Gázálarcos lovak és mocsárszag a Várkert Bazárban

04
2015.07.09. 10:59
Terror házás látvány, böfögő iszap, direkt jelképek és egy új fotótéma a Budapestre jövő turistáknak: éveken keresztül lesz műsoron a Várkert Bazárban az új első világháborús kiállítás. Követtük a Browning csövét, és megnéztük, hogy hozzák testközelbe a halált Schmidt Máriáék.

Voltak mostanában a belvárosi Duna-parton? A levegőben méretes revolver szegeződik a felújított Várkert Bazárra, a járdát egészen a bicikliútig gigantikus szoborhonvédek foglalják el, lábuknál lövészárkok homokzsákjai. A budai sétány kifejezetten jól néz ki így militarizálva, ami szerencse, mert éveken át tart majd ez az állapot. A kompozíció az új első világháborús kiállítás bejáratát jelzi; a hatalmas Browning csöve mutatja az utat a vérrel írt XX. századba.

Az egyszerű, de brutálisan hatásos szimbolika nem véletlenül emlékeztet a Terror Háza sokat támadott, de mára megszokott városképi elemmé vált homlokzatára: a kedden nyíló, „Új világ született – Európai testvérháború” kiállítást is Schmidt Máriáék csinálták. Idáig nem volt kifejezetten első világháborús múzeumunk, miközben a mostani centenárium is megmutatta, mennyire kulcseseménye ez a modern történelemnek. Nálunk még sincs előtérben igazán; hogy közelebb hozzák, most állami pénzből megcsinálták ezt a szó szerint színes-szagos, könnyen befogadható, nagyközönségnek és külföldi turistáknak is szóló kiállítást; hatásosan és kicsit hatásvadászosan.

A bejárat letaglózó látványosságával ugyan nem versenyeznek a benti terek, de azért mindent megpróbáltak, hogy fenntartsák az érdeklődést, még talán az osztálykirándulókét is. Mint az a trendi múzeumoknál alap, távolról bámulható vitrinek és hosszú leírások, meg unalmas fejtágítás helyett az érzékekre hajtanak. Belépsz, és rögtön egy gázálarcos ló bámul szembe. Nem sokkal később a sarokban hároméves forma kislány álldogál, szintén gázálarcban — mintha egy horrorfilmből lépett volna elő. A sebesültek fényképei mészároskampókon lógnak – hiszen az első világháború az emberek vágóhídja volt.

Az információk direkt, néhol már szájbarágós jelképek között jelennek meg. Bombatámadás utáni fortyogó-cuppogó iszap felett kell átsétálni, és hogy érezzük a szétlyuggatott, élettelen sártengerré lőtt táj pokoli voltát, a böfögő mocsárnál böfögő mocsárszagot fújnak felénk. Ezt ugyan mi nem vettük észre, de utólag mondták, hogy profi parfümőrök dolgoznak ezen – szóval ne felejtsenek el bűzt illatolni, ha erre járnak.

A nagyobbacska lövészárokból kilépve hatalmas, sorsukat az ágyúöntőben végző harangok hevernek előttünk, vagonra emlékeztető teremben látjuk a frontra induló, vonatokon és vonatok tetején utazó katonákat, miközben archív filmrészleten peregnek a búcsúzkodás pillanatai.

És a hangok. Az érzékekre hatni akaró muzeológia jegyében minden teremben különféle zörejek, gépek, kiáltások körülöttünk. A valamennyire elmélyülni is akaró látogatót egy idő után észrevétlenül is idegesíteni kezdik ezek az atmoszférafestő zajok – mondjuk ostobaság is egy háborús mocsárban elmélyülni akarni. De engem azért zavart, hogy a testközeli látványmúzeumban annyira nem akarnak túlterhelni információkkal, hogy nincsenek még minimális tárgyleírások sem, és külső segítség nélkül csak találgatni tudom, hogy azért van-e például egy kanári az egészségügyről szóló résznél, mert a mérges gázokra az embernél sokkal érzékenyebb madár jelezte (hősi madárhalálával) a gáztámadást.

Szerencsétlen kanári egyébként egy mini-fényképezőgéppel felszerelt kémgalamb hátán ül; a galamb egy vöröskeresztes kutyán, ő pedig egy betegszállító lovon. Lehet, hogy sokaknak evidens, hogy a bizarr állatformáció a brémai muzsikusokra, illetve a számkivetett emberek és egymás ellen fordított népek sorsközösségére utal, de azért kíváncsi lennék néhány iskoláscsoport szimbólumértelmezésére is.

