Ki gondolta volna, hogy azért kellett a nagymamát begyömöszölni a Trabantba, mert munkát találtak a bányászfeleségeknek?

2015.05.31. 00:55
10 hozzászólás
8523113 073b27fbcecf037d6cf4283b29a732c2 wm.gif

Hozzávalók egy új típusú szocialista városok konferenciához

Az ötlet Rieder Gábor fiatal művészettörténésztől származik, amin olyan nagyon nem is kell csodálkozni,  mivel PhD-disszertációját a magyar szocreál festészet történetéből írta. Rieder önmagát mégis szerényen csupán a projekt biológiai apjának tartja, hiszen a konferencia megvalósítása elsősorban a francia Jérôme Bazin érdeme, aki, mint a konferencia megnyitóján is elmondta, olyan, a Dunaferr acélkohó tulajdonában álló, a szocialista korszakot dokumentáló gyűjteményben kutathatott, amilyenért a PhD-je írásakor 

Ölni tudott volna.

A konferencia megtartásához a Pepper Art Projects, kortárs művészeti kezdeményezés, Molnár Mihály főszervező ténykedése, valamint Cserna Gábor dunaújvárosi polgármester fővédnöksége is hozzájárult. Ilyet is most hallottam Magyarországon életemben először: a polgármester megnyitó beszédét oroszul is elmondta.   

Az idén 65 éves Dunaújvárosban kétnapos történészkonferenciát rendeztek a múlt században felépített szocialista városokról. Az előadás-sorozat már csak azért is hasznosnak bizonyult számomra, mert sorra dőltek meg klisés előítéleteim.

Először is:

nem hetven és a halál közötti, vén, vörös aggastyánok, hanem zömében harminc körüli fiatalok kutatják a témát.

Ráadásul egyikük sem flangált antiglobalizációs öblítő illatú Che Guevara-pólóban és sarló-kalapácsos nyelvpiercinggel, hanem teljesen szabványos kinézetű értelmiségiek tartottak előadásokat, akik akár egy mikrobiológus kongresszus résztvevői is lehettek volna. Mi több, a kelet-európai, volt szocialista országokból érkező történészek, művtörisek, építészettörténészek mellett üde színfoltként számos francia és egy amerikai kollégájuk is beleásta magát a témába.

Másrészt, az új szocialista városokat koránt sem egységes tervek alapján „gyártották le”. Szó sincs arról, hogy valami moszkvai think-tank-ben kiötlött sablonok alapján készültek az egyforma városok Kamcsatkától a német–német határig, még ha igény lett is volna erre.

Sőt, a szocreál diadala egyáltalán nem volt lehengerlő. A kezdeti fázisban, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat követő első ötéves tervben még a művészek (az építészeket is beleértve) szinte korlátlanul kiélhették a kreativitásukat. Mármint, ami a korszerű, nyugati művészeti áramlatok átvételét, esetleg azok továbbgondolását illette, mert a pénzzel a létező szocializmusban szinte mindig csínján kellett bánni. Végezetül: a szocreál megítélése is csupán ízlés kérdése. Lehet, hogy valakinek ez a stílus ab ovo nem tetszik, de létezhet akár szocialista realista remekmű és pocsék modernista mű is.

Uráli art déco

A francia Fabien Bellat, a versailles-i építészeti egyetem kutatója beszámolt magnyitogorszki kutatásai érdekes eredményéről, éspedig arról, hogy a szovjetek a francia és az olasz art décoból is merítettek, az Urál hegység zord klímájához adoptálva a stílust, majd amikor a szocreál felé fordultak, akkor a historizáló, történelmük fényes, Napóleont legyőző korszakának orosz népi építészetéből nyertek ihletet.

Kezdetben a modernizmus volt a jellemző építészeti stílus, amit a szocreál követett, majd Sztálin halála után ismét a nyugati modernizmushoz, posztmodernhez közelítettek az „újépítésű” szocialista városok.

Persze, még a fenti is sommás leegyszerűsítés. Az építészet és a képzőművészet durva átpolitizáltsága az államszocialista korban azonban egyáltalán nem tévhit. A politikai erőviszonyok módosulásának függvényében gyakran havonta változott, hogy milyen stílushoz is kellene idomulnia az „önkéntes” önkritikára bármikor kötelezhető „építész elvtársaknak”.

