A románok a magyarok ellen feltették a fél országot

fortepan 12974
2016.08.27. 00:56
Románia első kísérlete az első világháborúba való belépésre, valamint az Erdélybe való 1916-os benyomulás nagyrészt kifakult a magyar történelmi emlékezetből, az epizódot ugyanis elhomályosítja a Monarchia összeomlása, majd a Tanácsköztársaság 1919-es próbálkozása a megszállt területek visszaszerzésére. Az 1916. augusztus 27-28-án a Magyarország elfoglalására indított román hadjárat kudarca magyar szemszögből az I. világháború egyik dicsőséges epizódjának tűnik, de mégiscsak epizódnak. Romániában viszont olyan áldozatként tartják számon, ami a katonai vereség ellenére is hozzájárult a központi hatalmak kivéreztetéséhez és egyféle történelmi jutalomként Erdély és Besszarábia megszerzéséhez.

Ahogy az I. világháború szinte összes frontján, úgy az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia viszonyában is előre volt kódolva a konfliktus. Ezt a kódot nemzetiségnek nevezik, ami a XIX. század végére Európa nagy részén az állam alapegységévé vált. A nemzeti lendület mellett a liberális vagy még inkább a dinasztikus államszervezés ósdinak, lomhának tűnt. És amikor megalakult egy nemzetállam, azonnal körbenézett, hol lehet még felfedezni nemzettestéből elszakított, elidegenített elemeket. A 1862-ben függetlenné vált Románia is két ilyen idegen uralom alatt élő román tömbre aspirált: az egyik az Erdélyben magyar, a másik a Besszarábiában (ma nagyrészt Moldova, kisebb részt Ukrajna) orosz uralom alatt élő románság volt.

A nacionalizmus nemzeti egységre való törekvését – ami magyar vonatkozásban a történelmi Magyarország felbomlását implikálta – természetesen a nemzetiségi kérdésben a kiegyezés óta egyensúlyozgató magyar vezetés is érzékelte. Tisza István miniszterelnök 1914-ben részben azért vonakodott a hadbalépéstől, mert jó intuícióval megérezte, hogy nem lehet úgy háborút kezdeni,

mikor Romániát már körülbelül elvesztettük, anélkül, hogy utánpótlást kaptunk volna.

Az árulót kigyomlálták a családfából

A Román Királyságot azért lehetett „elveszteni”, mert elvileg 1883 óta titkos megállapodás fűzte a hármas szövetséghez. Ennek a szövetségnek a kulcsa a „Királyság” szóban keresendő, az ország felett ugyanis a Hohenzollern-ház uralkodott, igen, ugyanaz a dinasztia, mely a porosz királyokat, 1871-től a német császárokat adta. Csakhogy míg az 1914-ben meghalt I. Károly még becsületbeli kérdésnek tartotta, hogy ne forduljon szembe unokatestvérével, II. Vilmossal, addig unokaöccse, I. Ferdinánd, az Egyesítő (Intregitorul) már engedett a frankofil román közvéleménynek és kormánynak, illetve Mária királynőnek, aki meg Viktória királynő unokájaként az angolok felé terelte őt. Apró érdekesség, hogy az 1916-os hadüzenetre II. Vilmos úgy felbőszült a Hohenzollern-rokon árulásán, hogy haladéktalanul lenyesette Ferdinándot a hivatalos családfáról.

De a német politika 1914-ben még úgy vélte, főleg Tisza és a magyarok akadékoskodásán és a kisebbségekkel szembeni asszimilációs politikáján múlik az, hogy Románia nem lép hadba az oldalukon Oroszország ellen. Ahogy már a háború után Ludendorff tábornok, volt német vezérkari főnök kesergett:

Augusztus 27-én Románia megüzente Ausztria-Magyarországnak a háborút. A kettős monarchia ezzel Magyarország egyoldalú politikájának, a német nép pedig tétlen szemlélődésének gyümölcsét aratta le.

A kor német közvélekedését visszhangzó Ludendorffnak abban kétség kívül igaza volt, hogy Eötvös József óta tényleg félresiklott a magyar nemzetiségi politika, de az is tény, hogy a németek leginkább saját diplomáciai erőfeszítéseik kudarcát hárították a magyarokra.

