Ilyen volt a Húsvét a régi Budapesten

Tudta, hogy a 120 év előtti tavaszokon „még a Gellérthegy ibolyaszagát is meg lehetett érezni a városban”? Tudta, hogy „minden tavaszkor más és más hangjuk lett Pesten és Budán a harangoknak, mintha a telet valamely harangöntő kovács műhelyében töltötték volna”? Ha igen, ön Krúdyt olvas (jól teszi) és nem sok újat mondhatunk, de azért talán érdekelni fogja néhány történet a századfordulós nagykörúti tavaszokról és húsvétokról.

Idén áprilisban ugyanis a Budapest100 témája nem a százéves házak, hanem kortól függetlenül az egész pesti Nagykörút lesz.

„Pár hét óta jelentik már a cukrászok kirakatai, hogy ez a piros tojások vidám ünnepe a nagyvárosi piros tojás azonban csak a formájára hasonlít az igazi, falusi tojáshoz. Nem maga főzte s festette pirosra a jó mama, nem is karczoltak bele tűvel furcsa figurákat, sőt 

tyúknak se volt vele soha dolga. Úgy készítették a gyárban czukorból, selyemmel bevont kemény papirosból, festett fából, egyiket díszesebbre, mint a másikat.

Némelyiken ablakocska van, amelyen át kotlóstyúkot látni csibéivel vagy más egyéb jelenetet, a másikat ki lehet nyitni, kis baba mosolyog ki belőle, vagy nyulacska kuporog benne, a harmadik tele van jóféle czukorral. A gavallér hölgyismerőseinek kedveskedik díszes tojásokkal, a komoly családapa és családanya pedig az otthon zajongó apróságok számára vásárol rendszerint kevésbé díszeseket, de az öröm, amit szerez velük, nem kisebb és alighanem jóval zajosabb.” (Vasárnapi Ujság, 1903.)

Hogy kapcsolódik ez a Budapest100-hoz? Úgy, hogy a körút pompás lelőhelye volt a „panorámás tojásoknak.“ Az 1900-as Budapesti Czim- és Lakásjegyzék szerint a Nagykörúton a következő helyeken volt beszerezhető a cukortojás és riválisa, a cukorbárány: a Teréz körút 18-ban Szende Manónál, az Erzsébet körút 15-ben Lerchenthalnál, a 42-ben Seitz-nél. A József körúton mutatható ki a legtöbb cukrászat: a 25. számú bérházban Mede Pál, a 37-39-ben Malach Antal, a 60-ban egy régi ismerős, Kiss Miklós díszes húsvéti kirakatai előtt sóvárgott a főváros közönsége. A József körúti cukrászok sorát Amend József és Hayek Fülöp zárta a József körút 77-ben. A ferencvárosiaknak sem kellett átlépni kerületük és büszkeségük határát, ha a nélkülözhetetlen tojást akarták beszerezni, a forgalmon özv. Reichenberg Andrásné és Prohászka Károly (Ferenc körút 26.) osztozott Kozák Adolffal (Ferenc körút 40.).

A jó tojás képes volt tükrözni a világpolitika állását. 1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt idill helyett 

„Az öntözködés Pesten nem is oly átalános szokás, mint falukon, de azért húsvéthétfő előtt midig megnőtt a patikák forgalma, mert a pesti gavallérok és a körúti ficsúrok itt töltették meg a gyógyszerész segédekkel kis üvegcséiket az otkolontos rózsavízzel.” 

Volt az öntözésnek egy tréfásabb módja is, amellyel a kisasszonyok is kivehették részüket a locsolásból: egy virágbokrétának látszó tárgyat kellett megszagoltatniuk az úrfival, s csak egy nyomás kellett a virágszáron, és aki a csokor fölé hajolt, a szeme, szája tele lett vízzel. Hihetetlen vagy nem, ilyet már az 1870-es években készítettek vállalkozó gyárak. Kertész Tódor példáulígy hirdette termékét. Hiába, ilyet csak nála lehetett kapni, a Dorottya utcáig kellett érte menni.

„Emlékszik, kedves olvasó, hogy valamikor Pesten az volt a divat, hogy húsvétra mindenki új ruhát öltött magára? Bár ez a város nem volt nagyon hajlamos a babonaságra, ősei szokásai közül is leginkább csak azokat tartotta meg magának, amely szokások kellemesek, mulatságosak, szívderítőek és elég olcsók voltak: így például a húsvéti sonkát, öntözködéseket és kirándulásokat – az új ruha dolgában nem engedett. Aki rendes, hitelképes, valamire való embernek akart látszani a városban: annak új ruhája volt húsvét napjára.” (Krúdy Gyula: Az utolsó harangszó)

A föltámadás körmenetei a templomok környékén és Pest utcái, körútjai mind csak arra szolgáltak, hogy a nővilág tavaszi divatját bemutathassa.

