A titkos józsefvárosi alagútrendszer legendája

2016.08.18. 10:01
12 hozzászólás

Múltkor, amikor a gyönyörű Vasas Székházban jártunk, Buza Éva könyvtáros a kezembe adott egy érdekes könyvet: Gobbi Hilda Közben című visszaemlékezéseit.

„Egyszer a Vasas Székházba mentünk szavalni – a Magdolna utcában volt –, a Baross utcánál leszálltunk a villamosról, és gyalogszerrel ballagtunk tovább. Van ott egy templom. Hirtelen elénk ugrik egy fiatal srác, és azt mondja:

– Ne menjenek!
– Hogyhogy ne menjünk?
– Ne menjenek, mert az egész rész körül van véve hekusokkal.

Mi az ördög!

– Jöjjenek velem – mondta, és bevitt minket a templomba. Egy fiatal káplán jött elénk; nagyon csöndesen s nagyon kedvesen csak ennyit mondott: 'Parancsoljanak...'

Levezetett bennünket egy pinceszerű helyiségbe, átmentünk egy folyosón, s akkor így szólt: Itt nyugodtan fölmehetnek, kérem.

Felmentünk, s ott találtuk magunkat száz méterre a Vasas Székháztól. A rendőrkordonon belül voltunk!

De sajnálom, hogy nem láttam többé azt a papot. A nézőtér zsúfolt volt. Kimentünk a színpadra, s még mielőtt a taps fölcsattant volna, szájunkra tett ujjal csöndet intettünk. A közönség megértett minket. A rendőr- és detektívkordonon belül megtartottuk a magyar irodalom estjét, halotti csöndben. Felemelt öklök helyettesítették a tapsot, s ez még sokkal szebb volt.”

Noha egyrészt természetesnek éreztem, hogy egy ilyen épület, mint a Vasas Székház rengeteg titkot rejt (és joga is van hozzá!), másrészt viszont ez a szövegrészlet ébresztőt fújt a bennem lustálkodó Miss Marple-nek: alagútrendszer a Józsefvárosban?! Vagy Gobbi csak egy izgalmas filmmel keverte volna a józsefvárosi valóságot?

Akárhogy is, a városi legendáriumot növelni sem utolsó dolog. Úgyhogy, nézzük!

A visszaemlékezés alig ad tényleges támpontot. Nem tudjuk, hol mentek le és pontosan hol jöttek fel (bár a forrás szerint mindenesetre nem a Vasas Székházban, hanem még az utcán – valószínűleg a Magdolna utcán). Viszont felbukkant még egy emléktöredék.

Nem lenne egyedülálló

Kecskeméti Kálmán fotó-, festő- és grafikusművész 1956-ban, 14 évesen a Baross utca 86-ban heteket töltött a pincében a harcok idején. Itt hallotta a régi lakóktól, hogy „a Rajk-per idején, valószínűleg biztonsági okokból, egy alagutat építettek a házuk pincéjéből a Vasas Székházba.” Ez még állítólag 1956-ban is létezett, egy téglafallal volt elfalazva, amit a forradalmárok kiütöttek meneküléskor.  Gobbiék is így jutottak volna a székházhoz?

Zsoldi Katalin, az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék doktorjelöltje és Budapest földalatti3D-s térképeinek készítője szerint

a belváros tele van ilyen és hasonló járatokkal.

Noha a VIII. kerületnek ezen része még nincs feltérképezve, azért erre a területre nézve is helytállónak tűnik, hogy „egy háztömbön belül az egyes házak pincéinek fala át volt törve, hogy átjárható legyen, továbbá 1-1 tömb közé épültek kis alagutak is. A sok kis tömböt összekötő kis alagutak egész kis hálózatot alkothattak/alkottak. Valószínűleg háború előtt építették őket, aztán a háborús időkben lehetett ezeket menekülésre használni. Így jó pár házsarokra is el lehetett jutni.”

Mint az egy Ferenc körúti ház kapcsán már korábban is szóba került1942-ben a fővárosi légóparancsnokság az első komolyabb, Budapestet ért bombázás után úgy rendelkezett, hogy az egyes házak pincerendszereit kössék össze. Így ha be is omlik a bejárat, nem rekednek a mélyben az odamenekültek.

Az egykori házmesterek nagy kulcscsomójával egészen messzire lehetett barangolni egyik pincéből a másikba. A járatok többsége ma már nehezen kutatható, levéltári nyom alig van. Az átjárókat valószínűleg befalazták.

Gobbi Hilda titokzatos jótevője

Ezután már csak egy dolog érdekelhet minket: ki lehetett az a titokzatos és kedves szavú fiatal pap, aki a hekusokat kijátszva átvezette Gobbiékat a székházhoz. Sajnos, úgy tűnik, az idő nem válogat, és nemcsak alagútrendszereket, de káplánnyilvántartásokat is képes eltüntetni.

Azt sikerült kideríteni, hogy Józsefvárosban már a tízes évektől „rebellis” papok hirdették az igét. 1912-ben Kőbányáról, a Gyáli úti Plébániáról került ide Hock János (1859-1936). Az „aranyszájú pap” 1918-ben a Nemzeti Tanács elnöke lett, majd emigrált. A Plébániát tanítványa, Blieszner Ágoston (1883-?) vezette tovább 1920-tól egészen 1952-ig (egy rövid megszakítással). Hock és Bleiszner, egy hunfalusi építési vállalkozó fia már Kőbányán is együtt dolgoztak. Tehát a Gobbi-történet idején is „a közszeretetnek örvendő” Blieszner volt a plébános.

Varga László Kérem a vádlott felmentését! című könyve szerint hívei „haladó szellemű, szociális gondolkodású papként,” a Józsefvárosi Keresztény Munkásegylet támogatójaként emlékeztek rá sok évvel működése után is.

A plébános a Horthy-rendőrségnek is gyanús volt, 1924-ben „a hivatalnál beszervezett egyik tag” egy munkástemetésről a következőket jelentette róla: „a beszentelés után és a sírba eresztés előtt egy munkás a paptól [Bliesznertől] arra kért engedélyt, hogy társát elbúcsúztathassa. Ezt elnyerve a munkásember egy igen izgató beszédet tartott.

Többek között megemlítette, hogy a munkások társukat meg fogják bosszulni és hogy most már tudják, hogy kell a burzsujokkal elbánni. [...] Ezen elhangzott beszéd tartalmára vonatkozólag a józsefvárosi plébános úr tud felvilágosítást adni, aki a temetésen a papi szertartást végezte és az izgató beszédet végighallgatta.”

A Budapest Főváros Levéltárában található dokumentum szerint Blieszner tagadta a búcsúbeszéd hevességét és végül úgy tűnik, bizonyítékok hiánya miatt nem lett következménye az ügynek.

Érdekelnek Budapest titkai? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!