Lakótelepi burzsoá dekadencia

Erre pregnáns példa Dunaújváros (az egykori Dunapentele, illetve akkor Sztálinváros) első lakóépületei, amelyet a Május 1. utcában, ezelőtt 65 éve, május 2-án adtak át ünnepélyesen.

A freestyle határidő-kezeléssel Sztálinváros építéséről tudósító, fanyar humorban verhetetlen Örkény István nem túlzott, mert a Munka Ünnepének másnapján, 1950 május 2-án ünnepélyesen átadott Május 1. utca lakóházait végül szeptemberre fejezték be.

Pisti Sztálinvárosban

– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz az a nagyolvasztó.
– Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk.
– De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
– Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás.
– Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt.
– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Igen.
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni augusztus huszadikán, nem acél.

A Május 1. utca modernista lakótömbjei (teljes egészében ez sem igaz, mert a lakások balkonkorlátai a szocreálra jellemző, népi motívumokkal díszítettek), pláne azok a tömbök, ahol nemrég a szigetelés-korszerűsítéssel egybekötött homlokzatfelújítást is elvégezték, anélkül, hogy módosítottak volna az eredeti stílusjegyeken, mai szemmel is tetszetősek, teljesen vállalhatóak.

A Bauhaus formavilágát követő tervező, Schall József, és különösen a város főépítésze, Weiner Tibor nem sokáig élvezhette az „ideológialag kiválóan képzett”, ám építészetileg olykor analfabéta pártfunkcionáriusok bizalmát, mert

a Május 1. utcai lakóépületekre Rákosiék rásütötték a „burzsoá dekadens” billogot.

Szerencsére Weiner Tibornak nem került az állásába a burzsoá-dekadens elhajlás, mert a szocialista realista korrekciót abszolválva Sztálinváros főépítésze maradhatott. Az adott politikai keretek között jobb nem is történhetett volna a várossal, ugyanis Dunaújváros több épülete nem hogy ma is vállalható, hanem teljesen megérdemelten részesülnek műemlékvédelemben.

Az 1906-os születésű Weiner Tibor két szemeszter erejéig Németországban, Dessauban a Bauhaus-stílust testközelből is tanulmányozhatta. Nagypolgári származása ellenére már fiatalon beszippantotta a baloldali eszmerendszer. A harmincas években a Szovjetunióban alkotott, a moszkvai Aeroport metrómegálló tervezésében is részt vett.

A sztálini tisztogatások idején, 1937-ben pattant meg a „Mesés Szocialista Keletről” ám Horthy Magyarországára érthetően nem volt ildomos hazatérnie balos pedigréjével. Egy rövid időre Franciaországban telepedett le és dolgozott építészként, majd 1939-ben Chilébe távozott ahol a tervezés mellett a santiagói egyetemen is tanított.

A konferencián elhangzott, hogy tévesek az eddigi publikációk Weiner hazatértével kapcsolatban. A második világháborút követően nem a szocialista Magyar Népköztársaság újjáépítéséért települt véglegesen haza, hanem csupán egy rövid látogatást tervezett, hogy találkozhasson holokauszt-túlélő rokonaival, ám

Rákosi rendszere túszul ejtette.

Nem engedték, hogy elhagyja az országot és lényegében aközött választhatott, hogy elvállalja Sztálinváros főmérnöki posztját, vagy olyan extrém sportot vállal, mint mondjuk egy kitelepítés.

A komoly elméleti, egyebek mellett urbanisztikai tudással felvértezett Weiner önzetlenül biztosított lehetőséget mérnök kollégáinak is a tervezésre, nem csapott le ő maga az összes fontosabb épületre. A lehetőségekhez képest egészséges műhelymunka folyt a sztálinvárosi építész berkekben. 1965-ös, váratlan haláláig Weiner egy egyszobás lakásban élt a város első bölcsődéje mögötti épületben.

Dunaújvárosról Végh Árpád, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fiatal kutatója tartott előadást, majd egy tanösvényen be is járhattuk a város hőskorának markánsabb épületeit.

Tovarisok, ez így nem elég német!

Az is kiderült a konferencián, hogy a legkeményebb sztálini diktatúra alatt sem a szovjet stílus szolgai másolásáról szólt a szocreál a csatlós államokban. Bizarr módon olyan kritikát is kaptak a Berlint és a többi porig bombázott keletnémet várost, valamint az NDK új, szocialista városait tervező német építészek az ötvenes évek elejének szovjet megmondóembereitől, hogy épületeik stílusa nem elég német.

