A háború, ahol mindenki ott volt

2014.11.18. 22:48
Freud, Kosztolányi és Hitler utazik a vonaton, mindahányan lelkesednek. Poén nincs, a vonat is csak képletes, az 1914-es háborús eufóriáé, de ezen a szerelvényen egész generációk mentek, hogy a világ első totális háborújának végén egy halott Európát hagyjanak hátra. Miért akartak olyan sokan háborút, és miért tartották azt mégis lehetetlennek, hogyan múlt ki száz évvel ezelőtt egy egész civilizáció, és mi közünk van nekünk, maiaknak, mindehhez – ezekről a kérdésekről is szól Bihari Péter háborús centenáriumra megjelent könyve. Fontos és lebilincselő olvasmány, forgassák minél többen.
1251332 5
Fotó: Kalligram

Ha csak egy könyvet szeretne olvasni száz év után az első világháborúról, ez legyen az: 1914, A nagy háború száz éve. Szerzője tanár és tudós; a kötet alapján ez egy remek kombináció, kár, hogy manapság egészen ritka. Bihari Péter kutatóként úgy újítja meg az első világháborús évek magyar történetírását, hogy közben a Fazekasban vezető tanár. Kötete kamasznak, felnőttnek is izgalmas olvasmány, de szakmabélieknek is nagy és tanulságos teljesítmény: úgy nyújt átfogó képet a háborúról, hogy a politikatörténet távolinak tűnő hátterét a kortársak érzései, lelkesedése, csalódásai teszik élővé. Az olvasóban megmaradó egyik alapélmény, hogy az első világháborúban mindenki ott volt, aki számított valamikor. A mindenki az Churchilltől De Gaulle-ig, Hitlertől Rákosiig, Kokoschkától Hemingwayig tényleg szinte mindenkit jelent, és közlegénynek és miniszternek egyaránt volt véleménye a világfelfordulásról.

Freud libidója is felhorgadt a háborúra

A száz évvel ezelőtti reakciók utólag sokszor elég meglepőek. Még a nacionalizmussal egyébként nehezen vádolható Freud is azt írta a háború kitörésekor, hogy egész libidója AusztriaMagyarország oldalán áll: „szeretnék még egy próbát tenni ezzel a birodalommal, amely amúgy kevés reményt adott; a hangulat mindenütt kitűnő”. Ugyanő 1918-ban rezignáltan nosztalgikus hangot ütött meg a magyar pszichoanalízis fő alakja, Ferenczi Sándorral folytatott levelezésében:

Ausztria–Magyarország nem létezik többé, máshol azonban nem akarok élni. Ezért a torzóval fogok együtt élni, és azt képzelem majd, hogy ez változatlanul az egész.

1914 nyarának összeurópai lelkesedése egy-két év alatt a mindenki mindenki ellen fásult gyűlölködésébe, hátországot is megfertőző háborús neurózisba csapott át. A háborúhoz, a nagy eszmékhez, személyes szomszédokhoz és az egész modernitáshoz való viszony is teljesen megfordulhatott ebben a négy és fél évben, egy-egy embernél is.

Az érzelmek hullámzását Bihari Péter egymáshoz lazán kapcsolódó, rövid fejezetekben hozza testközelbe. A Személyes történetek alcím jelzi a könyv fő perspektíváját: az elemzések, összegzések rengeteg kisebb-nagyobb korabeli szösszenethez kapcsolódnak. Egyenként és ezekből együtt kiolvasható, hogy hogyan éreztek, gondolkodtak, lelkesedtek, csömörlöttek, éltek és haltak a kortársak a nagy háború idején.

Ez a fajta megéléstörténet a mai történettudomány egyik fő vonulata, és ha lassan is, kezd teret nyerni Magyarországon is. Mint a könyv bemutatóján Pollmann Ferenc hadtörténész összefoglalta: az első világháború tudományos emlékezetének ez lenne nagyjából a harmadik nagy hulláma: eleinte minden országban a nemzeti dicsőség jegyében írtak a hősi honvédő harcról, aztán ezt a felelősség keresése váltotta fel, most pedig egy mikrotörténeti fordulattal az a kérdés kerül előtérbe, hogy hogyan formálta és deformálta a hétköznapokat és a hétköznapi emberek gondolkodását a háború.

Ez a téma azonban sokkal többet rejt magában száz évvel ezelőtti anekdotáknál. Bár az első világháború a maga komplexitásában, bonyolult érdekrendszereiben, egyszerre távoli és mélyről ismerős világával önmagában is nagyon izgalmas, ez a történet általánosabb jelentőségű, és nem csak egy évforduló miatt aktuális.

A könyv fejezeteiben kibomló világ maga a háború állapota. Az emberi létezés békeidőben könnyen elfelejtett, de valójában örökösen visszatérő  másik alapformája, amikor a hétköznapok egy más, nyers és brutális logika szerint tolódnak egymásra. A világháború sokkal több a szűkebb értelemben vett hadtörténetnél, az iszonyú áldozatok ellenére is kudarccal végződő, alig néhány kilométeres területi nyereségeknél és bekerítő mozdulatoknál; ebben a bő négy évben az egész addigi világegyetem fordult fel, a régi civilizáció, gondolkodási reflexek, társadalmi rendszer, többé-kevésbé mindenhol elpusztult.

