A háború utáni magyar építészet egyik legfontosabb irodája

2015.12.22. 10:10
6 hozzászólás

Gondolj a három kedvenc magyar középületedre, ami a háború után épült. Az egyiket egész biztos a Közti tervezte! Persze ne legyünk elfogultak, ha a három legutálatosabbra gondolsz, alighanem azok között is lesz egy köztis. Az 1948-ban alapított Középülettervező Iroda nem egyszerűen megkerülhetetlen szereplő a magyar építészet történetében, hanem amit csináltak és ami történt velük, az többé-kevésbé maga a háború utáni magyar építészet története. A most megjelent 42+24=66 című könyvből legalábbis ez derül ki.

Már maga a fura cím is a történetükre utal: 42 évig állami vállalatként, 24 éve magáncégként működnek. Hogy miért pont a 66. évfordulóra adtak ki egy ilyen roppant kiadványt, azt nem tudom (ha a kiadós tapasztalataimból indulok ki,akkor alighanem egy kerekebb évfordulót céloztak meg vele, aztán valahogy így alakult).

A két kötetet nem csak az indokolja, hogy egy közel ezer oldalas album kezelhetetlen lenne, vagy mert az államszocialista és a kapitalista vállalat története és stílusa élesen elválik egymástól. Hanem elsősorban az, hogy másképp lehet feldolgozni valamit, amiben még mindenki benne van, személyesen érintett és esetleg elfogult, mint azt, ami már kellő távolságban van ahhoz, hogy többé-kevésbé objektíven be lehessen mutatni. Le a kalappal az alkotók előtt, hogy ezt felismerték, és nem próbáltak meg történelmet írni a jelenből, hanem hátrébb álltak és az elmúlt 24 évet csak portfóliószerűen mutatják be.

A könyv külseje itt is megkerülhetetlen (akárcsak az ELTE-emlékmű albumánál). Egy tervezőiroda kiadványa mindenképpen névjegy is, ha valaki bele sem olvas, csak ránéz, akkor is véleményt alkot a vállalatról. Nos ebben a Közti-album nagyon jól vizsgázott, pont eltalálta az érzékeny egyensúlyt a tartalom és a forma között. Bárhol ütjük fel, jó érzés ránézni, tiszta, világos, de sehol nem válik túlsúlyossá a látvány a tartalom rovására.

Igaz a második kötetben a kortársépület-fényképek színvonala nem kiegyensúlyozott, ám ami engem jobban zavart elsőre, az a rengeteg bélyegkép az első kötetben. Csoportok, makettek, épületek vannak pár centis fotókon, ami nagyon jót tesz az oldalak összképének, de szinte kivehetetlenek. Egyfelől sajnálom, hogy nem volt bátrabb a szerkesztő, hiszen két felhasználóbarát méretű fénykép többet ér négy apróságnál, másfelől megértem, hogy a nehezen összevadászott, felteszem, olykor összekönyörgött kincsekből minél többet meg akartak mutatni az olvasóknak.

Annál is inkább, mert most ugyanebben a helyzetben vagyok én is. Olyan elképesztően gazdag kincsestárat nyitottak meg előttem ezzel a kötettel, hogy nem is tudom mihez nyúljak, miről meséljek és mit hagyjak ki.

A mi szempontunkból természetesen az első kötet az izgalmasabb. Elsősorban azért, mert a másodikban bemutatott épületeket jól ismerjük, a szemünk láttára valósultak meg, legyen szó az új Budapest Sportarénáról (Skardelli György, Pottyondy Péter, Gáspár László, Lázár Ferenc, a ferihegyi SkyCourtról (Tima Zoltán), a Várkert Bazár rekonstrukciójáról (Potzner Ferenc, Pottyondy Péter) vagy épp az Kossuth tér átépítéséről (Tima Zoltán, Németh Tamás).

Rendkívül izgalmas gyűjtemény, melyről hosszan tudnék írni, ha nem lenne ott mellette a valóban páratlan első kötet Ferkai András szerkesztésében, ami tényleg egyedülálló.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy végigveszik benne a legfontosabb épületeket, melyeket azután bemutatnak szakértő leírással. Igen, ez is egy nagyon fontos része a könyvnek: nem kell ahhoz építésznek lennünk, hogy a Budavári Palota rekonstrukcióját (Hidasi Lajos) vagy a Hilton Szállodát (Pintér Béla) ismerjük. Számomra azonban legalább ilyen fontos a vállalat története. Ebből kiderül, hogy például miként állt a hatalom az építészekhez, és hogy viselték el ők a kötöttségeket. Az egykor önálló, nagy egyéniségeket hogyan tudták alkalmazotti sorba kényszeríteni a háború után, és aztán mennyire nehéz volt a független életet élő építészeket a napi nyolcórás munkarendbe fogni.

A könyv sorra veszi az egyes szellemi műhelyeket is az alapítóktól (Janáky István, Rimanóczy Gyula, Dávid Károly, Németh Pál, Gádoros Lajos), az ifjabbakon (Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Hofer Miklós) át a két "megkésettig" (Nagy Elemér és Zalaváry Lajos műtermei).

