Tájépítészek, akik behozzák a természetet a városba

A Pagony irodáról szóló laudáció az Év tájépítésze díj döntőjében hangzott el

2017.04.28. 12:57
4 hozzászólás
Magánkert (2015), a gyümölcsös szegélye
Magánkert (2015), a gyümölcsös szegélye
Fotó: Csoszó Gabriella / pagonyiroda.hu

A héten adták át az Év tájépítésze díját. Ahogy arról már szó esett a blogon is, a döntőbe öt versenyző került, s mind az öt mellett egy-egy újságíró mondott amolyan védőbeszédet. Engem is felkértek egy ilyen laudáció megírására és előadására, a választásom pedig egyből a Pagony Tájépítész Irodára esett. Bár végül nem ők hozták el az első díjat (hanem a Lépték-Terv, akiknek ezúton is nagy gratula), azt hiszem talán másoknak is érdekes lehet, miért szeretem olyan nagyon a munkásságukat. Szóval íme az egész.

Napjainkban rengeteg munkája van a tájépítészeknek. Parkrehabilitációk, köztérmegújítások, zöldfelület-fejlesztések. Nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő munkák születnek. Igényes térkövek, színvonalas utcabútorok, korszerű világítástechnika, hangulatos vízjátékok. Kimaradt volna valami? Ja persze azok az izék, a növények. Egy valamirevaló parkba azért illik két-három dézsás fácskát is tenni, különben még belekötnek, hogy ez nem is park.

Ahogy mára teljesen kiüresedett a park fogalma, úgy tűntek el a városokból az olyan szavak is, mint a liget, a lugas, a kert vagy épp a pagony. A helyek, amik nem természetimitációk voltak, hanem amiket az ember és a természet együtt alkotott.

Azért csodálatos, amit a Pagony csinál, mert felettük nyomtalanul röpülnek el ezek a természetidegen trendek. Egyszerűen visszanyúlnak ahhoz, ami a városi kertészek eredeti és legfontosabb feladata: behozzák a természetet a házak közé.

Közhelyesen egyszerűnek hangzik? Igen, de manapság ez Magyarországon igazi különlegesség!

Mondjuk sziklagyepet építenek a város közepén, vagy épp egy építkezés miatt halálra ítélt nedves társulás egy részét egyszerűen behozták az Állatkertbe. Nem képletesen, hanem szó szerint. Elképesztően fontos tett ez! A Nagy-tónak hívott betonmedence, mely korábban csak nevében volt tó, végre igazi élőhelyként kezdett viselkedni. Nagy hirtelen nem is tudok hasonlóra példát a közelmúltból.

Olyan, mint egy skanzen, ahol nem rekonstruálják a népi épületeket, hanem a bontás elől megmentett házakat elszállítják egy védett helyre, ahol más is megcsodálhatja őket. Ha csak ennyit tettek volna, már az is díjat érdemelne. Na de, ahogy egy jó építész sem csak régi házakat ment, hanem újakat tervez, a jó tájépítész is újat alkot. Persze nem mindegy, hogyan.

A Pagony például hatalmas alázattal nyúl mindenhez. Tisztelve a hagyományokat, legyenek azok több száz, vagy akár több millió évesek. Ha Füreden vagy Tihanyban dolgoznak, az anyaghasználatban megjelennek a Balaton-felvidék kövei, a formákban pedig napsütötte sziklás lejtői. Ha az Állatorvosi Egyetemnek terveznek kertet, akkor az mondjuk rímel annak a téglaborítására. Ha lenne értelme az organikus kertészetnek (s nem lenne elvileg minden kertészeti alkotás az), a Pagony lenne nálam az etalon. Egyszerűen figyelembe veszik, hol dolgoznak. Tudom, ez is közhelynek hangzik, de sajnos nem az.

Egy divatos, aktuális trendeket követő parkot felemelhetünk, és lepottyanthatunk bárhol a világon, az ugyanúgy működik bárhol. A Pagony kertjei ellenben ezer szállal kapcsolódnak a természeti és az épített tájhoz. A Lukács Fürdő kanyargó ösvénye például felidézi a századfordulós fürdőhangulatot, ívesen rímelve az épületre és a fákra. De még az ovális puszpángágyások sem akarnak konkurálni az öreg platánokkal, csak szerényen kihangsúlyozzák azokat. Az Állatorvosi Egyetem előtt álló, díjnyertes bika szobrára viszont a puszták növényei rímelnek, nem véletlenül kerültek oda köré. Éjszakánként biztos bele is legel, ha senki nem figyeli. Szóval

ezek nem bárhol bevethető deszantos parkok,

ha kiszakítanánk őket a környezetükből, akkor rengeteget veszítenének eredeti tartalmukból.

Arról nem is beszélve, hogy micsoda fájó hiány keletkezne a helyükön. Ezeknek az alkotásoknak ugyanis nem az az ismérve, hogy feltűnően jól néznek ki, hanem az hogy feltűnően jól érezzük magunkat bennük. Nem hivalkodóan egyediek, sokkal inkább olyanok, mintha mindig is ott lettek volna. Ahogy mondjuk egy jó focista vagy zenész sem túljátszani akarja a társait, hanem kihozni a legjobbat az egész csapatból, együttesből.

És ha azt hiszitek csak ennyit tanult a természettől – és tanít a természetről – a Pagony, akkor tévedtek. Elképesztően sok minden mást is. Például, hogy miért is kellene mindennek egyenesnek, párhuzamosnak és derékszögűnek lennie. Miért ne kanyaroghatna mondjuk a sétány? Uram bocsá´ akár az útest is, ha már úgyse száguldozhatnak rajta az autók.

Vagy ott van a fenntarthatóság, ami még az alázatnál is nagyobb közhely: talán a legtöbbet puffogtatott reklámszöveg, mégis nagyon keveseknek megy a gyakorlatban. Pedig mondjuk egy természetes erdőben nem kell folyton metszeni, gyomirtózni, füvet nyírni, ki- és beültetni. Hasonló egyensúlyra törekednek a Pagonyban is. Persze nem erdőket telepítenek egy egyetemi kampuszba, de mondjuk olyan árnyékkedvelő társulásokat, amelyek csak minimális beavatkozást igényelnek. Esetleg vadvirágos rétet hoznak létre egy magánkertben.

Munkáikban ráadásul nem csak a végeredmény csodálatos, hanem az odavezető út is. Igen, az is épp olyan kanyargós, mint a kertjeikben vezető ösvények.

Kalákában, önkéntesekkel, a helyiek hathatós támogatásával és közreműködésével minden évben máshol alkotnak valami szépet a Kárpát-medencében.

Mennél többet csodálod a Pagony alkotásait, annál inkább rájössz, hogy mennyire természetesek a szó minden értelmében. Hogy mennyire magától értetődő minden amit csinálnak. Vagy legalábbis annak kellene lennie mindannak, amit alkotnak. Sajnos jelenleg nálunk egyáltalán nem olyan magától értetődő mindez.

Ez teszi különlegessé, és elképesztően fontossá a munkájukat.

Még több szép közterületre vagy kíváncsi? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!