500, a brit övezetben 800 kalória ételt kapott, addig a DP-k 2200. illetve 1500 kalóriányit.

A repatriálás közvetlenül a háború után kezdetét vette. A különböző szövetséges bizottságok – elsősorban a szovjetek – több esetben folyamodtak erőszakhoz.

Az erőszakkal visszatelepítettekre általában szovjet munkatáborok vagy börtönök vártak, így többen az öngyilkosságba menekültek.

Azok a DP-k, akik választhattak hazatérés és az emigráció között, sok esetben inkább a menekültéletet választották. A magyarság 1945–1946-os számarányát igen nehéz megadni, mivel a rendelkezésre álló adatok többsége is csak becslés. További nehézség, hogy amíg sokan egyáltalán nem voltak regisztrálva, addig egyesek akár több helyen is, és külön gondot jelentett, hogy magyar nemzetiségűként csak a trianoni határon belülről érkezetteket jegyezték be. A hivatalos magyar külügyi adatok szerint 1946. október 1-jéig a németországi amerikai, brit és francia övezetekből összesen 114.645 magyar állampolgárt repatriáltak. Ez azonban messze elmarad a valós összegtől, mivel a többség magánúton vagy magyar szervek bevonása nélkül indult haza.

Az emigráció mellett elsősorban azok döntöttek, akik politikusként felléptek mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal ellen, ezért már a németek elhurcolták őket, valamint azok, akik a nyilas uralom alatt kiszolgálták a rendszert. Ez azonban nem azt jelentette, hogy mindannyian nyilasok lettek volna. Ebbe a csoportba tartoztak a katonatisztek, csendőrök és hivatalnokok is, akik családjaikkal együtt az 1945-ös emigráció többségét alkották. Az emigrációt választók okkal féltek a hazatéréstől, abban az esetben is, ha nem követtek el háborús bűnöket. 1945 tavaszán, még a háború vége előtt megindultak az internálások a szovjetek által ellenőrzött országrészben. Az első internáltak pedig a nyilasok mellett a korábbi hivatalnokok és politikusok voltak, akiknek egyetlen „bűnük” az volt, hogy a Horthy-korszak intézményrendszerében dolgoztak, tehát „reakciós elemeknek” számítottak. A „nyugatosok” soraiban voltak ugyan szélsőjobboldaliak, de nem lehet az egész emigrációra rásütni a „fasiszta” bélyeget. Az emigrációt választók többsége a Horthy-korszak konzervatív, keresztény szemléletét vallotta.

Az innsbrucki magyar iskolák leírása. 1952.
Az innsbrucki magyar iskolák leírása. 1952.
Fotó: (Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára / Magyar Caritas Szolgálat rendezetlen iratai.

A „nyugatosok” nagyobb számban ott éltek, ahova a háború végén eljutottak vagy telepítették őket: Ausztriában (Graz, Salzburg, Innsbruck) és Bajorországban (München, Landshut, Passau, Pfarrkirchen, Eggenfelden, Dingolfing, Ganghöfen, Metten, Rosenheim).

Felhasznált források

Wiggers, Richard Dominic: The United States and the Refusal to Feed German Civilians after World War II. In: Ethnic Cleansing in Twentieth Century Europe. Szerk.: Várdy, Steven Béla – Tooley, T. Hunt. East European Monographs, New York, 2003. 274–288.

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX-J-1-k 4. d. 83. t. A müncheni Magyar Konzulátus jelentése a Külügyminisztériumnak. Elhurcolt magyar személyek Németországban. Grabenstätt, 1946. október 28. (Köszönöm Erdős Kristófnak, hogy felhívta a forrásra a figyelmem.)

Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, 1945–1985. Mikes, Budapest – Hága, 2006. 6–7.

Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára. Magyar Caritasz Szolgálat rendezetlen iratai. München, Landshut, Passau, Pfarrkirchen, Eggenfelden, Dingolfing, Ganghöfen, Metten, Rosenheim tagszervezetek iratai.

MMKM Irattára. MCSZ rendezetlen iratai. Pocking, Eggenfelden tagszervezetek iratai

Névsor: MMKM Irattára. MCSZ rendezetlen iratai. A dachaui táborban tartózkodó magyarok névsora. 1948.

Beszámoló: MMKM Irattára. MCSZ rendezetlen iratai. Beszámoló a németországi francia megszállási zónában élő magyarság helyzetéről az 1949-es évben. (a továbbiakban: 1949-es beszámoló a francia övezetről.) 3–4.

Ganghöfen: MMKM Irattára. MCSZ rendezetlen iratai.

Magyar Caritas Szolgálat Ganghöfeni csoportjának jegyzőkönyve. 1948. október 25.

Mike Valéria: Mike (Mádl) János és kora. METEM, Budapest, 2010. 110–111.