Hiszen a szocialista realizmus az egyik definíciója szerint:

nemzeti forma szocialista tartalommal.

Az előzménytelepülés nélküli, teljesen új városokról sem beszélhetünk minden esetben, azonban a szovjet korszak elején, a húszas–harmincas években elképesztő tempóban, mintegy kétezer várost húztak fel a semmi közepére. A jóval kisebb területű, ám sűrűbben lakott Kelet-Európában viszont inkább meglévő városok új városrészeként – gyakran nagyobb területen, mint az óváros – építették fel az új, szocialista városokat. Emellett településenként az eltérések mind térben, mind időrendben jelentősek voltak.

Például az ipari területtől – jellemzően gyártól, bányától – és a lakóövezettől való távolság is eltérő. Néhol szinte a városközpontba telepítették a gyárat (tipikusan az NDK-ban) míg másutt több tucat kilométerre. Mi több, térben a szocialista tömbön is túlcsorogtak az újépítésű városok, hiszen Angliában, Brazíliában és Indiában is születtek a XX. században nullkilométeres városok a szocialistákéhoz hasonló urbanisztikai elvek szerint.

Időrendben pedig a modernizmust a szocreál, majd a nyugati módszerek ismételt adoptálása követte. A sztálini múlttal szakító Hruscsovot 1958-ban, egy finnországi útját követően, a Helsinki melletti Tapiola zöldövezeti városrész meglátogatása ihlette arra, hogy nyilvánosan kijelentse:

a korszerű nyugati építészeti modellekből át kell venni a hasznos elemeket.

Innen datálható a modern és posztmodern építészet előretörése a kommunista országokban. A szocreál túlhaladásának következménye a korábbi, jellemzően legfeljebb négy-ötszintes épületek helyett előregyártott elemekből felhúzott, tíz-, sőt még annál is magasabb panelházak.

És akkor lássunk egy példát az életből!

Miért is került a nagyi a Trabiba?

Ana Kladnik, a potsdami kortárs történelemkutató központ munkatársa a cseh (korabeli csehszlovák) Havířov és a szlovén (egykori jugoszláv) Velenje, újépítésű szocialista városokkal foglalkozott, amelyek közül a második az izgalmasabb.

Kladnik egyrészt felszámolta azt a tévképzetemet, hogy Szlovénia már az Osztrák-Magyar Monarchiában olyan fejlett ipari régiónak számított, mint Csehország. Éppen ellenkezőleg: Csehország valóban a Monarchia legfejlettebb ipari régiója volt, azonban Szlovénia ipara volt az egyik legelmaradottabb.

A szocialista Jugoszlávia iparosítása egészen Tito és Sztálin 1948-as szakításáig teljes egészében a szovjet modell alapján, a többi kelet-európai, Vasfüggöny mögötti országokéhoz volt hasonlatos. A szocialista tábor elhagyásával nem állt le az erőltetett iparosítás, azonban a szocialista munkás-önigazgatás jugoszláv modellje kissé közelebb állt a nyugati piacgazdasághoz, mint a keleti tömb országainak politikaigazdasági berendezkedése.

Velenje városka iparosítását a még a XIX. század második felében nyitott szénbánya felfuttatására alapították. Az új, szocialista városrész, Novo Velenje építészete teljes egészében mentes a szocreáltól.

A funkcionalista, modernista várostervezésben ráadásul jugoszláv építészek mellett osztrákok is részt vettek.

Az első hullámban, 1955 előtt épült sátortetős családi házakat a rendszerváltás után a piac is kedvezően árazta be. Olyannyira, hogy jelenleg a legdrágábbak az egész városban.

Persze a kellemes családi házak mellett jóval szerényebb munkásszállókon is éltek a Jugoszlávia fejletlenebb régióiból, jellemzően Boszniából toborzott dolgozók, miután a környező völgyekből bányásznak csábított, falusi lakosság már nem elégítette ki a munkaerő-szükségletet.

Bármennyire is megtagadta volna a társadalmi különbségeknek a puszta létét is a szocialista ideológia, azonban az elit (a bányaigazgató, párttitkár, mérnökök) kényelmes, zöldövezeti villákban laktak.

