Magyarok zokogtak a halál hegyén

2015.06.23. 21:54
100 évvel ezelőtt, 1915. június 23-án kezdődött az első isonzói csata, melyet aztán a következő három évben még 11 követett. Számunkra ez volt az első világháború egyik legszörnyűbb helyszíne: az alföldieket békeidőben is elrémisztő ormok, az elképesztő mennyiségű robbanószerrel a levegőbe röpített hegycsúcsok, porrá lőtt falvak, a rothadó hús és a félelem szaga maradt meg az összes résztvevő félben Itáliától Magyarországig.

Az olasz front ugyan csak mellék-hadszíntér volt az első világháborúban, a magyaroknak, olaszoknak és a többi résztvevőnek 100 év után is ez az egyik legnagyobb jelentőségű. Az átélt szenvedések, a hősies kitartás emléke, a végső soron hiábavaló rengeteg véráldozat, a háború valódi borzalmainak megismerése még ma is különös jelentést ad jó néhány földrajzi névnek, melyet 1915 nyara előtt nálunk kevesen ismertek. A magyar ezredek által védett, katonailag csekély jelentőségű Doberdói-fennsík, Piave pokla, és a 11 egymás utáni csatában az olasz támadásoktól megóvott Isonzó dédapák sorát kísértette a halálig, miközben a háborús emlékek beépültek a magyar folklórba.

Vagy 100 ezer magyar halott volt a Monarchia félmillió áldozata között, a másik oldalon még nagyobb veszteségeket könyveltek el, Olaszország 750 ezer embert veszthetett a kegyetlen terepen zajló állóháborúban. Az én dédapám is ott harcolt Isonzónál, unokájának 70 évvel később olasz férje lett, az ő nagyapja is ott volt, csak a másik oldalon — akár lőhettek is egymásra, de túlélték, hogy aztán közös utódaik legyenek.

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái menetelnek a hegyek között Tolmein mellett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia katonái menetelnek a hegyek között Tolmein mellett.
Fotó: Ullstein Bild / Europress / Getty

A nagy háború egyébként is elég régen volt ahhoz, hogy előbb a megbékélés, aztán az érdektelenség váltsa fel az ellenségeskedést - most már inkább csak a család- és hadtörténet iránt érdeklődő szubkultúrák tagjai utaznak az egykori hadszínterekre - például néhány hét múlva a most az egyszer útnak induló Isonzó Expresszel.

Pedig az első világháború évei alatt hatalmas nemzeti szenvedély irányult az „áruló taljánok” ellen. Amikor 1915. május 23-án hadat üzentek nekünk, a korábbi szövetségeseit hátba támadó Olaszországgal szemben elemi felháborodás söpört végig a Monarchiában.

Amíg a hármas szövetség felrúgását nálunk szégyenletes bűnnek mondták, Itáliában ezt a „sacro egoismo” parancsával kívánták igazolni. A mindent felülíró nemzeti önérdek nevében a szövetségesi hűséggel szemben győzött a területgyarapítás célja, de ez legfeljebb a mi közvéleményünket lephette meg, a politikusokat aligha. Ők Olaszországtól már a háború kitörésekor is legfeljebb csak a semlegességet remélték, de ennek árát a Párizzsal és Londonnal is folyamatosan tárgyaló olaszok megfizethetetlenül magasra srófolták fel.

548132165 master
Fotó: Ullstein Bild / Europress / Getty

Az eleinte inkább semlegességpárti olasz közvélemény meggyőzésében a hangadó az olasz nacionalizmus nagy demagógja, Gabriele D'Annunzio volt. Az író gyűlölte Ausztriát, Itália küldetését pedig egy Földközi-tengeri birodalom megteremtésében látta. Mint azt Bihari Péter is írja könyvében, Mussolini ugyanekkor vált háborúellenes szocialistából háborúpártivá - az Antant anyagi támogatásával, francia, angol, belga pénzekkel. A háború végül is más országokhoz hasonlóan, de talán még határozottabban az olaszokat is közös nemzetté tette. Pete László, a Debreceni Egyetem docensének a háború olaszországi emlékezetéről tartott előadása szerint az olasz hadseregbe besorozott katonák, felerészben írástudatlan parasztok, pásztorok, munkások, közös nyelv nélkül, ekkor érezhették először, hogy egy hazájuk van.

