Salamon
7 °C
14 °C

Az űrsiklóprogram két fekete napja

Orlandóból egy óra autózás a Kennedy Űrközpont. Az út utolsó harmadán van idő eltűnődni arról a tizennégy űrhajósról, akik életüket áldozták az űrsiklóprogram során: az amerikai nemzet egyik büszkeségéhez vezető út egyik szakaszát a Challengerről, a másikat a Columbiáról nevezték el.

A NASA nem felejti hősi halottait: amerre eddig megfordultunk, mindegyik létesítményben találtunk valamiféle emlékhelyet, faliújságot, posztert, fotómontázst, zászlót, címert, amikkel a két űrsikló legénységének emléke előtt tisztelegnek az űrhivatal mostani dolgozói.

Az űrrepülőgép-küldetéseket a NASA sikeres programjai között szokták emlegetni, a flotta két tagjának elvesztése azonban beárnyékolja a terv szerint lezajlott missziókat: mindkét tragédia lesújtotta a közvéleményt, és évekre visszavetette a programot.

A tizedik útjára – a 25. űrsiklórepülésre – induló Challenger startját január 22-ére tervezték, de kisebb műszaki hibák és az időjárás miatt többször is el kellett napolni az indítást. Szokatlanul kemény és hideg tél volt akkor Cape Canaveralban. Az indítás napján, január 28-án is jégréteg borította az állványt, ezért a 7 óra 32 percre tervezett startot néhány órával megint el kellett halasztani.

Miután részben jégtelenítették az állványt, a Challenger 11 óra 38 perckor elindult utolsó útjára, az STS-51-L jelű küldetésre. 73 másodperccel később, a helyszínen figyelő ezrek és az élő adást néző tévézők milliói szeme láttára a floridai partoktól ötven kilométernyire, nagyjából 15 kilométer magasan az Atlanti-óceán fölött a Challenger lángba borult és felrobbant. A több mint kétezer kilométer per órás sebességgel száguldó űrsikló több részre szakadt és az óceánba zuhant. Francis Scobee parancsnok, Michael J. Smith pilóta, Ellison Onizuka, Judith Resnik, Ronald McNair, Gragory Jarvis és Christa McAuliffe űrhajósok életüket vesztették, ma sem tudni biztosan, hogy pontosan mikor, de valószínűleg becsapódáskor.

A megrázó balesetet kivizsgáló bizottság az indításról készült és később feljavított felvételeket elemezve arra jutott, hogy a baleset közvetlen oka a jobboldali hordozórakéta alsó és középső szegmense közti szigetelőgyűrű volt. A gyűrű nem viselkedett elég rugalmasan a nagy hidegben, és nem látta el megfelelően a feladatát.

A baleset után azonnal leállították az űrsiklóprogramot. A megmaradt űrsiklókon jelentős biztonsági átalakításokat végeztek, és szervezeti átalakítások is történtek. Az emberes amerikai űrrepülés azonban csak több mint kétéves szünet után, 1988. szeptember 29-én folytatódhatott.

2003. február elsején egy újabb tragédia árnyékolta be a programot: az STS-107 es küldetésről visszatérve a legöregebb űrsikló, a Columbia is megsemmisült, szintén hét űrhajóssal a fedélzetén.

A Columbia visszatéréskor, nagyjából tizenöt perccel landolás előtt hullott darabjaira a Föld légkörében. Az ugyancsak videofelvételek, fotók elemzésére alapozott NASA-jelentés szerint a katasztrófát az okozta, hogy start közben egy szigetelőhab-darab levált a külső üzemanyagtartályról, és a bal szárny belépőéléhez csapódott, megsértve annak hővédő borítását, kilyukasztva a szárnyat. Ezzel addig nem is volt gond, amíg a gép meg nem kezdte visszatérését a Földre.

A légkörbe lépve forró levegő kezdett beáramlani a lyukon a szárny belsejébe, a jelentős hőmérsékletkülönbség miatt a szárny megolvadt, majd levált az űrsikló törzséről. A gép irányíthatatlanul pörögni kezdett, a hatalmas terhelés hatására darabjaira szakadt, és szinte teljesen elégett a légkörben. Rick Husband parancsnok, William McCool pilóta, Kalpana Chawla, David Brown, Laurel Clark, Michael Anderson kutató űrhajósok, valamint Ilan Ramon technikus az űrsiklóban lelték halálukat.

A Columbia asztronautái mindent megpróbáltak, hogy visszaszerezzék az irányítást az űrsikló felett, mielőtt az darabokra hullott, ám esélyük sem volt a baleset túlélésére. Amikor az első vészjelző megszólalt, körülbelül egy perc volt hátra a hétfős csapat életéből. A legénység az előírt műveleteket végezte, nem a halálra készültek, hanem arra, hogy visszavigyék az űrsiklót a Földre. Volt, aki védőkesztyűjét sem viselte az utolsó pillanatban, és sisakjának ellenzője is nyitva volt. Néhányan nem voltak beszíjazva, és olyan is akadt, aki éppen csak leült. A leszakadó pilótafülkében másodpercek alatt lecsökkent a légnyomás. Ha a hirtelen nyomásesés nem ölte meg azonnal az asztronautákat, akkor megtette ezt az űrhajó gyors pörgése, ami összetörte őket.

A Columbia balesete után George W. Bush elnök bejelentette, hogy véget vetnek az űrsiklóprogramnak, és ha befejeződött a Nemzetközi Űrállomás (ISS) építése, más jellegű űrprogramba fog a nemzet. A NASA két és fél évre ismét szüneteltette a programot, ezalatt a hővédő pajzs vizsgálatának új módszereit és szigorúbb biztonsági protokollokat dolgozott ki. A háromtagúra fogyatkozott űrsiklóflotta tagjai fokozott biztonsági ellenőrzések után repülhettek csak, és az űrben minden felszállás után tüzetesen átvizsgálták a pajzsokat, az ISS legénysége által készített fotók elemzése alapján.