A Duna fővárosai: Bécs és Budapest

Fotókiállítás 1850 és 1920 között készült párhuzamos városképekkel

2016.02.25. 15:54
7 hozzászólás

Metternich állítólag 1815-ben, a Bécsi Kongresszus alatt kiállt egy poros útra; Magyarország felé mutatott és azt mondta, hogy:

Ott ér véget Európa.

Sőt még egy Verne-regényben is az Orient Expressz utasai azért szállnak le, mert itt már egy egzotikus nyelvet beszélnek és lehet érezni, hogy milyen a Kelet. 

Mindez a Duna fővárosai – Bécs, Budapest – Párhuzamos városképek 1850-1920 című fotókiállítás felvezető túráján hangzott el, mely a Gellérthegyi víztároló mellől indult. A Hosszúlépés túravezetője arra emlékeztetett, hogy  a XIX. század elején még Kelet és Nyugat-szintű kontrasztnak érezték a Bécs és Budapest közti különbséget.

A két város közti hasonlóság alapja maga a Duna, pedig az eltérések már itt is kibontakoznak. Míg Budapestet kettészeli a folyó, addig Bécsnek csak az északi csücskét súrolja. Legalábbis az elmúlt évszázadokban, hiszen 4-5 száz éve, még a bécsi városközpont is közvetlenül a Duna-partra épült.

A Ring Strasse és a Nagykörút közti hasonlóság mellett az eltérések felett sem érdemes szemet hunyni. A bécsi körút nagyjából a városfal mentén épült, hiszen Bécsben sokkal később bontották le a falat és a városkapukat, mint Budapesten, csak 1854-ben. Ráadásul a mi körutunkkal szemben 

nem a közlekedés volt a fő funkciója, hanem mint egy védőbástya, a polgárságot és a munkásosztályt tartotta távol az udvartól és a nemességtől.

Egyébként Budapest elvelencésítése sem sokon múlott. A mai Nagykörút pesti oldalán húzódott a Rákos-árok, ahová egy Duna-csatornát építettek volna Reitter Ferenc tervei alapján.

Sétánk következő megállója a Döbrentei térre vezetett. A tér névadója egyben az egyik legnagyobb névadónk. Mindenek előtt Döbrentei Gábor volt ugyanis a budai külterületek német nevű dűlőinek a magyarosítója, ami fontos vívmánya a reformkori nemzeti kibontakozásnak.

1844-ben indított cikksorozatot e tárgyban a Honderű című lapban Visszamagyarosítás Pesten címmel. Három évvel később Buda városának közgyűlése (hiszen még bőven Pest, Buda és Óbuda egyesítése előtti időszakról van szó) el is fogadta a névátkeresztelésre vonatkozó javaslatait.

A téren Erzsébet királyné szobra, illetve a közeli Erzsébet híd. Ha úgy tetszik, Bécs és Budapest úgy osztozik a királyi páron, hogy Ferenc József-szobrok és közterületek Bécset, míg a magyarokat mindig is kedvelő neje Budapestet jellemzik. Nálunk még ma is kissé disszonáns lenne egy Ferenc József-szobor. Fővárosunkban az egy szem a Hősök terén, a Millennium-emlékmű részeként áll.

Igaz, a Tanácsköztársaság, majd a Népköztársaság korában is egy időre kikerült a szoborcsoportból, holott a Monarchia fénykorában a mai Belgrád rakpart, a Szabadság híd, a Széchenyi tér is az ő nevét viselte.

Sisi szobra egyébként eredetileg a szemközti, pesti oldalon, az Eskü téren, a mai Március 15-e téren állt. Nem is olyan régen, 1986-ban került a Döbrentei térre, a mai helyére.

Sétánk a Fátyol téren folytatódott, ahol a szerb ortodox püspöki palota állt egykor (most meg egy játszótér), hiszen az 1932-33-ban lerombolt Tabán a szerb kisebbség fontos központja volt annak idején. Az épület Budapest ostromát túlélte, Rákosi kommunista várostervezését azonban már nem.

Ami egyaránt sújtotta Budapestet és Bécset a még szabályozatlan Dunán: az árvizek. Az 1838-as nagy árvízkor, amikor is Wesselényi Miklós is mentette az árvízkárosultakat, mintegy ötvenezren vesztették el szinte mindenüket az összeomlott vályogházaikban. A korabaeli couleur locale multikultit jelzi, hogy a tetőzéskori Duna-vízszintet a XVIII. század végén latinul, magyarul és németül, míg a XIX. század első felében magyarul és szerbül jegyezték fel.

Sétánk végállomása Semmelweis Ignác szülőházának belső udvara (jelenleg orvostörténeti múzeum) és az újabb Bécs-Budapest párhuzam. A szülő nők megmentője, Széchenyi Istvánhoz és a lovasakrobata Sándor Mórhoz hasonlóan életét egy nem túl vidám bécsi helyszínen, a döblingi őrültekházában végezte.

Majd megérkeztünk a Várkert Bazár kiállítótermébe, a kiállítás helyszínére. A Duna fővárosai – Bécs, Budapest – Párhuzamos városképek 1850-1920”- címen futó kiállításban el kell ismerni, hogy jól válogatták össze a zömében egymásra rímelő épületeket, illetve komplexebb közterületeket, ipari létesítményeket, közlekedési, jellemzően vasúti és folyami témájú fotókat. Sőt, néhány korábbi keltezésű rézkarccal még a megadott időintervallumból, meg a fotográfia műfajából is kilógtak, ám ezek az extrák cseppet sem zavaróak.

A fotók és a nem fárasztóan sok, ám mégis kellő ismeretanyagot közlő képaláírások remekül tükrözik, hogy ennek, a fénykorában ötvenmilliós lélekszámú középhatalomnak a két koronaékköve egymással egészségesen versengve, valóban a jellegzetes Monarchia-fíling csúcsát képezték.

Mindezt Bécs és Budapest kapcsolatáról szóló Kosztolányi-idézetek fűszerezik. Persze valószínűleg maga Kosztolányi se gondolta mindet komolyan. Például ezt:

A miénk egy kis nagyváros. Az övék egy nagy kisváros...a jólét bő lírájával. Mi magyar arisztokraták vagyunk egytől egyig, líra nélkül.

De egy klasszikusnak az ilyen játékos viccelődés is jól áll.

A képpárosításos koncepció emlékeztet a Közös terek személyes nézőpontból kiállításra. Azzal az eltéréssel, hogy a várbazáros nagyobb volumenű, ám konzervatívabb, míg a pesti belváros idősíkjaival játszó formabontóbb, ám a maga módján mindkettő emlékezetes élményt nyújt.

A tárlatot egyébként tavaly a bécsi Ringturm építészeti galériában mutatták be. Jó, hogy a második otthonába, ide Budapestre is elkerült. Érdemes rá időt szánni, a felvezető hosszúlépéses sétával együtt.

Ha még többet szeretnél tudni Budapest múltjáról, kövesd az Urbanistát a Facebookon.

Varázslatos Szicília

Baboci2006 felhasználónk jóvoltából vadonatúj fotók segítségével visszatérhetsz a nyárba!

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!