Erdélynél senki nem tudott jobbat ígérni

A német diplomácia különösen azután helyezte nagy nyomás alá Bécset és Budapestet, hogy a levelek lehulltak, a német katonák viszont mégsem tértek haza, hanem egyre mélyebbre kezdték magukat beásni a francia és belga sárba. Németországból folyamatosan bombázták Tiszát konkrét ígéretekért, elsősorban a nemzetiségi sajtó, az oktatás és a politikai képviselet terén akartak áttörést látni a románok javára. Ezek egy részét a magyar miniszterelnök már 1914 őszén meg is ígérte a magyarországi románok vezetőinek, de nem a Román Királyság fenyegetésére, hanem a frontokon a Monarchiáért vérző román katonák érdemeire hivatkozva. És ez az indok sem volt épp mondvacsinált: a románok a háború végéig több magas kitüntetéssel elismert háborús hőstettel és 150 ezer halottal járultak hozzá a Monarchia erőfeszítéseihez.

Leopold von Berchtold, a közös külügyminisztérium vezetője Erdéllyel szemben Besszarábia odaígérésével akarta megtartani a román szövetségest, amihez később még hozzácsapta a Monarchia által birtokolt Bukovina keleti végeit is.

Csakhogy az antant végig vezetett az ígéretlicitben, hiszen Besszarábia megtartásában a román elit soha nem hitt az annyira, mint Erdélyében.

E mögött az a racionális belátás rejtőzött, hogy egy megcsonkított Magyarország sokkal kevésbé lesz fenyegető, mint egy megkurtított Oroszország – mellyel a románok 1940-ben nem is mertek szembeszállni, amikor már Szovjetunió néven visszafoglalta egykori birtokát).

Szabadságolt katonákat szántak 400 ezer román ellen

1916 derekára meg is érett a román vezetésben az elhatározás a háborúba való belépésre. Ezt a következő tényezők táplálták:

  1. Az antant részéről szerződésbe foglalt bombasztikus területi ígéretek, melyek nem csak Erdélyre, hanem a Bánságra, a Partiumra és – Debrecen környékét kivéve – az egész Tiszántúlra kiterjedtek (nyilván nem kell sokat magyarázni, mennyire nem volt ennek „nemzeti” alapja); Romániának ígérték Bukovina egy részét is.
  2. A román vezérkar úgy vélte, hogy a központi hatalmak erőforrásait kimerítette a háromfrontos háború, főleg a nagy nyári ütközetek: Somme, Verdun, a Bruszilov-offenzíva;vagy a Monarchia erőit kivéreztető sokfordulós isonzói csata, melynek hatodik etapjában 1916 augusztus 6-án az osztrák-magyar csapatok kénytelenek voltak feladni Görzöt és az Isonzó alsó folyását.
  3. Erdély teljesen védtelen volt. Tisza 1914-ben a háborúba lépés feltételéül szabta 40 ezer katona Erdélybe vezénylését, Hötzendorfi Konrád vezérkari főnök pedig meg is kezdte egy helyi hadseregcsoport felállítását. Azonban a többi front sürgetőbb igényei miatt még a határvédő 70. hadosztályt is átcsoportosították az orosz frontra.

Az augusztus 27-én átadott hadüzenet idejére a 600 kilométer hosszú határon sorakozó 440 ezer román katonával ezért lényegében csak a csendőrség erői néztek farkasszemet, Erdély belsejében pedig csak a 34 ezer katonából és 76 lövegből álló 1. Hadsereg állomásozott, melyet az erdélyi szász Arthur Arz tábornok vezetett. A hadsereg harcértékéről sokat elárul, hogy a többi frontszakaszról pihentetés céljából kivont alakulatokból állt össze – azaz ütközetlétszámának nagy részét elveszített, felszerelését elhagyó, demoralizált egységekből.