A falakon körben mindenhol idézetek Adytól Thomas Mannig, megjelenítendő a front és a hátország mindennapjait, a kortársak százféle tapasztalatát, reményeit és csalódásait. A tárgyleírásokat elvileg az érintőképernyők helyettesítik, ezekről főleg különféle háborús statisztikákat lehet megismerni a katonák közötti nemi betegségektől a hadigazdálkodás számaiig, de azért az érdeklődőnek hiányérzete lehet, mert ezek sem mennek bele túl mélyen a részletekbe.

Maga a kiállítótér nem túl nagy, az alapos látogatók is gond nélkül végezhetnek vele háromnegyed óra alatt. A háború előzményeitől a veszteségekig hét terem mutatja be „a XX. század őskatasztrófáját”; a térhatást tükrökkel próbálták megnövelni. Ez van, ahol működik, de például az utolsó teremben, a 661 ezer magyar és magyarországi hősi halottat jelképező síroknál nem nagyon: a vakítóan fehér, Twin Peaks-esen megsokszorozódó sírkövek inkább sterilek és eltávolítóak, mint megrendítőek.

Egyébként is fura, hogy egy amerikai katonai temetőt idéző helyen kellene emlékezni a magyar áldozatokra. Az egyik kurátor ezt nekem azzal magyarázta, hogy mára annyira ez lett – nyilván Hollywood hatására – a nemzetközi sablonkódja a műfajnak, hogy inkább ők is a lekerekített fehér köveket választották, hiába tájidegen és történelmietlen megoldás ez itt.

A kiállítás máskülönben is külföldi-kompatibilis, és jó esélye van rá, hogy az erre flangáló turistákat is bevonzza majd. Alapvetően a háborút összeurópai tragédiaként mutatja be, melyben száz év után már nem a vesztesek és győztesek szempontjait kell elsősorban képviselni. Annyira nemzetközi a perspektívája, hogy az kicsit még sok is: a számunkra legdrámaibb két front, a galíciai és az olasz vonatkozások háttérbe szorulnak a brit, francia, német anyagok mellett. Magyar jelleget az idézeteken kívül főleg némi nemzeti igazságigény ad az egésznek – de előbb a manipulációról.

A legérdekesebb rész ugyanis talán az ellenséget ócsárló karikatúrákra épülő háborús propaganda bemutatása. A britek a németeket ördögi lényeknek, szörnyeknek, majmoknak ábrázoló, dinamikus plakátjai egyszerre mutatják a háborús időkben nyersebb rasszizmust, valamint a modern és profibb manipulációs technikák megjelenését. Az ellenséget szerencsétlen korcsnak mutató magyar gúnyrajzok, a disznókon menekülő nyápic szerb katonák (a pesti sajtó csak disznópásztorok népének csúfolta a mieinknek sokáig megoldhatatlan hadifeladatot jelentő déli szomszédot) hasonlóan durvák, de feltűnő, hogy ezek a fekete-fehér grafikák mennyire XIX. századiak az angolszászokéihoz képest, és mai szemmel mennyivel kisebb is a mozgósító erejük.

A propaganda feltehetőleg nem csak a látványossága és tényleges jelentősége miatt kapott itt külön szekciót, ez összefügghet a kiállítás egyik hangsúlyos üzenetével is.

A történelem a győztes oldalon áll

– ez a kiállítás egyik kulcsmondata, vagyis hogy csak az antantpropaganda miatt szokás azt gondolni, hogy a főbűnös Németország és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia volt. A lényeg, hogy hogy mi sem voltunk erkölcstelenebbek a többi részt vevő országnál, ne tolják ránk, szegény magyarokra, a felelősséget.

Én ezzel alapvetően egyetértek, és bár száz év után akár mást is ki lehetne hozni végső tanulságként a modern történelem addigi legnagyobb kataklizmájából, mint egy óvatos „Justice for Hungary”-t, ez azért még messze van az ízléstelen ideológiai sulykolástól. Különben is, most az a fő trend a korszak nemzetközi történettudományában is, hogy a világháború kitöréséért osztott felelősségről (vagy inkább közös hülyeségről) beszélnek – más kérdés, hogy míg ez Angliában önkritikát jelent, nálunk inkább önfelmentésnek hallatszik.

A Várkert Bazár kiállítására én leginkább felsősöket és középiskolásokat vinnék, érdeklődést felpiszkáló kezdőlökésnek pont jó lehet. Turistáknak külön programként azért nem ajánlanám, annyira nem izgalmas vagy informatív, a bejáratnál álló óriás szobormásolatok viszont népszerű fotótémák lesznek nekik is. Lehet, hogy az egész várost tele kellene szórni újraértelmezett óriásszobrokkal.