Anekdoták, emlékezetipar és morális vállalkozók

Az első világháború a XX. század és a modern Magyarország alaptörténete, az évfordulós megemlékezésekben közhellyé idézett fordulattal: Európa őskatasztrófája. Amíg Nyugat-Európában most hónapokon keresztül hatalmas figyelem irányul a száz évvel ezelőtt történetekre, nálunk, bár komoly pénzek mennek a megemlékezésekre, igazán innovatív kutatásból, új eredményekből nem sokat látni.

Az egymást követő konferenciák állóvizében ezért nagyot csobban Bihari Péter nem csak a szűk szakmai közegnek szóló könyve. Benne  a had- és társadalomtörténet, propaganda és háborús nyomor, nemzetiségi harcok és háborús művészet együtt adja ki a háború totalitását.  A könyv mozaikos szerkezete  a szerző történetírói felfogását, a lineáris történetként nem elbeszélhető múlt sokszínűségét is tükrözi, de az olvasó dolgát is megkönnyíti: a rövid fejezeteket nem kell feltétlenül sorban végigvenni; önmagukban is tanulságos történetek, a háború különféle aspektusainak feldolgozásai.

Miközben a kötet a szélesebb közönségnek is szól, nem akar lebutított tanulságokat osztani. A nemzetközi történettudományban mostanában ismét a megosztott európai felelősség hangsúlyozása jellemző az egyik örök alapkérdésben: ki miatt tört ki a háború? Akkor is fontos egyértelművé tenni, hogy nem lehet egyszerűen jókra és rosszakra felosztani a korabeli politikai szereplőket, hogy vannak, akik a német és az osztrák–magyar felelősség relativizálását most a nemzeti önfelmentés jegyében is szívesen hangsúlyozzák.

Bihari Péter könyve is részletesen foglalkozik a háború egyszerre váratlan és valahogy a levegőben mégis benne lévő kirobbanásának körülményeivel, de anélkül, hogy különösebben törekedne utólagos erkölcsi igazságot tenni a résztvevők között. A sztorikból talán nem is a politikai felelősség kérdése a legérdekesebb száz év elteltével, inkább az a szociálpszichológiai állapot, amiben a háború elég sokaknak szinte kívánatosnak tűnt a boldog békeévekben.

A könyvben egymás után olvasható a két lehető legtávolabb álló német, Hitler és Thomas Mann 1914-es, egyaránt lelkesedő reakciója. A közkatonaként szolgáló későbbi Führer térdre hullott, hogy megköszönje az égnek, amiért ilyen időkben élhetett, de az igazi européerként elkönyvelt Thomas Mann is lelkesedett:

Hogyisne adott volna a művész, a művészben lévő katona hálát Istennek a békevilág összeomlásáért, amellyel torkig, annyira torkig voltunk már! Háború! Megtisztulást, felszabadulást éreztünk és határtalan reménységet.

A tetvek nyernek az armageddonban

A háborúpárti tömegek utcára tódulásában nagyszabású erőt, a testvériség mindent átható érzését, izzást érzett az értelmiség zöme. Az össznépi lelkesedés a városokban akkor is valóságos volt, ha ehhez utólag sok mítosz is hozzátapadt. A „szent augusztusi napok” szelleme mindent áthatott, a német lányok fiúsan hátrafésülték a hajukat, az újságokhoz becslések szerint naponta 50 ezer lelkesítő háborús vers érkezett. Bihari összegzése szerint a háború egyszerre tűnt elkerülhetetlennek és közben elképzelhetetlennek, a jövőbe vetett optimista hit összefért a végső leszámolásra, valamiféle armageddonra való várakozással.

Ebben persze az is benne van, hogy 1914 nyarán szinte senki nem tudott elképzelni egy végső kimerülésig zajló, néhány hónapnál tovább tartó háborút. A frontra vitt katonák azonban gyorsan megtapasztalták a kezdeti lelkesedés és a háborús valóság különbségét.

Bátorság, hősiesség – volt ilyesmi? Szinte kételkednem kell, mert a tűzben nem láttam egyebet minden arcon, mint félelmet, szorongást és kétségbeesést

— írta egy német katona ‘14 őszén.

A német stratégiák villámháborúja a Schlieffen-terv bukása és Anglia Németországban váratlan hadba lépése után nem sikerülhetett. Bihari Péter Churchillt idézi: „Valójában a háborút a küzdelem első húsz napja döntötte el, és minden, ami ezután történt, olyan hatalmas és pusztító csatákból állt, amelyek csak kétségbeesett és hiábavaló próbálkozások voltak a Sors akaratával szemben.”

A lövészárokban a sárral, tetűinvázióval és halállal teli mindennapok az unalmas eseménytelenség és a közvetlen életveszély között ingadoztak. Néhány hónap után tompultak a reflexek, beállt a fásultság, általános lett a teljes idegkimerülés. A sebesülések és a harctéri idegsokk mellett a tömegesen előforduló nemi betegségek is tömeges egészségügyi problémát jelentettek; bordélyhálózatot – külön a tiszteknek és a legénységnek – minden hadsereg működtetett.

A központi hatalmaknál és az antantnál is totális nemzeti gyűlölködésbe ment át a propagandaháború: francia tudományos lapok a német faj bűzös váladékairól írtak, a londoni püspök meghirdette a „Kill the Germans!” jelszót. Kosztolányi, aki eleinte fordítóként, publicistaként is kivette a részét az antant elleni kampányban, hamarosan az országon belüli általános keserűségről és ellenségeskedésről írt:

Gyűlölet, életelixír, nélküled ma nem lehetne élni.

Bihari Péter befejezésével nem nagyon lehet vitatkozni: „A nagy háború okozta sebek begyógyultak, de a sebhelyek még napjainkban sem tűntek el nyomtalanul.