A szocialista városközpont 1959-re készült el, majd a hatvanas évek elejére olyan extrák felépítésére is futotta, mint

a szocialista világban talán példa nélküli görkorcsolya-stadion.

Velenjét, mint szocialista mintavárost Tito előszeretettel mutogatta a külföldi elvtársak krémjének. Jugoszlávia és a Szovjetunió közötti feszültség elmúltával Hruscsov, majd Brezsnyev is idelátogatott, sőt még Ceaușescu is. Kladnik elmondta, hogy a terepmunka során kiderült:az idősebb helybéliekben ezeknek a látogatásoknak az emléke ma is intenzív.

A hotel dolgozói közül volt, aki még azt is fel tudta sorolni,

a Kárpátok Géniuszának milyen ételeket kellett tálalni.

Nem csupán a szocialista országokból érkeztek delegációk. A nyugat-európaiak a munkás-önigazgatás jugoszláv modelljét jöttek tanulmányozni. Velenjét (Tito halálát követően, 1981-től 1990-ig a város hivatalos neve: Titovo Velenje), legalábbis a szlogenek szintjén, úgy emlegették, mint:

Jugoszlávia kicsiben.

 

Annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején a szlovén (Jugoszláviában minden tagköztársaságnak is voltak minisztériumai), egykori bányászati miniszter-helyettest büntetésből helyezték Velenjére igazgatónak, a karizmatikus vezetőnek sokat köszönhet a város fejlesztése, hiszen a városépítés költségét zömében önerőből kellett kigazdálkodni. A bányászok társadalmi munkával is kivették a részüket az építkezésekből.

A bánya azonban korántsem termelt egyenletesen sok bevételt és a főképp Boszniából ingázó bányászok munkamorálja sem volt a topon.

Tömegesen szimuláltak betegséget és ellógták a hétfői munkanapokat,

ha a családjuk meglátogatásából még nem tértek haza, valamint a fluktuáció is magas volt, ugyanis a Vasfüggöny mögötti országoktól eltérően a jugoszláv gazdasági bevándorlók szabadon költözhettek külföldre, ezért magasabb munkabérért sokan továbbálltak Nyugat-Európába.

Ráadásul az igazgatók ígéretei ellenére nem nőttek a bérek, ezért már 1959-ben szervezett sztrájkot tartottak a bányászok. Ez volt a szocialista Jugoszlávia első szervezett sztrájkja.

Fontos, orvosolandó problémát jelentett, hogy egyre több családos bányász telepedett le a városba, ezért a bányászfeleségeknek is munkalehetőséget kellett biztosítani. Az elvtársak első körben textilüzemben gondolkodtak, azonban egy sokkal életképesebb ötlet valósult meg: 

Gorenje néven elektrotechnikai üzemet nyitottak,

amelyik a lignitbányászat háttérbe szorulásával a város, sőt egész Szlovénia és a volt Jugoszlávia egyik legfontosabb vállalatává nőtte ki magát.

Most értünk a minden összefügg mindennel-részhez, hiszen közvetlenül a magyar rendszerváltás előtt – amikor is a világútlevelet már bevezették a Magyar Népköztársaságban, ám a valutakeret még maradt –, rengeteg honfitársunk azért passzírozta be a nagyit is a kocsiba a bécsi kiruccanáshoz, hogy az ő valutakeretét is felhasználva, megvehessék a hőn áhított Gorenje hűtőt, ami történetesen ugye egy akkor még szocialista, jugoszláv-szlovén termék, csak éppen olyan pepec, mint egy nyugati.

Gorenje MTI
Fotó: MTI
És hát ez a brand nem jött volna létre, ha a döntéshozó elvtársak nem szereztek volna munkát a bányászfeleségeknek.

A következő részek tartalmából

Milyen szerencsés véletlennek köszönhető, hogy felépült a szovjet szilíciumvölgy és melyik szovjet városban volt több bringaút már az ötvenes évek végén, mint most egész Oroszországban? Utoljára mikor fogtak össze egy jó ügy érdekében az örmények és az azeriek? Melyik újépítésű szocialista város szolgálta valójában a nacionalizmus megerősödését, és hol használták fel a Kőműves Kelemen legendájához hasonló mítoszt a kisebbségek üldözésére? Mit köszönhet az emberiség egy brigádnapló-kutatónak?