Olaszország 1914 őszén megszállta Albánia déli részét, majd hivatalosan is bejelentette az igényét Trient környékére. Számukra a tét a már Petrarca által megénekelt nemzeti határok kiterjesztése, és a nagyhatalmi státusz megszerzése volt. Amikor német nyomásra Bécs végül belement a dologba, ez már kevés volt: az olaszok ekkor már Dél-Tirolt, Triesztet és dalmáciai szigeteket is követeltek.

Olaszország mindezt az Antanthoz való csatlakozástól remélte – és a számításuk, ha több mint három évnyi kegyetlen szenvedés és iszonyú veszteségek árán is, de bejött. Miután a londoni szerződésben mindent megígértek nekik, egy hónappal a hadüzenet után, június 23-én megindították a csapataikat. A vállalt 30 napos határidőt azért is használhatták ki, mert az olaszok legendásan felkészületlenek voltak a harcokra. Amikor Cadorna, a vezérkari főnök izgatottan berontott a miniszterelnökhöz, hogy „de hiszen ez azonnali háborút jelent”, ő pedig semmit nem tud az egészről, lakonikus választ kapott:

Hát akkor jobb lesz, ha igyekszik.

A Monarchia számára ezzel megnyílt a harmadik front; az, amiről egy évvel korábban még a legmagasabb körökben is úgy beszéltek, hogy ha ezzel is számolni kell, akkor nem szabad belemenni az egész háborúba, mert ennyi helyen nem képes helytállni a közös hadsereg. Galícia és Szerbia után azonban ekkor a magyar ezredek egy része is délnyugat felé kelt útnak, hogy a napokig tartó vonatozás után leszámoljon az új ellenséggel.

A magyar sereg ágyúkkal lövi Monfalcone kikötőjét az Adriai-tenger partján
A magyar sereg ágyúkkal lövi Monfalcone kikötőjét az Adriai-tenger partján
Fotó: Ullstein Bild / Europress / Getty

Valójában a mieink csak a sikeres védekezést tűzhették ki célul. Így ugyanaz az állóháború alakult ki az olasz fronton is, ami Nyugat-Európában is felőrölte az idegeket, és értelmetlen, sehová nem vezető tömeges véráldozatot követelt minden oldalon. Az olasz csapatokat irányító Cadorna tábornok mintha csak az emberélettel nem törődő monomániás parancsnok figuráját szerette volna eljátszani, minden kudarc után újra és újra ugyanazzal próbálkozott: az erőteljes lövészeti előkészítés után frontális támadást indítani az osztrák-magyar egységek ellen. Ez egyszer sem jött be, még a relatív sikerek is csak minimális, stratégiai szempontból semmit nem jelentő, néhány kilométeres pozíciónyerést hoztak, amit aztán a következő alkalommal általában amúgy is fel kellett adni.

Az olasz hadseregben a saját szövetségeseik bizalma is csekély volt, de az utókor is úgy tartja, hogy többnyire meglehetősen pocsék parancsnokok rosszul felfegyverezve vezényelték ki a katonákat a mészárszékre. Ennek is köszönhető, hogy a Monarchia csapatai a háború utolsó hónapjáig kitartottak a létszámfölényben lévő ellenséggel szemben. Isonzónál a 11 egymás utáni olasz támadással szembeni kitartás a mai, romantikus túlzásokat elutasító hadtörténetírás (például Pollmann Ferenc könyve) szerint is szinte csoda volt; hiszen az olaszoknak megvolt a támadásoknál általában szükségesnek tartott legalább kétszeres túlereje.

A 770 kilométer hosszú frontvonal az Adige és az Isonzo közötti hegyekben és völgyekben sok helyen járhatatlan terepen húzódott, jéghideg folyók, élettelenné lőtt sziklák, lerobbantott hegycsúcsok között.

