A régi budai városháza titkai

A tömlöcöktől az óratoronyig bejártuk a legendás épületet

2016.04.03. 11:46
5 hozzászólás

Az elmúlt hetekben rengeteg cikk született az MNB alapítványairól és az azokhoz kötődő ingatlanokról, ám arról szinte semmi, hogy tulajdonképpen milyen épületekről is van szó. Pedig a Szentháromság téren álló régi budai városháza, amit a Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány állíttat helyre, és alakíttat át oktatási központtá, a politikai aktualitásoktól függetlenül is igazán izgalmas.

A Mátyás-templommal szembeni ház, melyet legtöbben a sarkokra biggyesztett zárterkélyeiről, az óratornyáról, meg a sarkán ücsörgő, városvédő Pallas Athéné szobráról ismerünk számtalan titkot rejt. Ezekről mesélt Szabó Levente, a rekonstrukciót tervező   építész, valamint Simon Anna és Szentesi Edit művészettörténész, akik Juan Cabello és Mentényi Klára mellett a műemléki épületkutatásban vettek részt.

Hogy pontosan hol volt a középkori Buda városháza, azt ma már senki sem tudja. Az 1930-as évek óta elterjedt vélemény szerint éppen itt, ám ez erősen vitatható. Még azt sem tudjuk, hogy a török hatalomátvétel előtt pontosan hány telekből állt össze a terület, amit most három utca, a Tárnok, a Szentháromság és az Úri határol. Erről csak a mostani építéssel párhuzamosan zajló kutatás után mondhatunk biztosat, mely alighanem sokat elárul majd Buda középkori városszerkezetéről is.

Azt azonban tudjuk, hogy a török kiűzése (1686) után nem sokkal ezt a helyet jelölték ki a városházának. Egyes vélemények szerint azért került épp ide, a Mátyás-templom tövébe, hogy kifejezze elkülönülését a királyi palota közelébe települt császári központtól. És szimbolikus volt egyáltalán az is, hogy a Várba költözött, hiszen

Buda városközpontja akkor már rég nem itt volt, hanem a mai Batthyány tér környékén, a nyüzsgő kikötőnél.

A várostrom után csak romok maradhattak erre, az új városháza épületébe pedig belefoglaltak szinte mindent, amit ott találtak. A legősibb eleme természetesen a pince, de itt emeleti magasságig állnak az első, 13. századi építkezésből származó falak. Míg régi kastélyoknál általában csak legendák keringenek arról, hogy van valahol egy titkos alagút, mely összeköti az épületet mondjuk a szomszéd kúttal, itt tényleg van lenn egy csapóajtó, amelyen át egyszerűen besétálhatunk a budavári barlangrendszerbe.

Kicsit feljebb, a földszint még mindig rengeteg török kor előtti részt rejt. Az egyik szoba falán például jól látszik, hogy az valamikor a háznak a templom felé néző, utcai homlokzata volt, még egy régi ablakkeret nyomai is kivehetők. Rövid bóklászásunk során a művészettörténészek felvázolták merre voltak az egykori házak falai, merre látszik egy régi kandalló kürtője, hol volt a jókora udvar, s merről lehetett bejönni oda úgy 7-800 évvel ezelőtt. A Duna felé nyíló kapuból már semmi sem látszik, de a gótikus ülőfülkék ma is megvannak.

Szóval eleink takarékosan építkeztek, és mindezt a maradékot beleépítették az új városházába. Kívülről – úgy az 1770-es évek tájára – szép egységes lett, semmi sem árulja el, hogy belül mi minden van belegyúrva, és hogy ennek (meg a későbbi) alakítgatásoknak köszönhetően olyan keszekusza lett a szerkezete, mintha valami kaland-játék-kockázat könyvben szerepelne, noha már a 18. század közepe előtt elkezdték rendezni, egységesíteni az épületegyüttest.

