Judit, Xénia
18 °C
31 °C

Máig rejtegetik Rákosi szupertitkos bunkerét

2008. 09. 11. 20:20
| Módosítva: 2009. 10. 26. 10:09
A parlament historikus-gótikus stílusú épületétől néhány utcányira, a belváros szívében van egy rogyadozó körfolyósós régi bérház. Pontosabban talán több is van, de ez egy nagyon különleges bérház: a hátsó falán álló nagy, rozsdás vaskapu mögött egy újabb udvar nyílik, újabb rogyadozó körfolyosókkal, négy emelet magasságban elhagyott irodákkal. És az udvar közepén tízméteres betonhenger magasodik a belépő fölé: itt van Rákosi Mátyás máig szupertitkos atombunkere.

A negyvenes és ötvenes évek fordulóján, amikor a kommunisták már átvették a hatalmat, ahogy kell, demokratikusnak mondott országgyűlési választások után, a nemzetközi helyzet egyre fokozódott. Annyira, hogy a kort jellemző politikai skizofréniában az atomháború legalábbis reális lehetőséggé vált, és meg is kezdődött a felkészülés – ha nem is a háborúra, hanem a politikai elitnek az azt követő túlélésére. Így 1949-ben nemcsak a kelet-nyugat irányú, piros metró vonalának építése kezdődött meg, hanem annak a khömhömhm utcai, ma F4 jelzésű objektumnak is, amelyet még most is csak egy titoktartási nyilatkozat aláírásával lehet meglátogatni.

A létesítmény ugyanis még ma is stratégiailag szigorúan titkos polgári védelmi objektumnak minősül, látogatását szigorúan szabályozzák. Bár a vízáztatta, csöpögős mennyezetű, romos betontömegben nehezen tudtuk elképzelni Gyurcsány Ferencet, amint válságkormányoz és nejét, amint lovagol, Fodor Gábort, amint jobb és bal között lavírozik, de Orbán Viktor belőtt passzainak sem láttunk elég teret. Pedig megépítői ügy számoltak, hogy lesz itt hely 2200 embernek (rejtély, miért pont annyinak). Persze lehet, viccelődünk a mélyben, hogy a mai politikai vezetők már nem is ide akarnak majd jönni, hanem az épülő 4-es metrónál kapnak hipermodern bunkereket, de aztán azt halljuk, hogy a mai politikai elit már Gödöllő környékére menekülne, ha bombáznák Pestet, és belátjuk: vannak, akik nálunk is előrelátóbbak.

Klikk a képre!

Egyébként amilyen az egész bunker állaga, nem lennénk azoknak az atomcsapás-túlélőknek a helyében, akiknek itt kell kihúzniuk néhány évszázadot, amíg a föld újra lakható nem lesz, de még azt a pár évet is nehezen tudnánk elképzelni, ami alatt a felszínen elviselhetővé csökken a gamma sugárzás. Igaz, ehhez bizonyára hozzájárul, hogy a létesítményt most szinte teljesen kopár, se székek, se asztalok, se ágyak, se egy nagy piros telefon itt-ott, a szigetelés egyre több helyen átengedi a talajvizet, a vizesblokkok a hatvan évvel ezelőtti színvonalon maradtak, minden penészes, piszkos, poros, elhanyagolt. Pedig a 30-40 méter mélyen lévő objektumot évtizedeken keresztül töltötték fel friss készletekkel, ápolták a bútorokat, de a munkavégzések helyét is kialakították. De a mostani állapotokhoz képest azért Kusturica Undergroundjában némileg lakályosabb a föld alatti élet.

Ólomajtó mögött

Az annyira-nagyon-titkos-hogy-azt-sem-írhatjuk-meg-pontosan-hol-van objektum az állapotához méltón egy V. kerületi utca négyemeletes, romos körfolyosós házának titkos belső udvarán van. A titkos belső udvarra egy titkos böhöm nagy vaskapuba vágott kis ajtón lehet átjutni, az udvart itt is gangos falak ölelik körbe. Itt emelkedik az égbe egy hatalmas betonhenger, amely lejáratához egy vastag, ám már csaknem hatvanéves, így kicsit kopottas ólomajtó vezet. Az udvar, ahogy egy szupertitkos helytől megkövetelhető, elhagyatott, egyetlen helyiségben sem laknak (bár jobb állapotúnak tűnik, mint az épület első, lakott része). Sőt, lehet, hogy nem is laktak itt mióta megépült a bunker, állítólag pártirodák voltak itt, de azokat is kiürítették, így négy emelet magasságból üres ablakok tekintenek le az udvar közepén tornyosuló objektumra. Más hiedelmek szerint szovjet katonák és tisztek éltek itt és vigyázták az egyes számú magyar atombunker rendjét. A köztudatban amúgy is számos legenda lengi körül Rákosi atombunkerét: egyesek úgy tudják, hogy kényszermunkások építették, mások szerint közvetlen lift vezet ide a Parlament épületéből.