Az osztrák-magyar vezérkar ezért rögtön látta, hogy az erdélyi határ minden pontján benyomuló románok feltartóztatását lehetetlen elvárni összesen 70 ezer szabadságolt katonától, határőrtől, csendőrtől és vasutastól, ezért gyorsan elrendelte a Marostól keletre fekvő országrész kiürítését. A magyar állami hivatalokat evakuálták, óriási menekülthullám indult meg nyugat felé – a negyvenezres Nagyszeben lakosságának kétharmada kelt útra, és a Budapest felől érkező katonai erősítések alig tudták átpréselni magukat az ellenkező irányba tartó családokon.

A menekülők között nemcsak magyarok és szászok voltak, hanem jelentős számban románok is, akik érthető módon féltették egzisztenciájukat és státuszukat a királyi Románia hadaitól, melyek második-harmadik hullámban érkező katonái a betörés első óráitól fogva elkezdték lerabolni a fejlettebb magyarországi településeket (Csíkszereda templomait és városközpontját teljesen felégették). Az erdélyi román nacionalizmus jeles képviselőinek számító pópák és tanítók viszont ugyanennyire érthető módon lelkesen üdvözölték a román csapatokat. Összességében elmondható, a magyar és román elitet is meglepte, milyen kevéssé lelkesedtek az erdélyi románok a királyi hadak láttán, Szeben megye főispánja a románok lojalitásáról írt jelentésében meg is állapította:

A románság magatartásával nagyjából meg lehetünk elégedve.

A román támadás az erőfölény hatására igen lassan haladt, és szeptember közepére is csak az Oláhtopica-Parajd-Székelyudvarhely-Fogaras-Nagyszeben-Petrozsény-Orsova-vonalig sikerült előrenyomulni – ez alig 60-80 kilométeres behatolást jelentett. Az eredeti terv, az Ipoteza Z szerint néhány nap alatt el kellett volna érni a Marost, majd két csapásirányban lerohanni a Tiszántúlt.

Ennek fő oka az volt, hogy a románokat is sújtotta a szinte az összes I. világháborús offenzívát megakasztó vastörvény (melyet csak a II. világháborús német páncélosékek írnak majd felül):

Míg egy támadás legfeljebb a gyalogság tempójával halad előre, addig a védekezők frontjára mindig a vasút tempójában érkezik az erősítés.

A románok a csigalassú világháborús gyalogosoffenzíváknál is lassabban nyomultak előre - ebben a szívósabb osztrák-magyar ellenállási gócpontoknál (a székelyekből álló 82. hadosztály különösen kitüntette magát a védekező harcokban) sokkal nagyobb jelentősége volt a vezérkartól lefelé mindenhol uralkodó szervezetlenségnek és a gépesítés teljes hiányának. Az osztrák-magyar vonalakat viszont a Monarchia modern vasúthálózatának hála gyorsan meg lehetett erősíteni a leváltott német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn vezetésével beérkező 9. német hadsereg katonáival.

A németek előtt robbantotta fel egy angol mérnök az olajkutakat

És közben szeptemberre már beütött a román rémálom: a kétfrontos háború. Ugyanis az erdélyi offenzívával automatikusan működésbe lépett az 1916 júliusában kidolgozott török-bolgár-német-osztrák-magyar haditerv, mely Erdély védelme mellett a román-bolgár határon (Dobrudzsában) keresztül számolt a döntő csapással.

Románia arra ébredt, hogy az orosz frontnál is hosszabb határt kéne valahogy megvédenie.

A német-bolgár-török haderő a Duna menti Turtakannál megverte a 3. román hadsereget, amivel egy csapásra Bukarest kapujánál találta magát. Közben a román előzetes védelmi stratégiát követve Bulgária ellen intézett támadás Ruszénál összeomlott – és idő kérdése volt, mikor omlik össze a tarthatatlan déli front.

Az antant-szövetségesek sem sokat javítottak Románia helyzetén. A hadbalépést megalapozó titkos szerződésben a franciák és az angolok is jelentős gazdasági és katonai segítséget lengettek be, ebből azonban kevés valósult meg. A görögörszágbeli Szalonikiből észak felé indult egy papíron jelentős, 350 ezer fős angol-francia-olasz-szerb expedíciós erő, melyet azonban a bolgár-német csapatok még azelőtt megállítottak, hogy bármi beleszólása lehetett volna a román front eseményeibe.

