György
2 °C
15 °C

Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld

2008.03.14. 08:15
Látszólag mindent tudunk március 15-éről; de arról kevesebbet, mire használták fel a későbbi korokban. Történészekkel tekintettünk vissza a 160 évvel ezelőtti napra, és az azóta eltelt 160 évre is.

Petőfi naplójából és a kortársak fennmaradt írásaiból is egyértelműen kiderül, a márciusi ifjak tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy akkor és ott történelmet csináltak a pesti utcán. Meg voltak győződve arról, hogy ők és az általuk vezetett néptömeg volt, amelyen az ország sorsa múlott. Kossuth Lajos, a pozsonyi országgyűlés ellenzéki vezére ugyanígy történelemtudatos volt, annyi különbséggel, hogy úgy gondolta: a forradalmi napokban ő és az általa vezetett reformerek alakították át a haza sorsát Pozsonyban és Bécsben. Nem hirdették, de tudták azt is: egymásra vannak utalva. Egy ügyért harcoltak, adrenalinban és önbizalomban pedig nem volt hiány. Ahogy egy későbbi újságcikkében Petőfi barátja és harcostársa, Vasvári Pál fogalmazott: "Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított... Az óra kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen és nemigen akartak forogni... Rugóra volt szükség, mely a kereket gyors mozgásba hozza. S e rugó volt a pesti forradalom.”

Használjuk ki Kossuthot, használjuk fel Széchenyit!

Az ünnepnek tehát megvoltak a nagy alakjai, akiket aztán minden későbbi rendszer úgy használt ki, ahogy csak tudott. Persze egy vérbeli politikus igyekszik befolyásolni azt a képet, amit a kortársak – és majd rajtuk keresztül az utókor – róla kialakít. Amikor a bebörtönzött Kossuth 1840-ben kiszabadult, a politikai mártíromsággal megszolgált tekintélyét természetesen felhasználta arra, hogy az új politikusnemzedék nevében magától Széchenyi Istvántól igyekezzen átvenni a hazafias és polgárosító reformprogram irányítását. A jobbágyfelszabadításért valóban ő tette a legtöbbet a magyar történelemben, amiért már 1848/49-ben kivételes népszerűség, népies kultusz övezte – emigránsként erre hivatkozva állíthatta azután azt a francia és olasz partnereknek, hogy csakis az ő hívó szavára – "ha még egyszer azt üzeni..."! – törhet ki az újabb magyar szabadságharc. És amikor már öregen, nyolcvanadik születésnapja idején a föltámadó hazai Kossuth-kultuszról értesült, vérbeli "propagandistaként" ezt is kihasználta a maga demokrata és függetlenségi eszméi népszerűsítésére. Némiképp restellte ugyan, de ez okból nem tiltakozott minduntalan az ellen, hogy már életében a „magyarok Mózesének”, a „Nemzet Messiásának”, „Új Washingtonnak”, „Szent öregnek” nevezzék - ezek után nem csoda, hogy saját kézírásával jegyzi a Függetlenségi Nyilakozatot.

Budapest, 1972. március 15. Koszorúzás az 1848-as forradalom évfordulóján a Petőfi szobornál. A KISZ és a Hazafias Népfront az ünnepség alkalmából avatta fel az 1942-es március 15-i antifasiszta háborúellenes tüntetés emléktábláját. MTI Fotó: Tormai Andor

Az utókor szemében egyetlen igazi kihívója akadt a nemzeti hős szerepére, és az Petőfi Sándor. Ő volt a forradalom költője, a nép hangja és hősi halott egyben. Tragikus és rejtélyes halála is hozzájárulhatott máig aktívan élő hősi szerepéhez, amit saját maga jelölt ki: „lángoszlopnak” nevezve magát.