Őrület kínja futkároz az idegeken; itt előttünk a falu nem is romok, hanem kőrongy csupán

— írta Szabó István magyar katona a Doberdói fennsíkról, ahol főleg magyar ezredek álltak helyt a túlerővel szemben. „Hátulról új hullámok nyomják az előretántorgókat, aki még él az elsők közül, halálra vált arccal, idegsokkos reszketéssel igyekszik vissza, minél hátrább, minél előbb a fedezékbe.”

A 11. isonzói csatában Cadorna minden korábbinál nagyobb erővel, 52 hadosztállyal támadott, a nehéztüzérség lövéseitől a San Gabriele hegycsúcs tíz méterrel lett alacsonyabb. Az áttörés ekkor, az olaszok által később csak „a halál hegyeként” (Monte del morte) emlegetett helyszínen is elmaradt, a Triesztet féltő Monarchia segítségére pedig német hegyivadász alakulatok érkeztek. A fiatal Rommel főhadnagyként vitte egységét előre, a demoralizált olaszok eldobták a puskáikat, és „Evviva Germania” kiáltásokkal vették a vállukra a későbbi sivatagi rókát.

Ekkor, a hegyvidéki harcok harmadik évében következett be a fordulat: a Caporettói áttörésben az osztrák-magyar csapatok 300 ezer hadifoglyot ejtettek. Döntő győzelmet azonban ekkor sem sikerült elérni, ehhez már nem is volt meg a potenciál. Caporetto után az olaszokban pedig már valóban magasra csaptak a hazafias érzelmek, hiszen ekkor már nem új területek megszerzéséről, hanem az ország védelméről volt szó; és legalább ilyen fontos volt az Antant-szövetségesektől érkező segítség.

Amikor 1918 nyarán a Monarchia egy utolsó nagy, és valójában teljesen értelmetlen támadást indított, az néhány nap múlva nyilvánvaló kudarcba fulladt. A piavei katasztrófában 150 ezer embert vesztettek, sokan a megáradt, hadihidakat magával sodró folyóba vesztek, miközben az olaszok bombázták őket. Októberben aztán az összeomló Monarchia utolsó ereje is elfogyott, a háború legutolsó napján 400 ezer katona esett olasz fogságba.

Hadifogságba esett osztrák katonák Monte Ermada mellett
Hadifogságba esett osztrák katonák Monte Ermada mellett
Fotó: Mondadori / Europress / Getty

Bár 750 ezer olasz halt meg, de a háború után, Mussolini alatt a háborút, mint a nemzet összekovácsolását ünnepelték. A halál borzalmát átszínezve a nemzeti fasizmus a „szép halál” romantikáját próbálta megteremteni. A „vértől vöröslő Carso” az emberfeletti áldozatok jelképe lett, miközben az egységes emlékezetet előíró politika nem engedte megjelenni az elvárásokba nem illő részleteket. A lövészárkok idegőrlő várakozása, a mindenféle magasabb eszménytől mentes reménytelenség és éhezés, az üszkös sebek, a halálfélelem és a halál nem jelenhetett meg a nyilvánosságban, de az egykori közkatonákat nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy a harcok, amelyekben megnyomorodtak és bajtársaikat veszítették el, egy nagyszerű férfias tettről szólt indulók és katonatréfák közepette.

Magyarországon a két világháború közötti hőskultusz után, az ötvenes évektől a háború személyes tapasztalatáról még kevésbé lehetett őszintén beszélni. Ezért is volt megrendítő a nyolcvanas években Gulyás Gyula és Gulyás János dokumentumfilmje, az Én is Jártam Isonzónál, melyben nagyon öreg emberek, a világháború még élő veteránjai látogatnak vissza az egykori harcterekre, és mondják el, hol nosztalgikusan, hol zokogva az emlékeiket. Az addig sokszor nyilván csak megmosolygott, legyintésekkel elintézett régi katonatörténetek ekkor hirtelen egy semmibe vett, saját sorsától megfosztott nemzedék és az elnyomott nemzeti múlt jelei lettek, a felejtés lehetetlenségének szavai. Azóta eltelt harminc év, már senki nem él, aki első kézből emlékezne a nagy háborúra.