Miután vészhelyzetbe került a hátország, a román vezérkar szeptember 15-én hivatalosan is leállította az erdélyi offenzívát. Ekkora már azonban az erdélyi fronton is elég erő gyűlt össze a támadáshoz, a Falkenhayn vezette német-osztrák-magyar 9. hadsereg szeptember végén Nagyszebennél, október elején Brassónál aratott győzelmet, majd Arz tábornok 1. hadserege Marosvásárhelynél verte meg a románokat. A vereségek hatására a románok megkezdték az Erdélyből való kivonulást, a Kárpátokig főleg a terep nehezítette - megfűszerezve felrobbantott hidakkal és vasútvonalakkal -, de a Kárpátok hágóinál a román hadsereg is megvetette a lábát, és véres ütközetekkel lassította le az üldözőket.

Azonban a dupla nyomás alatt szükségszerűen megroppant a technikailag és harcászatilag amúgy is legfeljebb középszerű román hadsereg. Az Erdélyből átdobott hadosztályok önfeláldozó ütközetek sorában csak lassítani tudták a központi hatalmak előrenyomulását, melyek december 6-án bevették Bukarestet. A román kormány a hadsereg maradékával együtt már korábban Moldvába (azaz az ország Duna-deltától északra fekvő részére) települt át, a 120 tonnányi aranytartalékot pedig Moszkvába menekítették, ahonnan azóta sem került haza. A németeket csak az bosszanthatta, hogy John Norton-Griffiths angol mérnökezredes néhány emberével az orruk előtt tette tönkre a ploiești olajmező gépeit és robbantott fel 800 ezer tonna benzint.

Egy újabb front, ahol eldőlt a világháború

1916-ban Románia valósággal megtizedelődött, egyedült a hadsereg legalább 100 ezer halottat és 150 ezer hadifoglyot veszített. Azonban a fővárosát vesztett mini-Románia megmaradt, és megmaradt az adminisztráció (Iași központtal), valamint a hadsereg is, mely 1917-ben Berthelot tábornok francia katonai missziójának köszönhetően végre átfazoníroztak az új háború követelményeinek megfelelően.

De 1917-ben hiába próbálták meg a júliusi Kerenszkij-offenzívával összehangolva kiűzni a Románia nagyobb és értékesebb felét megszálló csapatokat, csak helyi sikereket tudtak elérni - pontosabban mire kiaknázhatták volna Mărășeștinél és Ojtoznál aratott győzelmeiket, az oroszok lefújták a maguk támadását. A Nagy Októberi Szocialista (Bolsevik) Forradalmat követően pedig hetek alatt felbomlott a románokat támogató – csúcsidőszakában 30 hadosztálynyira rúgó - orosz expedíciós haderő. A román kormány gyorsan felismerte, hogy nincs tovább, ezért 1917 végén fegyverszünetet kért a központi hatalmaktól, 1918 májusában pedig aláírta a bukaresti békét. Ebben Ion Brătianu miniszterelnök elfogadta, hogy az ország lényegében gyarmati státuszba került (olaj- és gabonatermelése szinte teljes egészében Németországba került), amit csak az kompenzált, hogy megtarthatta a friss szovjet rezsimtől januárban elfoglalt Besszarábiát.

Ahogy az köztudott 1918 novemberi második hadbalépésével (egy nappal a német fegyverszünet előtt) Románia az összesen félmilliós emberveszteség ellenére is győztesként zárta a háborút, de a román történetírás nem csak az erdélyi és besszarábiai románsággal való „egyesülés”, az ország területének megduplázása miatt értékeli általában pozitívan a  világháborús szereplést. Hanem amiatt is, mert a román áldozat az I. világháború egészét tekintve sem volt hiábavaló: a központi hatalmak több százezer (csúcspontján egymillió) katonájának lekötésével pont azt a többletet vonták el a többi fronttól, ami 1916-17-ben a döntés kicsikarásához lett volna szükség.