A dualizmusban azután a függetlenségi ellenzék fölépítette és kisajátította Kossuth kultuszát, míg a 67-es kormányok Deák Ferenc nevét és teljesítményét emelték politikai szimbólummá. A Monarchia összeomlása után, a Horthy-korszak ideológusai azonban nem kértek Deákból (hiszen sokan a kiegyezéssel magyarázták Trianont), de nem kértek a magyarok túl liberális Mózeséből sem. A keresztény-nemzeti kurzus a becsületes liberális Széchenyi grófot emelte a középpontba, ám – felhasználva a többi reformerrel folytatott vitáit –, nem kevés hamisítással nemzeti konzervatívvá, konzervatív reformerré festették át politikai arcképét.

A Kossuth- és Széchenyi-kultuszt leegyszerűsített képekként használja az adott kor ideológiája, aktuális céljaihoz alakítva a történelmi személyt, függetlenül attól, hogy a neki irányzott címke valós alapokon nyugszik vagy sem. A Kossuth- és a Széchenyi-kultusz elsősorban a kultuszt gyakorló korszakokról, és nem az egykor cselekvő államférfiak eredeti, valódi tetteiről szól – hívja fel az Index olvasóinak a figyelmét egy fontos szempontra Csorba László történész. Pesze kultusza csak olyan politikusnak lehet, akinek életművében vannak kapaszkodók, amelyekbe az utókor kisebb-nagyobb csúsztatással, de belevetítheti a maga vágyait. És a véletlen is közrejátszhat a hagyomány alakításában. Széchenyi például legyőzhetetlen előnnyel rendelkezik kortársaihoz képest, mert senki másnak a lelki életét nem ismerhetjük meg olyan lenyűgöző mélységgel, mint az övét, fennmaradt naplójának lapjain. Nem csoda tehát, hogy a 19. század nagyjai közül megismerni és megszeretni is őt lehet a legjobban – utal a "Széchenyi-titok" egy fontos elemére Csorba László.

Budapest, 1948. március 15. Felvonulók transzparensekkel a Múzeum körúton. Fotó: Szécsényi József

A kommunista diktatúra aztán visszavette a Kossuthot, de nem mint valódi demokratát, hanem prekommunista vezéralaknak ábrázolva. A rendszerváltozás óta pedig a korábbi értelmezések teljes zűrzavarát éljük. Az Orbán-kormány Széchenyiről készített 2001-ben óriási büdzsével kultuszfilmet, rá mostanában Gyurcsány Ferenc is szívesen hivatkozik, bár viszonyításai alap volt nála már Batthyány is.

Kis pesti lárma: de hogyan ünnepeltünk?

Március 15. vívmányaival nem is szaporítanánk a szót (kulcsmomentumok: szabad sajtó, nemzeti függetlenség kinyilvánítása, tavasz, jobbágyfelszabadítás, egyetemi ifjúság, polgári Magyarország, parlamentarizmus), azonnal ugrunk az ünnep első évfordulójára. Csorba László történész, egyetemi docens szerint 1849. március 15. azért is különösen érdekes, mert akkor derült ki, hogy a magyar szabadságharc legendákkal övezett – ám a valóságban nagyon is a realitások között cselekvő – vezére, Kossuth Lajos lekicsinyléssel fogadta március 15. megünneplésének javaslatát. Éppen az Ausztria elleni tavaszi hadjáratra készülődő hadseregnél tartózkodott, innen írta feleségének a következő sorokat: "Ti ma martius 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom."

A radikálisok és a liberálisok nevezetes ellentéte húzódott meg e kritika hátterében – de Kossuth ennek ellenére belátta, hogy ez a nap immár többet jelent önmagánál. Beleegyezett a debreceni ünneplésbe, mert fölismerte: március 15. az egész nemzeti szabadságküzdelem közös szimbóluma.

