Meglestük az Iparművészeti Múzeum vércséit

Horváth Ádám, a Kopaszi-gát hódjáról pazar fényképet készítő városi természetfotós adta le a drótot, hogy a fiókáikat gondozó budapesti vércséket most érdemes meglesni. Ugyanis a kis vércsék ilyenkor már nem is olyan dedósok,  de még táplálják őket a szüleik. Ezekben a napokban látványos a családi programjuk, azonban koránt sem egyszerű őket kukkolni.

A díjnyertes hódfotós, Horváth Ádám végül sajnos nem tudott eljönni, mivel a megszállott természetfotózás olyan járulékos kockázattal is jár, hogy az órák hosszat tartó nesztelen ülés megviseli a gerincoszlopot. Pláne, ha mint Ádám esetében is – a pénzkereső főállásában is ülőmunkát végez – úgyhogy sikerült összeszednie egy porckorongsérvet, amivel otthon kénytelen pihenni. Szerencsére az Index egyik fotósa, Karip Timi gyorsan be tudott ugrani. 

Vércsekalauzunk a 64 éves korához képest rendkívül vitális madarász, Morandini Pál, a Madártani Egyesület önkéntese volt. 

Az Üllői út sarkáról kémleltük együtt a lanterna nélküli, csonka kupola csúcsán a három kis környílást, amelyek közül a felsőben laknak a fiókák. Ráadásul hatalmas mákunk is volt, mert, nemcsak a kicsiket hanem a róluk gondoskodó egyik szülőt, történetesen a tojót is láttuk.

Vagy háromezer pár vörös vércse élhet Magyarországon. A városi közeget – különösen mint költőhelyet – jobban kedvelik, így Budapesten is kicsit többen lehetnek, mint Pest megyében. Vécéablakban, spájzablakban, szellőzőnyílásban költenek előszeretettel. Izraelben balkonládába is fészket vernek.

Amióta az emberiség házakat épít, a vércse is meglehetősen urbanizált madár. Németül úgy is hívják, hogy Turmfalke, vagyis toronysólyom. Természetes ellenségei a nálánál nagyobb ragadozómadarak és a nyest.

– Az Alföldön bekameráztuk egy parlagi sas elhagyott fészkét. Ide rakta le a tojásait a vércse, majd a videót visszanézve azt látni, hogy egyik éjjel egy nyest elűzte a felnőtt madarakat és kiszívta a tojásokat.

Amikor a fiókák már elég nagyok, akkor a szülő csak ledobja a kaját, és abból az ifjú vércsék már maguk tépnek.

A Széchényi könyvtár oroszlános udvarában pár éve még stabil költőhelyük volt. Az épület egyik ablakából jól lehetett a madarakat fényképezni. Ott készítette Horváth Ádám azt a bravúros természetfotót, amikor a mezei pockot szállítja a vércse a fiókáknak.

A másik véglet: a lelkes, ám a madarakhoz mit sem értő rajongó. Egyikük, egy irodaház gondnoka vidéken lefűrészelt egy vastag faágat, végén egy szarkafészekkel, utánfutóval elhozta és fölszerelte az irodaházra, hátha ott is költenek. Ráadásul a megszállott ötlet még működött is, de még sem töretlen a sikersztori.

Miután a gondnok nyugdíjba ment, a hülye főnöke mindent eltüntetett.

Hogyan lehet kiszúrni egy nagyvárosi vércsefészket?

A fiókák nyújtózkodnak a szárnyukkal, lábukkal, de észrevenni őket szinte csak véletlenül lehet.  Némi háttértudással viszont a madár költőhelyét  arról tudjuk felismerni, hogy a kis vércsék azért nem piszkítanak a saját fészkükbe, ám a perem alatti részt mégsem tudják olyan hatékonyan karban tartani, mint a toalettkacsák, így az ürülék okozta meszesedés fehér sávja árulkodik a jelenlétükről.

Az ifjú vércsék amikor kirepülnek, már körülbelül akkorák, mint a felnőtt példányok. Sőt,

A szülőket alaposan lestrapálja, hogy beszerezzék a kaját. Gyakran csapzottan röpülnek a fészekhez. Karcsúak, nincs ám fölösleges zsír rajtuk!  A jó húsban lévő, pihent fiókáknak viszont más dolguk sincs, mint hogy megtömjék a hasukat azzal, amiért anyu és apu gürizett.

Belső-Ferencvárosi vércseként álom ingázni Budaörsre

Morandini Pál elmondta, hogy a táplálékot – mint a legtöbb belvárosi –, a vércsék is Budaörsről szerzik be. Tesco és Auchan helyett azonban a Budaörsi Reptérre járnak mezei pocokra vadászni.

A táv légvonalban úgy 6 kilométer. Ötvenessel repülve nyolc perc.

Naponta többnyire kétszer etetik a fiókákat, de eléggé hektikus, hogy pontosan mikor, általában azonban kora reggel és este.