Nyári Gábor: Iskolák a határon túl. Keresztény-konzervatív szellemiségű magyar oktatás német és osztrák területeken a második világháború után. In: 5. Báthory-Brassai Konferencia Tanulmánykötet. II. kötet. Szerk.: Rajnai Zoltán – Fregan Beatrix. Óbudai Egyetem, Budapest. 2015. 393–401.

A háború után a magyar menekültek túlnyomó része táborokban élt. Ezek részben újonnan létrehozott lágerek voltak, amelyekben hadifoglyokat és civil menekülteket egyaránt elhelyeztek. A legnagyobb ilyen táborok Pockingban és Eggenfeldenben voltak.Esetenként a nyugati szövetséges hatóságok korábbi náci koncentrációs táborokban, például Dachauban helyezték el a DP-ket. Volt számos olyan kisebb tábor, amelyeket korábbi laktanyákból vagy iskolákból alakítottak ki. A lágerek többségében a kelet-közép-európai menekülteket vegyesen helyezték el, a különböző nemzetiségek között nem volt jó a viszony.

Az idő múlásával egyre több magyar és más nemzetiségű menekült tért vissza hazájába, így a csoportok létszáma erősen csökkent. Megszüntették a családok egy helységbe költöztetését, 1–3 személy élt egy barakkban. Azonban gondot okozott, hogy a táborok sok esetben kieső helyen, sivár környezetben voltak. Nem volt biztosítva a folyóvíz, a mellékhelyiségek, mosdók, szeméttárolók rossz állapotban voltak, de a fűtés kielégítő volt, egy táborlakó 1945–1946 telén már átlagosan minden téli hónapra 35 kg. brikettet kapott. A főbb problémák azonban nem változtak, mivel kevés munka akadt, a DP-k nagy része még 1948-ban is élelmiszersegélyre szorult az életben maradáshoz.

Az egy heti élelmiszersegély egy főre átlagosan 255 gramm liszt, 227 gramm bab és borsó, valamint 68 gramm rizs volt.

Az élelmiszeradag nem csupán mennyiségre volt kevés, nem tartalmazott sem gyümölcsöt, sem húst, valamint előfordultak visszaélések, lopások is. Sokkal jobb volt azoknak a helyzete, akik magánelhelyezést kaptak. Az így élők többsége vidéken élt. Itt a német átlag életszínvonalnak megfelelő lakásokhoz juthattak a menekültek, de a lakbér magas volt. A városokban olcsóbban lehetett lakáshoz jutni, de itt kisebb területen, zsúfoltabban éltek az emberek és az épületek többsége is romos volt.

A dachaui táborban tartózkodó magyarok névsora. 1948.
A dachaui táborban tartózkodó magyarok névsora. 1948.
Fotó: Müncheni Magyar Katolikus Misszió Irattára / Magyar Caritas Szolgálat rendezetlen iratai

Az első hazatelepítési hullámok után megszűntek a korábbi hivatali kinevezésen alapuló vezetői pozíciók és a menekültek által választott vezetők kerültek az egyes csoportok élére. 1948-ban a járásvezetők, tartományvezetők és táborparancsnokok 85 százaléka a menekültek által választott tisztviselő volt. Ahol a megszálló hatóságok engedélyezték, a menekült magyarok fenntartottak vagy létrehoztak egyfajta katonai hierarchiára alapozott rendszert, amely megkönnyítette a mindennapi életet. Már 1945-ben megkezdődött a gyerekek oktatása is, és alig pár év alatt tábori sátrakban vagy kiégett vasúti kocsikban kialakított tantermeket egy jól működő iskolarendszer váltotta fel.

A „nyugatosok” háború utáni elsődleges célja az életben maradás volt olyan – nem is létező – országokban, amelyek még nem tették magukat túl a háború pusztításain. A magyar menekültek többsége szellemi foglalkozású vagy fegyveres szervezet tagja volt. Azonban az adott helyzetben a DP-k szinte kizárólag kemény fizikai munkákat kaptak. A legtöbben a következő munkákban tudtak elhelyezkedni: fakitermelők, gyári-, üzemi munkások, alkalmi napszámosok, mezőgazdasági munkások, irodai-, raktári alkalmazottak. A helyzetet végül az 1949-ben megindult kivándorlás oldotta meg. Ekkorra létrejött a két német állam, amivel nyilvánvalóvá vált, hogy a vasfüggöny tartós lesz. A nyugat-európai és az amerikai országok felszívták ezt a többségében jól képzett, dolgozni tudó és akaró tömeget. A magyar menekültek így új életet kezdhettek egy új hazában, de gyökereikhez mindvégig hűek maradtak.

DP gyerekek osztálya a schauensteini táborban
DP gyerekek osztálya a schauensteini táborban
Fotó: Wikipedia

A cikk az Index és a Napi Történelmi Forrás (www.ntf.hu) együttműködésből jött létre, olvassa az ő cikkeiket is!