Forinyák Géza: március tizenötödike áldozata

A gyakorlatban az ünneplés szerényebb volt a ma szokásosnál, úgy valósult meg, ahogy azt Petőfi a Nemzeti dalban megírta („Hol sírjaink domborulnak/Unokáink leborulnak”): a temetőben titokban megkoszorúzták a szabadságharcos mártírok sírjait. Így volt ez egészen 1860-ig, amikor aztán kicsit lazult az önkény, a pesti diákság pedig úgy dönt, nyilvánosan és szervezetten is megünnepli március 15-ét, aminek viszont a Habsburg abszolutista rezsim nagyon nem örült. A temető felé vonuló tömeg útját állták a katonák és tüzet nyitottak a demonstrálókra. Több sérültje is volt az összecsapásnak, egy Forinyák Géza nevű joghallgató bele is halt sérüléseibe. Gerő András történész szerint Forinyák április 4-i temetésén Pest-Buda lakosságának negyede részt vett. „A nyilvános megemlékezés véres kimenetele erősítette az újsütetű ünnep erejét, ellenzéki és társadalmi jellegét, a nemzeti és szabadságértékek még keményebb összekapcsolódását” – fogalmaz Képzelt történelem című könyvében.

Innentől kezdve nemcsak a szabadságharc mártírjait, hanem március 15. halottjára is emlékeznek a magyarok, de a kiegyezésig csak privát temetőlátogatások formájában. Bár az uralkodó, I. Ferenc József hallani sem akart az ünneplésről, így nem lett állami ünnep, március 15. élni kezdett és „ekkor szökkent szárba a negyvennyolcasság kultusza„ – fogalmaz Gerő, vagyis ekkor lett március 15. a teljes szabadságharc szimbóluma és egyetemes nemzeti ünnep.

1881-től: szavalat, politikai beszéd

A következő fordulópont 1881-ben következett, amikor először megjelent az ünnepély mai formája, vagyis az énekléssel, szavalatokkal, politikai beszédekkel súlyosbított megemlékezés. A 33. évfordulóra az egyetemi ifjúság a Nemzeti Múzeum kertjébe akart ünnepséget szervezni, de a hatóságok nem engedélyezték, bölcsen érzékelték, hogy a múltra való emlékezés gyakran a jelenre vonatkozik és féltek, hogy függetlenségi tüntetéssé fajul az ünnep, magyarázza a helyzetet Csorba László. Azt azonban elérték a lelkes egyetemisták, hogy az Egyetem téren legyen egy kisebb buli, ez lett az első, temetőn kívüli nyilvános téren tartott ünnep, ahova az addigra 82 éves Táncsics Mihályt is meghívták és felültették az emelvényre. Az aznapi Pesti Napló így tudósított az eseményről: „Felzúgott a tömeg: 'Táncsics jön! Mint a gondolat, oly sebesen terjedt ez a hír fülrôl-fülre. Helyet, helyet! kiáltanak. Messzirôl már hangzott az éljenzés; elôször gyöngén, majd zúgott, mint az áradat. A tömeg úgy, ahogy bírt, szétnyílt s az öreg Táncsis Mihályt, az 1848. márczius 15-ének örökbe maradt élô emlékét a szószékhez vezették a rendezôk. Lássuk! Lássuk! zúgá ezer torok. S midôn fölvezették az emelvényre s levette agg fejérôl a kalapot s a szél meglengeté gyérülô árvalány-hajfürtjeit, s az ifjúság megpillantotta a barna arczot, melynek barázdáiba egy egész kor története van beírva; - megrendülve, majdnem elérzékenyülve tört ki éljenzésbe, mely nem szünt, nem tudott szünni, csak akkor csillapult le, midôn Táncsics elfoglalta az emelvényen számára készített helyet.'

Budapest, 1920-as/1930-as évek Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását, illetve az első független magyar kormányt megörökítő Kossuth-szoborcsoport részlete, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter és Kossuth Lajos pénzügyminiszter figurájával. Horvay János szobrászművész alkotása 1952-ig állt a Parlament előtt; innen először a Fiumei úti temetőbe vitték, majd 1972-es helyreállítása után mai helyére, a dombóvári Szigeterdőbe került. A háttérben az Igazságügyi Palota (ma: Néprajzi Múzeum) homlokzatának egy darabja látható. MTI Fotó: Haár Ferenc

Az ötvenedik évforduló közeledtével aztán erős ellenzéki nyomás volt arra nézve, hogy március 15. nemzeti ünnep legyen, de végül a változásokat kimondó törvények szentesítésének napja, április 11. lett az, és csak jóval később, 1927-ben lett törvényes, piros betűs állami ünnep a márciusi időpont .