– panaszkodnak 1871-ben a Fővárosi Lapok hasábjain. A József körúton két nevezetes üzlet is volt a többi között, ahol a hölgyek és kisasszonyok kiüríthették a gavallér férjek és papák pénztárcáját. Az egyik a 18-as számú házban Schmidek Gizella, a M. Kir. Operaház magántáncosnőjének női divatáruterme. Sokan eleganciát ellesni tértek be ide, megbámulni Gizi kisasszonyt, aki esténként nagy és előkelő közönség előtt keltett közfeltűnést tüzes táncával, de „éppen úgy próbált naponta, mint akár a legkisebb balletpatkány, sőt tán szorgalmasabban.” – írta róla az Új Idők 1902-ben.

A másik üzlet Buchbinder Márk „úri és női divat-, szalag-, csipke-, szövöttáruk raktára” volt, a József krt. 71-73-as sarokházban. A vásárlóközönség nyíltan beszélte, hogy a vevőkkel kifogástalanul udvarias üzletvezető, Friedmann úr a segédekkel korántsem bánik kesztyűs kézzel. Évekkel később – Bucbinder Márk boltja legalább 16 éven át működött e helyen – a Pesti Hírlap beszámolója szerint egy segéd, akit ismét bántalmazott

De mit törődtek ilyesmivel a főváros divathölgyei, miközben keblükre, kalapjukra tűzött ibolyacsokrot sétáltatva léptek ki és be a boulevard üzleteinek ajtóin. A virágárus asszonyok csoportjai ilyenkor tavasszal hozzátartoztak a pesti utcaképhez, asztalkákról, kosarakból árulták a barkát, a külvárosokban szedett csokrokat.

Húsvétkor a Városliget és a Margitsziget vendéglősei kihordták a zöldre festett kerítéseket, a fém asztalokat és székeket akkor is, ha az időjárásban még semmi nem mutatott a tavasz jövetelére. A Gellérthegyen búcsúsok és a mézeskalácsosok vertek sátrat minden húsvétkor.

Ekkor kezdődtek a nagy kirándulások a főváros környéki erdőkbe (lásd a keretes anyagot), de voltak, akik távolabbra vágyódtak.

„A város belső részeiben a tavaszi nyugtalanság leginkább abban nyilvánul, hogy

vajon honnan lopjanak pénzt a férfiak a húsvéti utazáshoz.

Mintha az egész város talpra állott volna, hogy húsvétkor elhagyja Pestet. Helybeli polgárok, akik télen kártyaasztalok hulladékaiból élnek, vagy kenyérkereset címén reggeltől estig a kávéházban üldögélnek, majdnem mezítláb járnak, és életveszélyes terveken törik a fejüket, legegyszerűbb üzleti ötletük olyan természetű, hogy a bíróság fegyházzal honorálja: húsvét előtt valódi százas bankjegyekkel tolonganak a boltban, ahol a menetjegyet osztogatják.” (Krúdy)

Az utazást megkönnyítették a Fővárosi Menetjegy-iroda által szervezett utazások is, melynek húsvétkor mi más lehetett a célja, mint Fiume. A Vasárnapi Ujság beszámolója szerint 1886-ban „Harminchat forintért vitt, hozott és ellátta a kirándulókat az egész úton. Kétszázhatvan főnyi társaság vett részt a fiumei kirándulásban.” 

A cikk mellett megjelent fotót az a Zamboni fényképezte, aki hosszú ideig (1900-tól legalább 1914-ig) a már említett József körút 71-73-ban lakott. Kalandos élete során a Monarchia több városában volt műterme: Bécsben Karl Zamboniként, Fiuméban Carlo Zamboniként szerepelt. Budapestre költözésétől Zamboni Károly, aki mint „magánzó, nyugalmazott főhadnagy, festő, József császári és királyi főherceg úr Ő fenségének udvari fényképésze”  szerepel az 1900-as Czimjegyzékben. 

De ez már egy másik történet...

Szerzőnk a Budapest100 önkéntese. A régi képeslapok forrása a Hungaricana adatbázisa. Aki pedig kíváncsi a régi pesti hétköznapokra, kövesse az Urbanistát a Facebookon!