A szülők monogámok, a család szeptemberig van együtt. Akkor kapnak ultimátumot a fiókák, hogy ideje önállósodni. Egyes párok azonban télen is megnézik a költőhelyet, hogy vajon alkalmas lesz-e ismét a tojásrakásra? Mint a legtöbb ragadozómadárnál, ezeknél a sólymoknál is a tojó a nagyobb méretű és a tollazata is eltér a hímétől.

Kétféle betelefonáló van: a madárgyűlölő és a madárimádó

A vércséken kívül pár szót váltottunk a madárvédők egyéb ténykedéséről. A Magyar Madártani Egyesület önkéntesei állatokat is mentenek és a közönségszolgálatot is ellátják. A betelefonálók két jellemző csoportja az alábbi:

Vagy azért hívnak, mert nagyon zavarják őket a madarak, vagy éppen ellenkezőleg, mert eltűntek és miért nem csinálunk valamit.

Morandini elmondta, hogy a vonuló fajok az igazán veszélyeztetettek, hiszen a Földközi-tenger átrepülése azért igen kockázatos. Ráadásul például Máltán össznépi, kegyetlen szórakozás a vándormadarak lelövése.

Újabb veszélyforrás, hogy Afrikában a mezőgazdaságban egyre intenzívebben permeteznek és DDT-t is használnak. A fáradt madár ha mérgezett rovart eszik, akkor a megterhelő vándorlás alatt, vagy közvetlenül utána legyengül és elpusztul. Emellett Afrikában rengeteg vándormadarat befognak hatalmas hálókkal, majd a piacokon árulják a zsákmányt. Részben ételnek, részben szórakozásnak.

Madárszakink szerint így áll össze a vándormadár-mészárlások történelmi háttere: Régebben voltak éhínségek, ilyenkor egy hatalmas vándormadár-kolónia áldás, egy esély a túlélésre. Mostanra pedig megmaradt ez a rossz szokásuk, amiről 

nem lehet őket leszoktatni, mint minket magyarokat a káromkodásról.

A gyűrűzés furcsaságai

– Az elmúlt 10 évben ötszáz vércsefiókát gyűrűztem meg, de nagyon kevés példányt lelünk fel. A kisebb testű madaraknál még rosszabb az arány. Ezer meggyűrűzött verébből, poszátából egy-kettő kerül elő.

Parlagi sasra, fekete gólyára, réti sasra, és egyéb rendkívül veszélyeztetett fajra raknak jeladót. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint az egyszerű „offline” gyűrűzés, hiszen minden nap nyomon követhető a madár.

Vannak érdekes ornitológus sztorik:

De ugyanilyen történet megesett valamelyik közép-ázsiai köztársaságban is. Amikor egy ornitológus kiment a terepre, azt látta, hogy egy jurta bejáratánál, talizmánként lógott a GPS-jeladó.

Lottóházi mázli

Mivel még távcsőből is alig látni valamit a vércsefiókákból lentről, valamint  az Iparművészeti tetőtéri világító ablakaiból sincs jó rálátás a fészkelőhelyre, ezért próba-szerencse alapon, bekéredzkedtünk a kupolával szemközti Lottóházba. Lelkes ornitológus kalauzunk rögtön két ottani lakóhoz is felcsengetett, hiszen például egyikük távfutó és mellette aktív madárvédő, ám egyikük sem volt odahaza.

Egy Jehova Tanúját is elöntené a sárga irigység, amikor is udvariasan, de határozottan kérte meg a házfelügyelőt, hogy engedjen fel minket a tetőtérre, mert a Madártani Egyesület képviseletében szeretnénk megnézni a szomszédban fészkelő vércséket. Nem csak beengedett minket a házfelügyelőnő, hanem fel is vezetett a tetőtérre. A saját közös képviselőnknél nem hinném, hogy el tudnám érni ilyen gyorsan, hogy feljussak a tetőnkre.

Innen már szabad szemmel is elég jól lehetett látni a három fiókát, és az ornitológusok védőszentje is mellénk szegődött, ugyanis ideszállt az egyik felnőtt vércse is, holott ennek az esélye ˗ pláne, hogy már délelőtt kilenc óra körül lehetett ˗ legalább egy lottó hármashoz mérhető.

A tojó!

Szúrta ki azonnal Pál, főképp a madár tollazata alapján, mert mint mondta, a vörös vércséknél azért nem túl jelentős a méretbéli különbség (van olyan ragadozómadár is, ahol a tojó kétszer akkora, mint a pasija). A felnőtt vércse gyorsan, ügyesen manőverezve, eléggé kiszámíthatatlan pályán röpködött. Több kört is megtett a kupola körül, de nehezen lehetett észrevenni a váratlan fordulókat követően. A fiókákat nem etette. Morandini biztos volt benne, hogy mivel rendkívül jó a ragadozómadár látása, kiszúrta, hogy figyeljük és a fészkét védi.

Tőlünk nem kell féltenie, de sajnos akad akiktől igen. Mindenesetre élmény volt megfigyelni ezeket az elképesztően ügyesen röpködő, ferencvárosi lakótársainkat.