Bár a Horthy-rendszer, konzervatív, jobboldali, tekintélyuralmi jellegéből adódóan őszinte ellenszenvvel fogadta a 48-as gondolatkör liberális-demokratikus elemeit - írja Gerő András -, mégis alkalmas volt az ünnep arra, hogy politikai eszközként használják: államosították és a maguk világképéhez idomították. Például irredenta eszmék népszerűsítésére és a militarizálás melletti elkötelezettség kihangsúlyozására jó volt, nacionalista, soviniszta demonstrációkat tartottak, fogalmaz a Képzelt történelem című monográfia.

Megszállók ellen a megszállók mellett

Ugyanígy a következő rendszer is leleményesen használta az ünnepet. Hatalomrakerülésekor aztán a Kommunista Párt az 1848-as eszmekör kizárólagos örökösének mutatva magát, kimazsolázta azokat a történelmi figurákat, akiket némi utólagos átalakítással prekommunistának lehetett feltüntetni: így Petőfit, Kossuthot és Táncsics Mihályt is. A centenáriumi ünnepségeken aztán már gátlástalanul használták március 15-ét: a piros-fehér-zöld nemzeti színek mellett a rendszer színét, a vöröset helyezték előtérbe. Az abszurditás csúcsa, amikor az egykori megszállás ellen küzdő szabadságharc nagy alakai mellett a szobrokon és plakátokon a Rákosi-Lenin-Sztálin aktuális megszálló hármas vigyorog. A valódi ünnep lehetőségének kizárását szolgálta az is, hogy az 1951. március 15-én kiadott minisztertanácsi rendelet újra munkanappá nyilvánította március 15-ét.

Budapest, 1948. március 15. Rákosi Mátyás (b3) miniszterelnök-helyettes, Marosán György, a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának (MKP PB) tagja, Rajk László belügyminiszter és Veres Péter honvédelmi miniszter a Kossuth téren. Magyar Fotó: Rév Miklós

A Kádár-kor sem szerette különösebben ezt az ünnepet: bár az 56-os követelések közt szerepelt március 15. nemzeti ünneppé nyilvánítása, de megmaradt munkanapnak. A demokratikus ellenzék ugyan a hetvenes-nyolcvanas években hagyományos, a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig tartó demonstrációjával mozgolódott, de az ünnepben igazi változást csak a rendszerváltás hozott. 1991-ben lett nemzeti ünnep és újra munkaszüneti nap.

Budapest, 1972. március 15. Résztvevők az 1848/49-es polgári forradalom és szabadságharc kirobbanásának 124. évfordulóján tartott ünnepségen a Nemzeti Múzeum épület előtt a Múzeumkertben. MTI Fotó: Szebellédy Géza

A jelenlegi politika is örömmel használja az ünnepet, csakúgy mint az elődök, a jobboldali pártok a kokárdát is kisajátították egy időre. Az elmúlt 160 évben tehát politikai rendszerek jöttek és mentek, de március 15. maradt. "A becslések alapján azt mondhatjuk, hogy 1848. március 15-én mintegy húszezer ember mozoghatott a pesti utcákon azzal a tudattal, hogy történelmet csinál. Persze azért, mert valaki azt hiszi, hogy a nemzet akaratát valósítja meg, még nem biztos, hogy ez valóban így is van. Ez mindig csak utólag dől el, amikor az utókor megítéli az elődök tetteit. Nos, a márciusi fiatalokat utólag igazolt az idő: immár 160 éve folyamatosan bebizonyosodik, hogy az ország lakói egyetértenek azzal, amit egykor Petőfi és társai a nemzet nevében cselekedtek" – fogalmazott Csorba László.