Klikk a képre!

A bejárati ajtón túljutva sokáig szinte semmi fényt nem látunk: bár lift is van, de mivel csak pár főre méretezték, nem várunk rá. Pláne, hogy egy rendhagyó történelemórát szervezett ide gimnazistáknak a Viasat történelmi tematikájú csatornája, a diákokkal és a többi szorgoskodó sajtómunkásokkal együtt több mint ötvenen lehetünk, (eleve nem túl konspiratívan vonultunk a találkozás helyéről a ... utcába), így gyalog indulunk a kezdetben valóban beláthatatlan, homályos mélybe. Minden második lépcsőfordulóban működik egy-egy halvány lámpa. Félúton jövünk rá, hogy nem kezdtük el számolni a lépcsőfokokat (így igazi, a valóság minden szeletére kíváncsi zsurnalisztaként gyalog jövünk vissza is, erős zihálások közepette 283 fokot számolunk meg).

A teljes bunkert nem tudjuk bejárni, a szervezők nem hagyják, hogy elkódorogjunk a csoporttól, "könnyen el lehet itt tévedni", mondják. Pedig nem: a bunker logikusan van felépítve, minden járat egy másikra merőleges vagy azzal párhuzamos. Magának a túlélőhelynek a tervrajza leginkább egy olyan H betűre hasonlíthat, aminek középen két szára van, ez azonban némileg leegyszerűsíti a dolgot, ugyanis a két oldalsó szárától is indulnak el újabb, helyenként kétszintesre osztott járatok, amelyek – bár csak egy részüket tudtuk bejárni – becsléseink szerint több kilométer hosszúságban kanyarognak a föld alatt.

Metróval a Moszkva térre

A félhomályos folyosók egyike, vészkijáratként egészen a metróhoz vezet - ez a bunkerrel kapcsolatos legendák közül az egyik, amelyik speciel igaz (sajnos ezúttal nem jutunk a metróalagút közelébe, bár egy tavaly nyári bejáráskor szerencsére készíthettünk exkluzív, soha nem látott titkos képeket az elrobogó szerelvényről). A Rákosi-bunker és a metró egyébként más szálon is összekapcsolódott. Nemcsak azzal, hogy egy időben, 59 évvel ezelőtt kezdték el őket építeni, hanem azzal is, hogy az atombunkeren dolgozók nem is tudták, mit építenek: azt hitték, ők is a metróépítésen vesznek részt (a szakértők szerint legalábbis az itt alkalmazott technológiák színvonala egyértelműen arra utal, hogy szakképzett munkások dolgoztak az építkezéseken, nem pedig a városi mítoszokban szereplő kényszermunkások).

Klikk a képre!

A bunker számos építészeti megoldását szemmel láthatóan a metrótól kölcsönözték: ugyanolyan vasbordázatú és ugyanakkora henger alakú üregekben mászkálhatunk, mint amilyenekben tőlünk nem messze a piros metró robog. Ha közel járnánk hozzá, még a levegő mozgását is éreznénk a folyosókon, amikor elhalad egy-egy szerelvény, most csak távoli morajlást hallottunk a ráccsal lezárt folyosó végén.

Friss, finom levegő

Bár a bunker hangulata – talán az állandósult, csak a vakuk és a kamerák reflektorai által megtört félhomály miatt – nyomasztó, a levegő friss. Megtudjuk, hogy ez nem is csoda, egy komplex, 4000 köbméteres kapacitású, háromszoros szűrővel felszerelt levegőszűrő-rendszer gondoskodott arról, hogy Rákosi elvtárs-pajtás – akinek állítólag nem alakítottak ki külön, kényelmesebb helyet a föld alatt, bár mi ezt nem hisszük – és csapata folyamatosan friss, radioaktív port sem tartalmazó levegőt lélegezzen be. A bunkernek emellett saját, 150 köbméteres víztartályból érkező vízellátása és két, összesen 30 kilowattnyi áram megtermelésére elég generátora is van.

Az atombiztos létesítmény 1953-ra készült el. Élesben természetesen soha nem kellett használni, de az utókornak arról sincs tudomása, hogy akár csak tesztelésre is leköltöztettek volna ide tartósabban embereket. Erről az ugyancsak a Rákosi nevéhez fűződő déli védelmi vonal jut az eszünkbe, aminek 1951 és 1955 közötti megépítésére úgy költöttek el 7 milliárd forintot, hogy azt szintén soha nem használták. Na jó, annyit azért megjegyezhetünk: szerencsére.