Egészen meglepő például, hogy a sztálini diktatúra idején jobb dolga volt az építészeknek, mint a 60-as években. Bár Rákosi alatt is folyamatos megfigyelés és nyomás alatt voltak, ráadásul megkövetelték tőlük a szocreál követését, de mégis csak alkothattak. A Kádár-rendszer viszont bedarálta az építészetet és az építészeket is, mindent megtettek, hogy az automatizált építőipari folyamat egyik elemévé tegyék őket. Az előbbi rendszerben „építőművészek” dolgoztak a szocializmus építésén, az utóbbiban már „építéstervezők” végezték az „építőipar számára szükséges tervezői szolgáltatást”.

De kiderül ebből a részből az is, hogyan működött egy szocialista nagyvállalat, milyen volt akkoriban az állami cégek közötti verseny és mennyire nyomta rá a bélyegét a szervezet működésére egy olyan erős és megosztó vezetőszemélyiség, mint amilyen Mányoki László volt.

De az egész ország fejlődése és gazdasági helyzete tükröződik a Közti működésén. A háború után az újonnan kijelölt megyeszékhelyeket, és semmiből született városokat kellett fejleszteni, ipari iskolákat kellett építeni stb. A babyboom korszakában óvodákra, majd általános iskolákra volt szükség. És persze volt, amikor pangott a gazdaság, és alig épült valami. Különösen izgalmasa fejezete a könyvnek és az egész vállalat történetének az export: amikor külföldön kellett új piacokat keresni, és mondjuk hatalmas stadiont terveztek Algírban, ami azután meg is épült.

Persze egy tervezőiroda múltját megírni nem lehet úgy, mint egy nagykereskedelmi lánc történetét. Itt a hangsúly mindenképp a „termékeken” marad: fontos a vállalat működése, meg az emberi sorsok, de a nagyközönséget az érdekli, milyen maradandó alkotások születtek. Vagy mi az, amiből végül semmi sem lett.

Természetesen a legalaposabban a presztízsberuházásokat járják körül. Teljesen joggal, hiszen mondjuk a budavári palota múzeumi terei (Magyar Nemzeti Galéria - Tiry György, Budapest Történeti Múzeum - Kékesi László és az egykori Magyar Munkásmozgalmi Múzeum - Kéry Zoltán), az Országos Széchényi Könyvtár épülete - Havassy Pál, a sokak által vitatott palotakupola, a Hilton Szálloda és több középkori épület rekonstrukciója egy kisebb város megtervezésével felérő feladat.

Egészen pikáns téma a Nemzeti Színházé. 1965-től rengeteg terv született rengeteg helyszínre (Hofer Miklós, majd Ligeti Béla), melyek közül végül egyik sem valósult meg. A zikkuratszerű zömök „robotteknőstől” a légies oszlopligeten át a nyolcszögletű kupolás épületig lehet csemegézni az elképzelések között.

Ám ahogy egy jó lemez sem az egy-két rádióbarát slágertől lesz igazán jó, így a Közti működését sem lehet pusztán egy-két kirakatberuházás alapján megítélni. Ez a könyv másik nagy erőssége: ágazatonként bemutatja, mi minden zajlott országszerte. Olyan épületek sorjáznak benne, amelyekről talán nem is hallottunk, de pontosan jelzik, milyen volt a kor építészete, na és az adott ágazat története.

Mondjuk, hogy mikor, hol, milyen szállók épültek Magyarországon. Mikor jött divatba a balatoni nyaralás, milyen hatással volt a turizmusra az olajárrobbanás, és mikor fedezték fel újra a háború előtti szállókat, s hogyan fogtak hozzá a korszerűsítésükhöz. Hasonló történetek rajzolódnak ki a művelődés, az oktatás vagy épp az egészségügy területén is – vagyis mindenhol, ahol nagyszabású épületekre volt szükség.

Nagyon örültem, hogy külön fejezetet kapott a belsőépítészet. Miközben a mai magyar társadalom elutasítja a modern építészetet (amit a köznyelv gyakran szocreálnak hív), a belsőépítészete reneszánszát éli. Ha végigpörgetjük ezeket az oldalakat, és gondolatban kiszínezzük a fekete-fehér fotókat, hirtelen egy mai butikban, bárban, étteremben vagy egy hotellobbiban találjuk magunkat.

Na igen, a kor építészetének elutasítása. Bár a Közti a mai napig aktív (érdemes összevetni a második kötet elején található Budapest-térképet a főváros kortárs építészeti térképével), az első kötetnek nagy szavakat használva a vállalattól függetlenül is van egy komoly küldetése. Amikor Ferkai András összefoglalja a bevezetőben, hogy kinek szánja a könyvet, elég merészen azt írja a szokásos körök (egykori munkatársak, egykori versenytársak, szakemberek, a kor után érdeklődök stb.) mellett, hogy azoknak, akik nem szeretik az államszocializmus építészetét.

Én is úgy érzem, hogy ennél szebben nem lehet bemutatni, hogy az 50-es, 60-as, 70-es 80-as évek építészete mennyire különböző volt. Kiderül, hogy a sok, valóban egy kaptafára készült, olykor nem túl jó típustervek közt mennyi szellemes alkotás született, és hogy az elsőre egységesnek tűnő stíluson belül hányféle egyéniség működött.

Nem hiszem, hogy ha egy modern stílust utáló ember belenéz ebbe a kötetbe, akkor mindenképpen meg fogja szeretni a kor építészetét. De azt egész biztos meg fogja érteni, hogy mit lehet szeretni benne.

Gondolj a 3 kedvenc háború utáni épületedre, vagy akár a 3 legutálatosabbra. Szinte biztos, hogy az egyiket közülük a Köztiben tervezték!

Szerző: Urbanista2015. december 22.