Kivételes emlékkönyv lett az orvosi krikszkrakszból

2016.02.04. 16:59
Hiánypótló, részletes, minden gyűjteményben ott a helye – csak a címe alapján ezt senki nem gondolja. Nagyjából így lehet összefoglalni a Dombóváriak a Nagy Háborúban című, a dombóvári önkormányzat támogatásával, helyiek összefogásából, sőt, helyik keze alatt születő kiadványt, melyet a címe miatt talán sokan nem is vesznek majd kézbe, pedig az első világháború százéves évfordulójára kiadott könyvek között a legigényesebbek és legértékesebbek között említhető.

A könyv eredetileg a város népszerű és köztiszteletben álló orvosának, dr. Riesz Józsefnek állított volna emléket. Szabó Loránd, Dombóvár polgármestere szerint azonban ahogy nekiálltak feldolgozni az első világháborúból ezredorvosi rangban leszerelő, sokszorosan kitüntetett férfi kivételesen részletes hagyatékát, egyre-másra érkeztek az újabb és újabb, a dombóváriak világháborús szerepvállalását tanúsító, kihagyhatatlan fényképek, dokumentumok, kitüntetések és beszámolók. A projekt így szép lassan átalakult: bár az anyag gerince továbbra is főhajtás a végül a deportálás kínjaiba belepusztuló, minden jócselekedete mellett zsidó származású Riesz előtt, az oldalakon megelevenednek világháború eseményei. Hurráoptimizmus, az első kitüntetések, Bukovina, Galícia, orosz fogság, sebesültek, veszteségek, halottak, a hullákat betemető első, majd újra kiásó második ágyúsortűz, a háború közben és a háború után meghaló helyiek – szinte minden oldalon van egy rövid, vagy inkább fájdalmasan lényegre törő mondat.

A könyv gerincét mégis Riesz hagyatékának egy kivételesen fontos része adja: a dombóvári katonaorvos naplót vezetett, melynek 1915. június 13-tól 1917 februárjáig írt lapjait 2014-ben mutatta meg a későbbi szerkesztőknek Riesz dédunokája. Ahogy Takács Istvánné, a könyv egyik szerzője írja az előszóban, meglehetősen nehéz volt az idő során megsárgult lapokon kibogarászni a kézzel írott sorokat, mert mint minden igazi orvos, Riesz is borzasztó csúnyán írt.

Egy egész kis csapat dolgozott rajta, mégsem sikerült mindent megfejteni.

A napló legnagyobb értéke, olvasható az előszóban, hogy nem ítélkezni akar, „csak” rögzíteni az eseményeket – ez teszi hitelessé. Egy katonanaplóban ugyan nem az érzelmeké a főszerep, de mégis végigkövethetjük benne a bajtárs elvesztése felett érzett fájdalmat, az olasz lövészárokharc idegeket próbáló, elkeseredett küzdelmeit, és a menekülő erdélyi magyarok kálváriáját is.

A szerzők a Riesz-hagyaték fotói, kitüntetései és persze a napló mellett számos más, a dombóváriakhoz köthető ezred emlékeit is igyekeztek belefoglalni a könyvbe. Számos részletet ismerhetünk meg a 44-es gyalogezredről, a székesfehérvári 17-es, a pécsi 19-es és tüzérezredről. A különböző forrásokból beszerzett, szélesebb közönség előtt jórészt be nem mutatott fényképek mellett rengeteg korabeli cikkrészletet, beszámolót, közleményt, sőt verseket és körözési listákat szerkesztettek be kötet lapjaira. Esik szó a bevonuló diákokról, az előléptetett katonákról, az aranyat-vasért mozgalom eredményeiről. Olvashatunk üzeneteket a harctérről, szomorú hírt arról, hogy a felsőleperdi intéző egyetlen, 19 éves fiát az uzsoki csatában lőtték le az oroszok. Kevéssé ismert történetekről is van említés, például hogy a magyar tüzérek olyan kitűnően szolgáltak, hogy néhányukat kifejezetten hívták a verduni ütközetekbe. Aztán ahogy haladunk a könyv vége felé, úgy szaporodnak a háborút, és saját magát is elveszítő ország mindennapjainak szomorú részletei.

A férfi, aki túlélte a háborút, hogy aztán hazatérése után a skorbut vigye el. A hadirokkantak semmire sem elég segélye. Tucatnyi oldalon a dombóvári hősök, bátorságuk és haláluk rövid összefoglalója, sírok és emlékművek – újabb bizonyítékok arra, hogy bár mára talán csak a romantika maradt meg az első világháború történeteiből, valójában száz éve sem volt más a háború, mint mondjuk ma.

A könyv keményfedeles, lapjai nehéz, fényes, színes, ízlésesen tördelt és profin nyomtatott oldalak, a fűzés igényes, mégis négyezer forintnál is kevesebbet kérnek érte. A dombóvári polgármester szerint a célok között nem szerepelt a haszonszerzés, csak emléket akartak állítani a város legbátrabbjainak. Riesz életútja elég szomorú kanyart vett a negyvenes évekre: magas rangú, sokszorosan kitüntetett háborús hősként ugyan kérvényezhette volna, hogy ne deportálják. A kutatók szerint mindenki, aki hasonló okokból és kitüntetésekkel kérvényezte a felmentést, megkapta azt. Riesz azonban már halálos beteg volt, sokak szerint még azelőtt meghalt, hogy a koncentrációs táborba ért volna.

A háború után aztán sokáig politikai okokból nem lehetett méltóképp megemlékezni az első világháborús veterán orvosról. Szabó polgármester szerint a helyi kórház is csak azért lett Szent Lukács, mert az megfelelően általános volt, valójában Riesznek már nagyon régóta van mellszobra az épületben (a szobrot a mecénásként is működő Riesz egyik pártfogoltja, Borsos Miklós készítette 1973-ban). Az első kiadásban 800 példányban nyomott könyv talán jelent némi igazságtételt.

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.

Európai körutazások

Őszi kalandok. Segítünk hogy megtalálja a legjobb ajánlatokat.