Egy háztípus, ami állítólag az egész világon csak Budapesten van

Épp egy évvel ezelőtt jártam egy  Budapest földalatti kincseit bemutató túrán  a Magyar Turizmus Zrt.-vel. Volt egy csomó klassz dolog benne, de a legtöbbről már esett szó vagy a blogon (például  Somogyi Levi kalandos kirándulásairól ) vagy az Index más rovatában (például a  Gellért-hegy alatti titkos vasútvonalról ). Viszont eljutottam egy olyan helyre is, ahol korábban soha nem jártam, pedig az tényleg a világon egyedülálló ritkaság: a budafoki barlanglakásokhoz. Melyekről mint kiderült, nem is igazán barlanglakások.

Azért nem, mert itt nem arról volt szó, hogy emberek beköltöztek egy barlangba, mint ahogy a Gellért-hegyen tették (volt persze példa erre itt is korábban), hanem hogy maguk vájtak lakást maguknak, egy maguk vájta gödör falába.  Úgy mondják szépen, hogy

Mindezt onnan tudom, hogy a helyszínen Appel Péter, lelkes lokálpatrióta elmesélte. Már csak miatta is érdemes felkeresni a helyet, élmény hallgatni a történeteit. Lássuk, miről is szólnak!

Budapest környékén egykor nagyon menő szőlőművelés folyt, amit azután egycsapásra hazavágott a XIX. század végén a filoxéravész. Nagyjából két évtized alatt az ország összes szőlőterületének több mint a fele elpusztult, vannak területek, ahová azóta sem telepítették újra. Ekkor tűnt el a Várhegyről, a Budai-hegyek déli lejtőiről és Promontorról, mely épp akkoriban vette fel a Budafok nevet.

A munka nélkül maradt embereknek új megélhetés után kellett nézni. Ekkor kezdődött a kőbányászat felvirágzása, mely persze már korábban is folyt a környéken. Egészen furcsa módon kisüzemi, családi bányákról volt szó. Az emberek vettek vagy béreltek egy 200 négyszögöles területet, elhordták róla a földet, lépcsőt vájtak bele és elkezdték kitermelni a követ.

Az udvaron formálták, azután levitték a Duna-partra, ahol hajóra rakták őket és vitték fel Budapestre.

Az új munkalehetőség egyre több embert vonzott, s aztán a később megtelepedő új iparágak is. Eleinte lakást béreltek maguknak a a közelben az itt dolgozók, azután maguknak vájtak inkább lakást a gödrökbe. Előbb csak egyet, aztán kialakultak a gócok: egy nagyobb gödör több falába is házat bányásztak az itt élők. 

Persze nem volt könnyű az élet itt. Az esővizet el kellett vezetni, ha hullott a hó, ki kellett magának ásnia magát az embernek. Az északi falba vágott ablakokon is csak akkor sütött be a nap, ha magasan járt, a déli falban kialakított (magyarul északra néző) lakásba szinte sohasem. 

Ez utóbbiakat amúgy gyakran kiadták. Merthogy bármilyen nyomorúságosnak is tűnhet mai szemmel egy ilyen lakás, van, akinek még ilyenre se futotta, csak bérelni tudott egy rosszabb fekvésű szobát, vagy abban egy ágyat.

Volt időszak, amikor 300 család lakott fenn a hegyen a sziklába vájt lakokba. Korabeli beszámolók meg is jegyzik, hogy milyen különös:

rengeteg füstcsík száll fel a partról, de házat egyet sem látnak.

A bányászat megszűntével sem tűnt el a telep, sokáig a legszegényebbek lakhelyeként működött, még a hatvanas években is éltek itt családok. Végül felszámolták az egészet, s a múzeumként megőrzött Veréb utcai ház kivételével a barlanglakásokat feltöltötték.

Persze a korra jellemző módon nem törődtek azzal, hogy mivel: az ötvenes évektől kezdve 1967-ig hordták ide az Óbudai Gázgyár mérgező iszapját, amiről nagyon sokáig nem tudott senki. Több lakóház is felépült a környéken, mire kiderült a dolog és hosszú éveknek kellett eltelnie, míg végül 2005-ben eltávolították és ártalmatlanították. 

Ma egy telefonos bejelentkezés után bárki megtekintheti az egyetlen megmaradt barlanglakásgócot. Van benne egy takarosan berendezett lakás, mely pont úgy néz ki, ahogy az a 60-as években kinézett, van benne egy árnyékos lak az ágyrajáróknak és egy csöpp múzeum az ott élők használati tárgyaival.

Nekem tavaly télen az egyik legérdekesebb múzeumi élményem volt Budapesten, idén legyen a tietek is.