Pedig kívülről teljesen egyszerűnek látszik: nagyon szép, visszafogott, barokk stílusú a homlokzat. Semmi felesleges túldíszítettség, szinte csak a zárterkélyeken vannak faragott díszítmények. Azon kívül csupán a csöpp torony akasztja meg a szemet, ami az egykori kápolna helyét jelzi. Eredetileg nem is óra volt benne, hanem harang, a város nagy, közpénzen vett óráját ugyanis a Mátyás-templom tornyára helyezték el. A kápolnát II. József, a kalapos király záratta be, a város egyházi kincseit pedig, amiket szintén itt őriztek, elárvereztette. Ma már csak a XVIII. századból itt maradt stukkók emlékeztetnek arra, hogy ezekben a helyiségben egykor kápolna működött, és Buda városának középkori egyházi kincseit őrizték.

Belülről két udvara van, eredetileg mindkettőhöz saját kapu nyílt. A két udvar között egy díszes barokk lépcsőház épült, a ház valódi éke. Persze mai szemmel legalább ilyen szép a padlás szerkezete is, ahol még megvan néhány 18. századi – a jelentős II. világháborús károktól megmenekült – 300 éves vörösfenyő-tetőszakasz. Az udvari szárny pinceszintjén

tömlöcöket alakítottak ki, a templom felé néző sarka közelében pedig egy kút szolgálta a városlakókat.

Erre került 1785-ben Pallasz Athéné híres szobra, pajzsán a város címerével, melynek történetéről a keretesben olvashattok bővebben.

Városvédő Pallasz Athéné 

Ez eredeti szobrot Carlo Adami, olasz szobrász készítette 1785-ben, a városháza sarkára, a kútra. A kutat a XIX. században lebontották, a szobor pedig magántulajdonba került, s csak 1928-ban vásárolta vissza a főváros. Készítettek neki egy új talapzatot, s most már kút nélkül ugyan, de visszakerült a helyére. Persze még a márvány is rosszul viseli az időjárás viszontagságait, a háborúkról nem is beszélve, szóval 1965-re eléggé megromlott az állapota. Akkor Antal Károly vette kezelésbe, s nem csak restaurálta, de elkészítette a másolatát is. A Szentháromság téren most ez utóbbi látható, az eredetit a mai budapesti városházán őrzik. Még több tudnivalót és képet itt találtok az eredetiről és a másolatról.

Az épület 1944-ig eredeti funkcióját töltötte be: Budapest megszületéséig (1873) a budai magisztrátus, utána az I. kerület önkormányzat működött benne. A háború után a vármúzeum került ide, az első udvar tűzfalában még mindig ott vannak a várostörténeti múzeum kiállítási tárgyaiként befalazott középkori és barokk kőfaragványok. Egy rövid ideig munkásmozgalmi múzeumként működött, majd az MTA-é lett és egy kutatóintézetnek adott otthont. Az ötvenes évek nagy helyreállítása és a nyolcvanas évekbeli felújítás után most nyúlnak hozzá komolyabban először.

A 2014-ben (Végh András vezetésével) kezdődött régészeti feltárás és falkutatás nagyon sok mindenre fényt derített, többek közt az előző két rekonstrukcióval kapcsolatban is, mert akkoriban azért még nem vették olyan szigorúan a jegyzőkönyvezést. Sajnos szinte semmi barokk vakolat nem maradt meg a nyolcvanas évek után, de ami igen, az nagyon izgalmas. Az egyik fülkében például egy olyan festmény sejlik fel, amely Salamon ítéletét ábrázolta.

A boltozatok feltöltéséhez használt törmelékből is kerültek elő leletek, fémtárgyak, üvegek, vagy mondjuk annak a reneszánsz kályhának a cserépdarabjai, melyet ki tudja mikor bonthattak el, s hasznosítottak újra. Mint kiderült, maguk a boltozatok is csalókák. Alulról úgy látjuk, hogy egy barokk szoba mennyezetét nézzük, valójában csak egy héj van felhúzva a középkori boltozat alá.

A feltárás nagyon izgalmas, hiszen amikor azt mondjuk középkor, akkor nagy elegánsan egybemosunk pár száz évet, ami alatt nagyon sok minden változott csak ezen az egyetlen telken is. Legalább négyszer épült át itt minden, és nem csak falak, ajtók, ablakok vándoroltak, de épületszintek is. Úgy, hogy mindegyik korszakból maradt azért egy kicsike. Igazi nyomozós munka ez tehát.

És hogy mi lesz majd mindebből látható?

Szabó Levente építész, a Hetedik Műterem vezetője, kinek neve a Móricz Zsigmond körtéri Gomba megújításáról vagy az ELTE Trefort kerti Bevésett nevek emlékműről lehet ismerős, tudja, milyen az, amikor tiszteletben kell tartani egy épületet, s csak a legnagyobb óvatossággal lehet hozzányúlni. Mint elmondta, elsősorban megőrizni szeretne, és csak finoman kiegészíteni a házat.

Persze sok múlik a régészeti kutatáson, még nem lehet tudni előre, pontosan mi az, amit majd láttatni szeretnének/tudnak a középkori elemekből, mindenesetre van néhány olyan rész, amit mindenképpen meg akarnak mutatni. A már emlegetett vörösfenyő tetőszakaszokon kívül, ahol jelentős falszövet került elő, ott azt úgy őrzik meg, hogy a látogatók is láthassák. Néhány helyen pedig járható üvegfödémen keresztül lehet majd az egyes középkori rétegeket megtekinteni.

Ugyanakkor én is tudom, milyen suta az, amikor egy rekonstrukció minden elmúlt kort láttatni akar egyszerre, s az egész épület elvész a sok egymást keresztező bemutató közt. Ha minden igaz, itt most nem kell ettől tartani. A homlokzat visszanyeri régi, szép barokk külsejét, de belül is igyekszik koherens maradni.

Két helyen lesz komoly változás:

beépítik a tetőteret, s ehhez új lépcső készül, a két udvar pedig árnyékolt üvegtetőt kap. 

A tetőtér megvilágításához nyitnak ugyan ablakokat, de csak az udvar irányából, így az utcaképet semmi sem bontja meg.

A két udvar karaktere eltérő: amelyikben eredetileg is nyitott kerengők voltak, most el lehet távolítani az üvegezést, így megnyílik a tér (a másikban mindig is ablakok voltak, ott természetesen nem nyúlnak azokhoz).

Megnyitják az Úri utca felé néző kapuáthajtót is, amit még valamikor az 1770-es években falaztak el, így teljesen átsétálhatóvá válik az épület. A földszint és a pince (néhány izgalmas térrel, mint amilyenek az egykori börtöncellák újból bejárható terei), valamint a barokk lépcső ugyanis a nagyközönség előtt is nyitott lesz. E publikus területekre turisztikai funkciókat szánnak majd (vendéglátóegységeket, könyvesboltot stb.). A felső szinteken (emelet és tetőtér) a doktori iskola kap majd helyet: szemináriumi termek, konferenciaterem és kutatóterek.

Fontos változás a korábbi rekonstrukciókhoz képest, hogy korhűen igyekeznek pótolni a burkolatot, ami korábban nem nagyon volt szempont. A legtöbb helyiségbe ugyanolyan solnhofeni (Magyarországon kelheimiként ismert) követ tesznek majd le, mint amilyen a barokk lépcsőház előtti folyosó egy szakaszán megmaradt, s mint amilyen számos korabeli templomunkban is megtalálható.

Felmerült kósza gondolatként, hogy talán látogathatóvá teszik a tornyot is, de sajnos annyira szűk, hogy ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Mindenesetre az órája, amely most áll, újra járni fog, a két oldalán egykor hangot is adó gongok pedig negyedóránként ismét jelzik majd az idő múlását.

Az egész felújításban persze az a legnehezebb, hogyan tegyék az épületet funkcionálisan is korszerűvé, ami nem csak azért nehezebb, mint az 1980-as években volt, mert szigorúbbak az előírások. A fűtés mellett ma már mondjuk a hűtésről és szerverszobáról is kell gondoskodni. Erre a szomszéd épület tűzfalának tapadó toldalékszárny bizonyult a legalkalmasabbnak, amely ráadásul súlyos bombatalálatot kapott a második világháborúban. Ide kerül minden gépészet, liftestül, vizesblokkostól, s az aljára még egy konyha is odafér majd.

Ha minden jól megy, a rekonstrukció már idén elkészül és akkor bárki besétálhat, hogy megnézze milyen is volt egykor a fővárosi városháza, milyen díszes lépcsőn sétáltak fel, s le a magisztrátus tagjai, vagy épp milyen tömlöcbe zárták a budai bűnözőket háromszáz éve.

Érdeklik a régi budapesti épületek? Kövesse az Urbanistát a Facebookon!